2017. június 26., hétfő,  János és Pál
 
 
Orlai Petrics Soma Kulturális Központ Könyvtára
A A A

Cím: 5650 Mezőberény, Fő út 4.
Tel: (66) 515-558
Fax: (66) 515-560
E-mail: konyvtar@mezobereny.hu

 
   
 

Helyismereti adatbázis keresőfelülete

Helyismereti adatbázis kereső
Keresési kifejezés:
csak pontos egyezéseket
mutassa a képeket
Adatlapok:
Alkotás
Esemény
Sajtó
Személy
Szervezet
Tanulmány
Települési Értéktár
Testületi ülés jegyzőkönyv
Keresés minden mezőben

Keresés ezekben:
esemény
helyszín
Cikk szerzője
Megjelenés helye
Megjelenés ideje
ALKOTÁSOK - alkotó
Elhalálozás helye
Elhalálozás időpontja
KRONOLÓGIA - időpont
Név, névváltozatok
SAJTÓ - Cikk címe
SZERVEZETEK - név(-változatok)
Születési hely
Születési idő
TA - cím
TA - megjelenés ideje
TA - szerző
TA - szövegtörzs
TA - tartalmazó könyv vagy periodika
TÉ - Értéktár megnevezése amelyben a nemzeti érték fel lett véve
TÉ - Indoklás az értéktárba való felvétel mellett
TÉ - Javaslatot benyújtó
TÉ - Nemzeti érték fellelhetőségének helye
TÉ - Nemzeti érték megnevezése
TÉ - Nemzeti érték rövid, szöveges bemutatása
TÉ - Szakterületenkénti besorolása
TÜ - Jegyzőkönyv - Az ülés helye
TÜ - Jegyzőkönyv - Bejelentések
TÜ - Jegyzőkönyv - Egyéb
TÜ - Jegyzőkönyv - Jelen vannak
TÜ - Jegyzőkönyv - készült
TÜ - Jegyzőkönyv - Köszöntő és napirend elfogadása
TÜ - Jegyzőkönyv - Napirend
TÜ - Jegyzőkönyv - Napirendi pontok
Találatok száma:
115
22217
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A „Mező Berényi Evang Tótajkú Egyházban létező”
Megjelenési időpontja: 2011
https://library.hungaricana.hu/en/view/MEGY_BEKE_ChronBek_04/?pg=0&layout=s
22254
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A békési kistérség turizmusfejlesztési programja - felülvizsgálat
Szerző(k): Dr. Kugler József, Dr. Nagy Imre, Dr. Duray Balázs
Megjelenési időpontja: 2009
http://www.alfoldinfo.hu/bekes/Bekesi_kist_turizmus.pdf
22294
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A Délkelet-Alföld településhálózatának néhány sajátossága és ennek hat
Szerző(k): Kugler József
Megjelenési időpontja: 2002
Kisebbségkutatás 11: (3) pp. 666-679.

Kugler József: A Délkelet-Alföld településhálózatának néhány sajátossága és ennek hatása az etnikai térszerkezet alakulására
Some Settlement Network
Features in the Southeastern Great Plain and Their Influence on the Development of Ethnic Composition
In the southeastern part of the country s territory after Trianon, the region surrounded by the Tisza, Maros, and Körös Rivers as well as the frontier, a pure Hungarian language area enclosed a population of various ethnicities even as late as the first half of the twentieth century. By today, only a few language isles have survived here. Central policies concerning ethnic groups, migration, urbanisation, and the depopulation of rural areas brought about changes, which can be described with census figures. As a result of all this, not only the size of the region s non-Hungarian (primarily Slovak) population but also its territorial situation has changed.
A trianoni országterület délkeleti részén a Tisza, a Maros és a Körösök, valamint az országhatár által közrefogott térségben még a XX. század első felében is a színmagyar nyelvterület egy viszonylag jelentősebb kiterjedésű vegyes lakosságú (több nemzetiség által lakott) területet fogott közre, amelyből napjainkra jobbára csak néhány sziget maradt fenn, legalábbis statisztikai értelemben (1. ábra). E térség állami-politikai kereteit mindvégig a Magyarországhoz való tartozás határozta (határozza) meg, vagyis ebben az államkeretben mentek végbe az elmúlt háromszáz év etnikai folyamatai, míg a Délkelet-Alfölddel szomszédos történeti tájakon (Partium, Bánság) 1920-tól gyökeres fordulat következett be a magyarság kisebbségi helyzetbe kerülésével, az etnikai folyamatokat telepítéssel, iskolapolitikával egyéb szabályzókkal (adó- és beruházáspolitikával) már az utódállamok politikusai irányították (irányítják). Ugyanakkor elengedhetetlen megismerni részleteiben az említett nemzetiségpolitika eredményeit is, vagyis miként zsugorodott össze a határ menti kisebbségi magyar nyelvterület, olvadtak el a korábbi magyar nyelvszigetek.
A vizsgált térséget a történeti, a néprajzi, a geográfiai és a szociológiai szakirodalom Dél-Tiszántúlként, Körös-Maros közeként, Délkelet-Alföldként, esetleg Körös-vidékként említi. Ez utóbbi földrajzilag csak részben foglalja magában az említett térséget, illetve hozzászámítják még a Körösökön túli békési és bihari részeket, a Sárrétet is. A legismerősebben csengő tájnév azonban a Viharsarok, amit Féja Géza honosított meg a köztudatban 1937-ben megjelent hasonló nevű szociográfiájával. Könyvében a jeles népi író a vidék agrártársadalmáról, a társadalmat feszítő szociális gondokról adott átfogó szuggesztív képet, és írta meg kíméletlen kritikáját a nagybirtokrendszerről. A Délkelet-Alföld - eltérően néhány más alföldi tájtól (Bácska, Bánság, Jászság, Kiskunság stb.) - nem képez önálló történeti vagy néprajzi egységet. A vidék sajátos adottságai közül azonban kiemelésre kívánkozik, hogy mintegy háromszáz év óta a magyarság mellett viszonylag nagyobb lélekszámú nemzetiségi vagy még inkább nemzetiségi gyökerű népesség is lakja e tájat, és ebből adódóan az itt élők kultúráját a sokszínűség és viszonylagos polgárosultság jellemzi. Településhálózatának pedig meghatározó elemei a mezővárosok és az abból alakult tanyaközségek, valamint az egykori ún. telepítvényes falvak. A mai közigazgatási beosztás szerint Békés és Csongrád megyéknek a Tisza, a Körösök, a Maros és az országhatár által közrefogott része jelöli ki a vizsgált térség határait, beleértve a Maros és az országhatár közötti egykori torontáli (bánsági) területsávot is.
A térség népességének etnikai és vallási összetételében a XVIII. századi újratelepítés hozott döntő változást. A Körösök vidéke és főleg az attól délre húzódó területek a Kárpát-medence azon részei közé tartoztak, ahol a lakosság a másfél évszázados török uralom alatt, majd pedig az azt követő háborúk során a legnagyobb arányú veszteséget szenvedte el. A megmaradt népesség részben az egykori szultáni hász városokban (Vásárhely, Szeged), részben pedig a folyók menti nehezen megközelíthető, náddal borított mocsaras helyeken élte túl a viharos évtizedeket. A terület újbóli benépesítésében a Harruckern-Wenckheim és a Károlyi család, valamint maga a királyi kamara szerzett elévülhetetlen érdemeket. A török megszállás alól felszabadított országrészeken (mint közismert) a bécsi udvar csak a legritkább esetben ismerte el a korábbi birtokosok jogfolytonosságát. A Habsburgok a hozzájuk hű nemesi családok mellett a hadjáratokban katonaként vagy hadiszállítóként érdemeket szerzett, többségében a birodalom nyugati feléből származó egyéneket részesítették előnyben a birtokadományozások során, sőt a felszabadított területek nem kis részét kamarai birtokként saját kezelésben hasznosították. Az elvadult táj újbóli termővé tételéhez munkás kezekre (jobbágyokra) volt szüksége a birtokosoknak, amit részben a történelmi Magyarország sűrűbben lakott részeiből, részben pedig a Kárpát-medencével szomszédos területekről (a Balkántól a Német Birodalomig) toboroztak. A toborzással egy időben, illetve már azt megelőzően is spontán vándormozgalom indult el a túlnépesedett felvidéki vármegyékből a felszabadított alföldi területek felé. Az új földesurak telepítésszervezőik (impopulátorok) révén igyekeztek megállapodni a vállalkozó szellemű családokkal. A vallásszabadság biztosítása mellett többnyire a feudális szolgáltatások könnyítése is részét képezte az egyezségnek.
A középkor évszázadaihoz hasonlóan a XVIII. század elejétől is elsősorban a folyók menti részek népesültek be, különösen nagy jelentőségű volt e szempontból a vízfolyásokhoz közeli minden magasabb térszín. A korábbi évszázadokkal ellentétben amikor is a településtípusok közül a térségben kisebb lélekszámú falvak voltak a jellemzők, most inkább kevés számú népesebb település jött létre. Ennek oka feltehetően az lehetett, hogy az elvadult tájon, az akkori igen rossz közbiztonsági viszonyok közepette, akár a néhány ezer főből álló közösség nagyobb védelmet jelenthetett. Az újratelepítést követő évszázadban (a szabadságharcot megelőző évtizedekben) is hiányos volt a térség településhálózata. A folyóktól távolabbi löszháton, így a kelet-csanádi részeken is viszonylag kevés települést találunk (2. ábra). Ezek benépesítése a településhálózat hiányzó elemeinek a pótlása a későbbi évtizedekben a XIX. és XX. században következett be.
A XVIII. századi újratelepítés eredményeként a magyarok mellett más ajkú (etnikumú) népek is a térség lakóivá váltak, ezért a középkorinál változatosabb etnikai térszerkezet alakult ki. A magyarlakta területrészek mellett olyan területsávok is kialakultak, ahol a nem magyar ajkúak alkották a többséget. A nagy népességvesztés ellenére az 1700-as évek végére az Alföld északi és középső sávjában, illetve a vele északon határos hegyvidéki és dombsági területeken a magyarság továbbra is megőrizte jelentős túlsúlyát, jóllehet a magyar nyelvterületet számos helyen (Pest, Szabolcs,) fellazította a Felvidékről kiinduló spontán vándormozgalom, aminek során a korábbi szlovák nyelvhatártól délre kisebb-nagyobb szórványok jöttek létre. Ezek a települések azonban nem tolták el jelentős mértékben a szlovák nyelvhatárt, inkább csak beleékelődtek a magyar lakosságú tömbbe. Az egykori alföldi szabadalmas területek (Kiskunság, Nagykunság, Jászság, Hajdúság) lélekszáma is visszaesett a török uralom alatt, illetve az azt követő háborús évtizedekben, és a népesség egy része is kicserélődött, számottevő magyar többségüket azonban nem vesztették el az említett területek. Hasonlóképpen újjáéledtek a magyar lakosságú települések a Tisza két oldalán a Szamosköztől gyakorlatilag a Maros folyó torkolatáig. Ugyancsak megmaradt a magyar etnikum csaknem kizárólagossága a Körösök, pontosabban a Sárrétek vidékén és a Partium nem kis részén is. Így a magyarság jelentős számbeli vesztesége ellenére is legalább részben képes volt rekonstruálni a középkori összefüggő magyar nyelvterületet a Kárpát-medence középső részén. Ez a magyar nyelvterület a Tisza bal partján a Körösök és a Maros torkolata közötti részén mintegy 20-30 km szélességben átlépte a térségünk nyugati határát, illetve Makó (1717) és Orosháza (1744) létrejöttével még ki is szélesedett. A Hármas-Körös mentén Kunszentmárton környéke és a Tiszazug is az összefüggő magyar nyelvterülethez kapcsolódott. A Kettős Körös mentén, a folyó bal partján is számos helységben érvényesült a magyarság túlsúlya. Gyoma, Köröstarcsa és Békés csaknem teljes egészében magyar lakossággal rendelkezett a XIX. század elején, míg Endrődön, Mezőberényben és Gyulán más ajkú népekkel éltek együtt (egy településen) a magyarok.
A Körösök bal partján újratelepített helységek egy részében a magyarokon kívül tehát más ajkú népeket is találunk. A vidék újjáépítésében a magyarok mellett a szlovákok vettek részt legnagyobb arányban. A XIX. század elején a Hármas-Körös torkolatától délkeleti irányban a Szarvas-Mezőberény-Békéscsaba-vonal jelöli ki szlovákság által lakott nagyobbik délkelet-alföldi területsáv határát. Kevéssé ismert tény, hogy a XIX. század elejétől több mint egy évszázadon át Békéscsaba adott otthont a Kárpát-medence legnépesebb szlovák ajkú közösségének. (Az 1910. évi népszámlálás szerint ugyanis a pozsonyi és kassai szlovákság száma 10 ezer körüli volt, míg a budapestié is alig haladta meg a 20 ezret.) A térség déli részén a XVIII-XIX. század fordulóján a statisztikusok még két jelentősebb szlovák közösséget írtak össze, a csaknem teljesen homogén Tótkomlóst, valamint a szlovák és román lakosságú Nagylakot. Ez utóbbi község Trianon óta Románia része.
A németek, a románok és a szerbek a szlovákoknál jóval kisebb mértékben vannak jelen a XVIII. század óta a délkelet-alföldi településeken. Míg a Bácskában, különösen pedig a Bánátban számos XVIII. századi alapítású német települést, sőt kifejezetten németek által lakott vidékeket (Nyugat-Bácska, Temesvár környéke) találunk, addig térségünkben legfeljebb csak etnikai színfoltként jelentek meg a németlakta települések. Gyula, Elek és Mezőberény német ajkú lakossága a XVIII. században telepedett le, közülük azonban csak Eleken, illetve 1734 és 1857 között önálló Német-Gyulán képeztek településen belüli túlsúlyt a németek. E két település lényegében a bánsági és Arad környéki többé-kevésbé összefüggő németlakta területek északi nyúlványának is tekinthető. A XIX. századi alapítású német közösségek (Almáskamarás, Gyoma, Újszentiván, Kübekháza) részben az említett településekről, részben pedig a Bánságból toborzódtak.
A XVIII. századtól, de már korábban is a románság nagyobb számban vándorolt a hegyvidékről (Bihar-hegység) az alföldi területek felé, számos települést hozva létre a Partiumban és kisebb számban az alföldi peremrészeken is. Térségünkben azonban a németekhez hasonlóan csak néhány településen (Gyula, Battonya, Kétegyháza, Újcsanád) éltek nagyobb számban románok az újratelepítést követő évtizedekben; ezen túlmenően még néhány román ajkú szórvány (Békés, Békéscsaba) is kialakult a XVIII-XIX. század fordulójára főleg a magyarok és szlovákok közé ékelődve.
A szerbek a törökök elől menekülve a XVIII. század végétől jelentek meg nagyobb számban a Kárpát-medence magyarok lakta térségeiben, illetve az elnéptelenedett Bácskában és Bánságban. Letelepítésüket a kamarai birtokon és ezzel együtt határőri szolgálatukat a bécsi udvar is szorgalmazta. A Csanád megyei Battonyán és Újcsanádon kívül, az egykoron a Bánsághoz tartozó Szőregen, Deszken és Újszentivánon találunk kisebb-nagyobb szerb közösségeket, általában más etnikumokkal egy településen. A népesebb magyar lakosságú városokban (Szeged, Hódmezővásárhely, Szentes) pedig az említett időszakban néhány száz fős szerb szórványok is megjelentek, többnyire egy egyházközösséget alkotva a még náluknál is elenyészőbb számú más (görög, macedón) ajkú ortodoxokkal.
A XVIII. századi újratelepítést követő évtizedekben (évszázadban) a vidék vallási térképe is lényeges változáson ment keresztül, amit fő vonalaiban joggal jellemezhetünk a protestantizmus megerősödése időszakának. Ugyanakkor kétségtelen tény az is, hogy a török uralmat követő évtizedekben, sőt a későbbiekben is az alföldi katolicizmus egyik fellegváraként Szegedet tartották számon. A ferences szerzetesek szívós munkája eredményeként ugyanis a városban és környékén a reformáció alig vert gyökeret. A Tiszazugtól a Szegedig húzódó jobb parti részek (Csongrád, Kistelek) lakossága csaknem teljes egészében katolikus maradt, ugyanezen folyószakasz bal parti részén azonban (Szentes, Hódmezővásárhely) és a Maroshoz közeli területeken (Makó) a református egyházi szervezet erősödése következett be. Ugyancsak jelentős közösségek vallották magukat helvét hitvallásúnak a Körösök mentén (Gyoma, Mezőberény, Köröstarcsa, Békés, Gyula). Ez a terület szerves folytatása a tiszántúli nagy református tömbnek. A római katolikusok a XIX. század elejéig csak néhány népesebb településen (Kunszentmárton, Békésszentandrás, Endrőd, Elek) alkották a lakosság döntő többségét.
Az újratelepítés után a XVIII. század végére alakult ki Békés megye középső részén (Szarvas-Mezőberény-Békéscsaba) a hozzákapcsolódó Orosházával és a kissé távolabbi Tótkomlóssal együtt a Kárpát-medence egyik legnépesebb evangélikus térsége. A vidék vallási sokszínűségéhez kapcsolódik még a kis számú görögkeleti és görög katolikus közösség is. Az egyes felekezetek (mint közismert) általában szorosan kapcsolódnak egy adott etnikumhoz. A reformátusok (más Kárpát-medencei térségekhez hasonlóan) teljes egészében a magyarok közül kerültek (kerülnek) ki. A görögkeleti (ortodox) hívek pedig leginkább román vagy szerb ajkúak. A térség egyetlen görög katolikus közössége a XVIII. századi alapításakor még román és ruszin volt. A római katolikus és az evangélikus egyház tagjai XIX. század elején még (és részben napjainkban) több etnikumhoz kapcsolódtak. A római katolikus szlovák (Békéscsaba) és az elmagyarosodó szlovák (Endrőd, Békésszentandrás) egyházközségek mellett magyar (Kunszentmárton, Gyula,) és német (Elek) ajkút is találunk. A legnépesebb evangélikus gyülekezetek (Békéscsaba, Szarvas, Tótkomlós) alapítói szlovákok voltak, míg a szintén népes orosházit dunántúli magyarok szervezték meg, Mezőberényben pedig német ajkú egyházközség is alakult.
Az újratelepítést követő évszázadban (és részben természetesen napjainkban) a települések egy része is sokszínű volt etnikai és vallási értelemben. Gyulán római katolikus németek és magyarok, református magyarok, görögkeleti románok éltek (élnek) egymás mellett. Mezőberényt az 1730-as évek óta evangélikus szlovákok és németek, valamint református magyarok lakják. Akadtak olyan települések is, amelyeknek lakosai (főleg a XVIII. században) még egynyelvűek és egyvallásúak voltak. Így Szarvas evangélikus szlovák, Köröstarcsa, Békés református magyar, Elek római katolikus német város volt, bár az utóbbi két településen éltek még román ortodox szórványok is.
A térség településhálózatát alkotó településtípusok közül elsősorban a mezővárosok és az ún. telepítvényes falvak etnikai térszerkezeti vonatkozásai érdemelnek figyelmet. A mezőváros fogalmának történeti-jogi, földrajzi és szociológiai értelmezése egyaránt használatos, és a honi tudományos életben az e témakörről folyó több évtizedes vita csaknem könyvtárnyi tanulmány és könyv megírását eredményezte. A szerzők közül elegendő csak Györffy István, Bácskai Vera, Prinz Gyula, Mendöl Tibor, Becsei József vagy Erdei Ferenc nevét említenünk.
A középkori Magyarországon a feudális hierarchiában a mezővárosok a szabad királyi városok és jobbágyfalvak között foglaltak helyet, és jelentős szerepet játszottak a mezőgazdasági árutermelésben is. A XIV. és XV. században mintegy 800 település alkotta a Kárpát-medence mezővárosi hálózatát. A XVI. és XVII. századi törökellenes háborúk, majd később a Habsburg-ellenes felkelések következményeként a korábban virágzó mezővárosok köztük az alföldiek többsége is elpusztult. A XVIII. századi újratelepítéstől és főleg a XIX. század második felétől (főleg az Alföldön) módosult formában ismét feléledt e településtípus. A délkelet-alföldi térség északi részén a Szarvas-Békéscsaba-Gyula-Elek vonalon a Körösök mentén, illetve attól 10-30 km távolságra egy ún. mezővárosi öv alakult ki. A nagyhatárú (10-35 ezer hektáros) települések számos középkori falu területét olvasztották magukba, az egykori falunevek jó része pedig külterületi határnévként élt (él) tovább. Egy-egy mezőváros határa, pontosabban annak alakja felületesen szemlélve szokatlannak, akár ésszerűtlennek is tűnhet. (Szarvas nyugat-kelet irányú kiterjedése a XX. század első felében meghaladta a 20, míg Gyoma északi és déli végpontja közötti távolság pedig megközelítette a 30 kilométert.) Alaposabban vizsgálva a települések földrajzi kiterjedését, abban feudális kori, sőt a későbbi racionális gazdálkodás szempontjai is felismerhetők, mivel mindegyik mezővárosi közösséghez (ha ezt a természeti tényezők lehetővé tették) tartozott folyóvíz, ártéri erdő és legelő, valamint a magasabb térszínen található szállásföld, illetve annak feltörése után kiváló termőképességű szántó. A belterület lakóházai pedig a vízhez közeli magasabb részeken épültek fel. A mezővárosok népessége alapításuktól egészen a XX. század közepéig gyorsan növekedett annak ellenére, hogy egyebek mellett már a XVIII. század második felétől a lakosok folyamatosan költöznek el a vidékről, új letelepedési helyet keresve és találva. (Nyíregyháza 1753. évi újbóli benépesítéséhez a békési szlováklakta települések mintegy 450 családdal, több mint 2 ezer személlyel járultak hozzá.)
A mezővárosi településszerkezet lényeges eleme, hogy népességének egyik része belterületen, míg a másik része (negyede-fele) külterületen élt (él). A feudalizmus gazdálkodási rendjében a határhasználat legtöbb közösség esetében a nyomásos gazdálkodás miatt kötött volt. A belterülethez közel mérték ki ugyanis a nyomásföldet és a belső legelőt, míg attól távolabb 5-10, sőt akár 20 kilométernyire alakították ki az állattartó szállásokat. Az időigényes megközelíthetőség miatt már a 18. század második felében számos ideiglenes épületet, nyári szállást emeltek az akkori gazdák, azaz jobbágyok. A tanyaépítés, a határba való tömeges kiköltözés a jobbágyfelszabadítást követő években vett nagyobb lendületet, és tartott mintegy száz éven át az 1950-es évekig. A mezővárosok lakossága (magyarok és nem magyarok egyaránt) a XIX. század második felétől jelentősen hozzájárult a településhiányos térségek benépesüléséhez, ami a külterület belakását, népsűrűségének emelését, vagy akár új települések létrehozását, alapítását is jelenthette. (A tanya jelölésére mind a mai napig az alföldi németek és a szlovákok a szállás szót használják.)
Az első világháború előtti években a népszámlálási adatok alapján jól kirajzolódik az az északnyugat-délkelet irányú területsáv, ahol viszonylag nagyobb számban éltek nem magyar ajkú lakosok is (3. ábra). A mezővárosi övhöz kapcsolódnak azok a XIX. századi alapítású (Nagyszénás, Kondoros, Csorvás, Medgyesegyháza, Medgyesbodzás, Almáskamarás stb.) települések is, melyeknek lakossága elsősorban a szomszédos népes mezővárosokból költözött ki, vagyis az új községek is többé-kevésbé tükrözték (tükrözik) az anyatelepülések etnikai-vallási viszonyait. A népesség térségen belüli (és részben a térségen kívüli) mozgását, vándorlását a XIX. második és a XX. század első felében leginkább a földvásárlás, az önálló gazdaság megteremtésének, esetleg növelésének vágya idézte elő. Ez a mentalitás jellemezte természetesen a nemzetiségi lakosságot is, különösen kitűntek szorgalmukkal a szlovákok és a németek. A Békésben élők, köztük a szlovák és német gazdák, vállalkozó szellemű kisemberek is részben a szomszédos településeken próbáltak földet szerezni a nagybirtok felparcellázásakor vagy az eladó kisbirtokok és puszták megvételével, gyakran hitel segítségével (4. ábra). A földvásárlás kisebb mértékben az egyes nemzetiségek területi elhelyezkedését is befolyásolta. Így többek között a békéscsabai és szarvasi szlovákok közül nem kevesen egyre távolabbi településekre költöztek. Az etnikai és kulturális közösségből való kiszakadás általában az asszimilációs tendenciákat erősítette. Ugyanakkor néhány ellenpéldát is találunk. A kincstári birtok felparcellázásakor alapított Medgyesegyházán a békéscsabai szlovákok kerültek többségbe, ahol önálló evangélikus egyházközséget szerveztek, elmagyarosodásuk inkább csak a XX. század harmincas-negyvenes éveitől figyelhető meg. A szorgos gazdaként ismert elekiek is számos környékbeli községben váltak földtulajdonossá, az anyatelepülés római katolikus német közösségéből azonban többnyire nem szakadtak ki. Az újonnan vásárolt birtokon felépített tanyájuk mellett eleki házukat (házrészüket) is megtartván kisebb-nagyobb rendszerességgel keresték fel szülőfalujukat, ápolták rokoni kapcsolataikat, nyelvüket és hagyományaikat.
Az asszimiláció, illetve az etnikai térszerkezet alakulása szempontjából figyelmet érdemel a külterületi (főleg a tanyasi) népesség. A XIX. század második felétől (sőt már korábban is) a tanyák mellett a nagybirtokközpontok (uradalmak) is felépültek a kastéllyal és a hozzátartozó gazdasági épületekkel és cselédlakásokkal együtt. Az itt dolgozó és élő mezőgazdasági munkásréteg mellett gyakorta a Kárpát-medence legkülönbözőbb vidékeiről érkeztek munkát kereső emberek, akik a minimális életlehetőségek reményében vállaltak munkát. Etnikai és vallási szempontból is sokszínű volt az uradalmak népe. Többségük római katolikus magyar volt, de protestánsokat és görög katolikusokat vagy ortodoxokat is találunk közöttük. A magyarok mellett nem kis számú szlovák és román földnélküli vagy törpebirtokos is az uradalomban próbált szerény megélhetést találni. Etnikai szempontból inkább olvasztókohóként értelmezhető e sokszínű világ. A magyarnak mint közvetítő nyelvnek az elsajátítása és a vegyes házasságok egyaránt a gyorsuló ütemű magyarosodást hozták magukkal.
Sajátosan alakult etnikai szempontból a külterületi (tanyasi) népesség összetétele is. Erdei Ferenc széles körben ismert szociográfiai munkáiban egyik jellemző viszonyként mutatja be a tanyán élők kapcsolatát a város belterületéhez. A gazdák életének egyik része, az aktív munkavégzés időszaka kötődik a tanyához, míg gyermekkorukat és utolsó pihenő éveiket unokáikat nevelve, már a városi házban töltik el, és ez a nemzedéki váltás folyamatosan ismétlődik. A tanyán élők belterületi kapcsolatai településenként, településrészenként, sőt családonként változatos képet mutattak (mutatnak). A tanyasiak egy része ugyanis különböző okokból gyakorlatilag tartós kinttartózkodásra rendezkedett be már a XIX–XX. század fordulójától, ezért intenzív kapcsolatuk meglazult a belsőséggel. A Mendöl Tibor és Gráfik Imre által elemzett szarvasi sortanyák is ilyen példát mutatnak (5. ábra). A szabályos utcaszerű dűlőút, a lakóház a hozzákapcsolódó gazdasági épületekkel és a körülötte levő telek új típusú beosztása (udvar, veteményes kert stb.) lényegében azt jelzi, hogy a gazda és a családja már élete nagy részét vagy egészét itt élte le, vagyis a sortanyák lényegében kis faluközösségek a határban. Békéscsabán is kimutathatók hasonló folyamatok. Mindkét település paraszti társadalma az egykori jobbágyok utódaiból, vagyis a szlovákság soraiból kerültek ki, akik lényegében belakták a határt. Az esetleges eladó földeket pedig felvásárolták, így megszilárdulhatott a külterületi etnikai-vallási közösség (1. táblázat). Szarvas évszázadok óta az alföldi evangélikusok egyik szellemi központja. 1834 óta evangélikus főgimnáziumnak, a századfordulótól pedig az evangélikus tanítóképzőnek adott otthont a város. Tessedik Sámuel tevékenységének köszönhetően a város a honi agrárképzés egyik központjává vált, a középfokú mezőgazdasági oktatást azonban csak az 1920-as években szervezték újjá. A szellemi központtá válás a szarvasi egykoron szlovák ajkú közösség magyarosodását segítette elő. Békéscsaba a XIX. század végére vasúti csomóponttá vált, és ez jótékony hatást gyakorolt gazdasági fejlődésére is. A XVIII. században még csaknem teljesen szlovák lakosságú településen a századfordulótól érezteti hatását az asszimiláció. A magyarosodás folyamata a XX. század elején azonban inkább csak a belterületen élők körében mutatható ki, a tanyavilágban, a zártabb paraszti közösségekben azonban jobban megőrződött a szlovák anyanyelv. A XIX-XX. század fordulóján a csaknem színmagyar Békés külterületi népessége nemzetiségi összetételének kisebb módosulása figyelhető meg, ahol is a szomszédos településekről történő kiköltözés érezteti hatását. A földvásárlás útján magyar környezetbe kerülő szlovák és német családok azonban hosszabb-rövidebb ideig még megtartják korábbi egyházi-gyülekezeti kötődésüket, magyar nyelvtudásuk azonban éppen a magyar szomszédokkal való kommunikáció révén erősödött. A mezővárosok külterületi határrészének elválása révén a XIX. és XX. században számos közigazgatási értelemben vett új település alakult. Jó néhány nemzetiségi (elsősorban szlovák) egykori tanyai közösség önállósult immár kis lélekszámú nemzetiségi faluként (6. ábra).
A Délkelet-Alföld településhiányos mezőségi részeinek benépesítésében jelentős szerepet töltöttek be az ún. telepítvényes falvak vagy kertészközségek. E településtípus a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig jelent meg a viszonylag gyéren lakott alföldi részeken, mindenekelőtt a Bánságban. Egy, a szabadságharc bukását követő évekből származó kimutatás szerint az akkori Magyarországon 140 telepítvényes faluban mintegy másfélszázezren éltek. A falvak közel felét (63) Torontálban, több mint harmadát pedig Békés Csanád és Csongrád megyében találjuk.
A telepítvényes falvak, pontosabban a falvak által használt földterület a feudalizmus jogi keretei között ugyanis nem a telki állomány, hanem az allódium részét képezte. A földbirtokosok, köztük maga a kincstár is számos esetben többé-kevésbé hasonló feltételekkel kötött szerződést egy-egy 20-200 családból álló zsellérközösséggel az említett földterületek egy részének hasznosítására. Csanádban, de a Bánságban is jelentős volt e falvak között a dohánytermelő kertészségek száma. A dohány termesztése speciális szakképzettséget és munkakultúrát igényelt. Különösen a szegedi kertészek voltak népszerűek a allódiumok tulajdonosai körében, de nem kevés nemzetiségi kertészközség is szerveződött. A XVIII-XIX. század fordulójától a népesebb délkelet-alföldi mezővárosokban is felgyorsult a zsellérré válás folyamata. A zsellércsaládok egy része pedig közösséggé szerveződve, szerződést (kontraktust) kötött a földbirtokossal, hogy az általuk bérbe vett allodiális területen dohányt termesszenek.
Nemzetiségi szempontból elsősorban a négy szlovák alapítású kertészközség (Pitvaros, Ambrózfalva, Csanádalberti és Nagybánhegyes) érdemel figyelmet, amelyek a XVIII. századi alapítású Tótkomlóssal együtt több mint egy évszázadon át az etnikai térszerkezet meghatározó elemeivé váltak, jóllehet (Nagybánhegyes kivételével) a községek szűk határúak – 1200-1500 hektár - voltak. Az asszimiláció azonban a négy telepítvényes község és a szomszédos Tótkomlós közel 20 ezres szlováksága körében kevésbé éreztette hatását, mint a békéscsabai vagy a szarvasi közösségben. Az 1815-ben alapított Pitvaros és a 1840-es években telepített másik három szlovák ajkú község lakossága nagyobb részben a korábbi, XVIII. századi alapítású békési és csanádi településekről verbuválódott, akikhez kisebb számban felvidéki szlovák családok is csatlakoztak. Az alapítást követő évtizedekben már erős összetartó közösségként funkcionáltak a falvak. A sakktáblaszerűen kialakított belterületen, viszonylag tágas (0,2 ha) portákon épültek fel a lakóházak (7. ábra). Az egy-egy család tulajdonában levő néhány kat. holdas szántót pedig a lakóházhoz közeli határban mérték ki.
Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás (mint közismert) csak az úrbéres jellegű földeket, illetve az azokat művelő jobbágyokat érintette. A telepítvényes falvak által bérelt terület ezért továbbra is a földbirtokosé maradt. Az érintettek nyomására azonban az 1873. évi XXII. tc. rendezte a tulajdonviszonyokat, lehetőséget adva a bérlőknek az általuk használt földek megvásárlására, amit csak hosszú, 20-40 éves futamidejű bankkölcsön segítségével tudtak megvalósítani. A XIX. század utolsó évtizedeiben a dohánytermesztés jövedelmezősége csökkent, az egykori kertészek pedig a hagyományos gazdálkodással (gabona, sertés, baromfi stb.) próbálták biztosítani megélhetésüket és előteremteni a törlesztő részleteket. Néhány intenzív növényi kultúra (hagyma, cirok, cukorrépa, kender) is meghonosodott ugyan a XX. század elejétől, ezek értékesítési lehetőségei azonban ingadoztak. A lakosság szaporodásával a nehezen megszerzett kisbirtok is osztódott, illetve némiképp a helyi társadalom is differenciálódott, földszerzésre azonban inkább csak a tágasabb határú Bánhegyesen nyílt lehetőség.
A csaknem homogén szlovák lakosságú községekben a mindennapi életben (főleg a helyi lakosság egymás közti érintkezésében) az 1940-es évek közepéig a szlovák (táj)nyelv használata általános volt, csakúgy, mint az evangélikus gyülekezetek szertartásain az ócseh egyházi nyelvből fejlődött biblyicstyina. A nehéz körülmények között élő gyülekezeti tagok a XIX. század utolsó évtizedeitől alig voltak képesek fenntartani az egyházi iskolákat, ezért a gyerekek többsége a magyar tanítási nyelvű állami iskolákat látogatta, így a felnövekvő fiatalabb nemzedékek a XX. század első felétől (főleg pedig a harmincas-negyvenes évektől) anyanyelvük mellett egészen jól elsajátították az állam nyelvét is. Ez azonban alig éreztette hatását a helyi közösség asszimilációjában, inkább a falun kívüli munkavállalást könnyítette meg. Pitvarosról, Csanádalbertiból és Ambrózfalváról ugyanis számos családfő egészítette ki szűkös, földművelésből szerzett jövedelmét idénymunkával a mezőhegyesi ménesbirtokon vagy a cukorgyárban. A Tótkomlós környéki szlovák nyelvszigetet tehát nem az asszimiláció hanem a magyar-csehszlovák lakosságcsere számolta fel, amikor is 1946 és 1948 között Komlósról a lakosság harmada a többi településről pedig fele-négyötöde költözött önként Szlovákiába Galánta és Vágsellye környékére.
Az egykori szintén telepítvényes kertészközség Almáskamarás is megőrizte nemzetiségi jellegét a második világháború végéig. A zárt, német ajkú közösség viszonylag sikeresen ellenállt a magyarosodásnak, a negyvenes évek elején azonban (más német közösségekhez hasonlóan) az itt élők egy része is csatlakozott a Volksbundhoz. A háború utáni lényegében kollektív felelősségrevonás következményeként a kamarásiak négyötöde Németország akkori amerikai megszállási övezetében volt kénytelen új életet kezdeni.
Egy-egy állam, országrész, történeti táj vagy közigazgatási egység etnikai viszonyainak-térszerkezetének változásait elemző tanulmányokat elsősorban a népszámlálási adatok összehasonlítására alapozzák a szerzők. Ugyanakkor a nemzetiségi, anyanyelvi adatok összevetésekor elengedhetetlen a számsorokat befolyásoló különböző tényezők, illetve azok mértékének részletes elemzése is. Az állami nemzetiségpolitika, az önkéntességből vagy kényszerűségből történő elvándorlások, a városiasodás, a falusi térségek elnéptelenedése egyaránt befolyást gyakorolnak az etnikumok lélekszámára, területi elhelyezkedésére. Elengedhetetlen a térségre, az egyes nemzetiségi településekre vonatkozó helytörténeti irodalom alapos ismerete éppúgy, mint az esetleges fehér foltok levéltári feltárása. Ugyancsak fontos (mint e rövid összefoglalóból is kiderül) a vizsgált térség településhálózati sajátosságainak, illetve módosulásainak vizsgálata is.

Irodalom
Balogh István: Tanyák és majorok Békés megyében a XVII–XIX. században. Gyula, 1961, (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai 25. Szerk.: Dankó Imre.)
Becsei József: Békéscsaba, Békés, Gyula és tanyavilágának településmorfológiája. Bp., Akadémiai Kiadó, 1983.
Erdei Ferenc: Magyar város. Bp., Akadémiai Kiadó, 1974. (Harmadik (hasonmás) kiadás)
Féja Géza: Viharsarok. Bp., Szépirodalmi, 1980. (Az 1937. évi kiadás újranyomása).
Gráfik Imre: Elpusztult középkori faluk-sortanyák, ill. tanyasorok - újkori tanyaközpontok, ill. faluk. In: Békési Élet, 1988/2. sz. 156–176.
Gyímesi Sándor: A telepítvényes falvak felszabadulása. In: Tanulmányok a parasztság történetéből a kapitalizmus korában 1848-1914. (Szerk.: Szabó István), Bp., Akadémiai Kiadó, –1972. I. köt. 157–206.
Kocsis Károly: A magyar etnikai térszerkezet változásai a honfoglalástól napjainkig. In: Tér és Társadalom: 1996/1. sz. 79–94.
Komoly Pál: Pitvarosi tanulmányok. Szeged, 1992. Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága.
Mendöl Tibor: Szarvas földrajza. Békéscsaba, 1981. (Az 1928-ban Debrecenben megjelent első kiadás alapján.)
Novák László: Településnéprajzi tanulmányok. Debrecen, 1997. (Ethnica kiadványok. Szerk.: Ujváry Zoltán)
Palugyay Imre: Békés-Csanád. Csongrád és Honth vármegyék leírása. Pest, 1855. Heckenast Gusztáv.
Szabó István: A magyarság életrajza. Bp., 1990. Akadémiai Kiadó. (Az 1941. évi kiadás hasonmása)


http://epa.oszk.hu/00400/00462/00015/2.htm
22298
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A lakosságcsere hatása a Békés megyei szlovákság lélekszámára és ident
Szerző(k): Kugler József
Megjelenési időpontja: 2010
A Tiszántúli Történész Társaság közleményei. - (2010) 7. , p. 33-48.

http://tortenesz.extra.hu/wp-content//tortenesz2010_7.pdf
22369
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: Békéscsaba városfejlesztési koncepciója
Szerző(k): Bajmóczy P, Bakti M, Baukó T, Duray B, Herczeg T, Kiss JP, Kugler J,
Megjelenési időpontja: 2004
Békéscsaba városfejlesztési koncepciója

http://www.bekescsaba.hu/download.fcgi/4977_0_2_Bekescsaba_Varosfejlesztesi_Koa_2008.pdf
22449
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: Múlt és jelen Békés megye gazdaságában és társadalmában : Képes
Szerző(k): Baukó T, Gurzó I, Kugler J, Lengyel I, Rakonczai J, Simon I, Timár J,
Megjelenési időpontja: 1986
22182
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A mezőberényi németek lakó- és nyári konyháinak leírása
Szerző(k): Csete Gyula
Megjelenési időpontja: 2002 (23. sz)
A Békés megyei múzeumok közleményei

Bevezetés

Mezőberény nagyhatárú mezőváros Békés megyében, külterületén nagykiterjedésű tanyavilággal, mely, ha töredékesen is, de megmaradt. Három nemzetiség lakja: magyarok, németek és szlovákok. A település belterülete három részre tagolódik, amit a múlt században gátak (utcák) választottak el. Ha az etnikai keveredés nem is, a kulturális-gazdasági érintkezés folyamatos volt a város lakói között. Ezt elősegítette a három népi közösség protestáns mivolta.
A kulturális-gazdasági egymásra hatás vonatkozik az építkezésre, a lakáskultúrára is. Az együtt élő nemzetiségek megőrizték etnikai identitásukat és kulturális értékeiket. A népi építészet területén alapvető eltérés inkább csak a külsődleges formákban (pl.: az épület nagyságában, díszítettségében) mutatkozik.
Dolgozatom tárgya a népi építkezés egy kevésbé feldolgozott területe a lakóés nyári konyha, ennek fejlődése és használata (a múltban és napjainkban) a recens vizsgálatok alapján.

Történelmi előzmények

Eddigi ismereteink szerint a nyári konyha a 19. század végén jelenik meg, mint saját funkciójú épület, épületrész. Az országban, így Mezőberényben is, a paraszti polgárosodás, a lakáskultúra új igényei, a lakóház reprezentációs térré válása1 indítja el a nyári konyha általános megjelenését.
Leggyakoribb formája az udvarban a házzal szemben álló egy- vagy kéthelyiséges kis épület, amit Mezőberényben ettől eltérően, gyakran a melléképületben találunk meg. Döntő jelentőségű volt kialakulásában, hogy idekerült, mintegy átmentődött a régi tüzelőberendezés. Gyakran építettek új nyári konyhákat hagyományos, archaikus tűzhelyekkel.2 Jelentősége abban állt, hogy itt továbbra is készíthették a hagyományos technikával készült kedvelt ételeiket anélkül, hogy a lakóház megváltozott belső rendjét zavarta volna. így megőrizhették a felsőház tisztaságát, hiszen a nagyobb kosszal, piszokkal járó házimunkák jórészét itt végezték.

A herényi ház és porta

A berényi nyári konyha kialakulásának és használatának jobb megértése érdekében röviden bemutatom a népi építkezés helyi sajátosságait. Itt, mint az Alföld nagy részén általában, a középmagyar háztípust és ennek helyi változatát építették.(Ebben fontos szerepet játszott valamely népcsoport hagyománya, vagy éppen különbözni akarása.) Eltérést az épületek külső megjelenésében fedezhetünk fel, mint pl.: a szlovákok elótornácos, ulicskás lakóházainál. A németeknél elég korán megjelenik egy valószínűleg magukkal hozott építkezési gyakorlat, az udvar keresztbe való beépítése, amely eltér a környező magyar falvak portáinak soros elrendezésétől. (A porta keresztépületes alaprajzú beépítése a Dunántúlon, az ottani németeknél is általánosan elterjedt.) Az is gyakori, hogy a nyári konyha a lakóépületben kap helyet, sokszor a korábbi típusú tüzelőberendezéssel.

Ennek a jellegzetes különbségnek a nyári konyha elhelyezkedésénél van szerepe, ugyanis a legtöbb esetben itt nyert elhelyezést. A berényi "svábok" között sok módos gazda volt, akik nagyméretű hosszú házakat építettek. Az ezekhez tartozó melléképületeket (ólakat, magtárakat) egybeépítették, keresztben, pontosabban merőlegesen a lakóépületre, úgy, hogy a melléképület választotta el az udvart és a kertet. Előfordult az is, hogy a keresztépület egybeépült a szomszéd porta épületével, így az utca felé eső magas tégla- vagy deszkakerítéssel majdnem, vagy teljesen zárt udvarok jöttek létre. A porta ezáltal rendezettebbé vált, mint a soros beépítés elszórt egyenlőtlen melléképületei esetében, itt ugyanis minden egy tető alá került. Ennek az építési módnak a térnyerését az is bizonyítja, hogy a magyarok és a szlovákok is átvették, sőt még a környező magyar falvakban (pl.: Köröstarcsán) is megjelentek helyi változatai.

A nyári konyha és a melléképületek
Az építkezéssel kapcsolatosan megállapítható, hogy gyakran alkalmazzák a hagyományos építési technikákat úgy a tetőszerkezet, mint a falazat készítésénél. A
vertfal szinte már teljesen kiszorult, de itt újra megjelenik (különösképpen a tanyákon).
A szarufás "kakasüllős" tetőszerkezet készítése volt általános. A házak többségét náddal fedték, igaz napjainkra nagy részükre cserép került.
A nagyobb gazdák melléképületei megegyeznek a főépület szerkezeti megoldásaival. Közöttük is sokan megtartják a szabadkéményes főzőkonyhát. Napjainkra sok átépítés, átalakítás történt, de még így is maradt - bár kisebb számban - a régi tüzelőberendezésű nyári konyha. Leírását, a megfigyelések lejegyzését azért is tartom fontosnak, mert ha átalakítva is, de nyáron ma is a családi élet fontos színtere ez a helyiség.


Mezőberényi népi építészeti sajátosságok
Az alábbiakban ismertetem a nyári konyhák, főzőkonyhák néhány, a gyűjtésem
során megismert típusát.
Elsőként egy már eltűnőben lévő főzőkonyhát mutatok be. Itt megmaradt a
szabadkéményes tüzelőberendezés. Idős gazdája néhai Schmidt Imre az 1990-es évek
elejéig használta. Az adatokat szomszédaitól és rokonaitól gyűjtöttem.
A nyári konyha és a mellette lévő "mélyített" szoba az első épület tengelyében van, ugyanis innen már keresztirányban folytatódik. A főépület felől nyílik a padlás-feljáró, a "beugró" tornác, innen a magtár és a szoba. A másik oldalon a kocsiszínt találjuk. Míg a szobába a "beugróból" jutunk be, addig a konyhába a szín felől. Közvetlenül mellette van a kertkapu. A szobában van a konyhából fűthető kemence, amit rendszeresen használtak. A konyha méretei: 2,2x1,86 m. Középen található a kemence tüzelőnyílása előtével, jobbra tőle a berakott takaréktűzhely "platnival" és padkával. Itt van az egyetlen kisméretű ablak keleti tájolással. Balra a kemence nyílásától a katlan, s meghosszabbításában az ülőpadka, középen a kémény szurkozott füstös kürtője látható.
A helyiség - mivel kisméretű - emlékeztet egy mai "főzőfülkére". Itt tényleg csak főzés, befőzés folyt. Jó időben (különösen nyáron) a pihenőnek kialakított beugróban töltötték idejüket a család tagjai. Ott étkeztek, s délutánonként ott pihentek le. Ezt a három oldalról beépített teret függönnyel választották el az udvartól, így téve lakájosabbá. A főző és a pihenőtér megosztottságának e sajátos formája a később ki-alakított nagyobb méretű nyári konyháknál eltűnik.
A nyári konyhát rendeltetésének megfelelően, sokat használták ebben az állapotában. A takaréktűzhelyen készítették az ételt, a kemencében sütötték a tésztákat (kenyeret már nem), s a katlanban befőzéskor lekvárt főztek. Szalmával, szőlővenyigével, száraz gallyal tüzeltek. Télen kolbászt füstöltek itt.
Megállapítható, hogy ebben a helyiségben napjainkig megőrződtek az archaikus elemek, alig keveredve a mai modern konyhai berendezésekkel, tűzhelyekkel.
A másik bemutatásra kerülő, az 1880-as évek végén épült nyári konyhát egy idős házaspár jelenleg is használja. Jelenlegi tulajdonosai 1978 óta lakják, azóta több átépítés is történt az épületen.
A nyári konyha méreteire és berendezésére jellemző, hogy a beugróból nyíló szabadkéményes konyhát átalakították füstölőnek, meghagyva a szép kéményfejet. A mellette lévő alsószobából átalakított nyári konyha boglyakemencéjét innen fűtik. A helyiség észak-déli tájolású. Belépéskor szembeötlik a szépen rakott kemence, amit már a jelenlegi gazdák újítottak meg.
A konyha nagysága 4,3x2,8 m, egy ablak és ajtó van az udvar felől. Az ablakhoz közel eső asztalnál folyik az étkezés, vele szemben a már modern gáztűzhely kapott helyet. Mellette található a régi láda, fogassal. Az északi falon "vaklyukas", falifülkés edénytároló látható, a kemencével szemben a sezlon, fölötte fűszeres polc található.
Jól megférnek egymás mellett a régi és új eszközök, berendezési tárgyak. Az újjáépített kemence jelzi gazdái ragaszkodását a hagyományokhoz.
A háziasszony még ma is szívesen süt a kemencében tésztát. Főként rétest, kalácsot, "kőttésztát", pogácsát, mert jobban sül és finomabb. Kenyeret már nem süt, de dédelgetett terve, hogy újra megpróbálja.
Húsvéttól Mindenszentekig (október végéig) tartózkodnak itt. Nyáron csak aludni mennek fel a lakóépületbe. Itt végzik a házimunkák nagy részét, itt főzik az ételt, s ebéd után a gazda le is szokott dőlni a díványra. Télen a disznótorral járó koszosabb munkákat bonyolítják itt le. Disznóvágás után raktárként szolgál, kora tavasszal pedig kiscsirkéket nevelnek benne.
A régi tűzhely helyén már a gáztűzhely található, a hagyományos tüzelőberendezést csak a működő kemence reprezentálja.
Az Árpád utca 29. szám alatt egy jelenleg folyamatosan használt, korábban nyári konyhát vizsgáltam. Tulajdonosától tudtam meg, hogy eredetileg a ház hatodik helyisége alsókonyha vagy inkább nyári konyha volt, akkor még nem használták folyamatosan. Új lakói viszont rendszeresen használják.
Berendezése, bútorzatának régisége (s ennek elrendezése) felkeltette érdeklődésemet. A házat az 1870-es években Eiler Márton építette. Ez egy sok helyiséges, hosszú, tornácos parasztház. Mostani tulajdonosa, Botyánszki Györgyné - a leszármazott - szolgált adatokkal.
A nyári konyha méretei: 4,7 x 3,2 m. Ide a tornácról lehet bejutni. Az ajtó mellett jobbról és balról kis ablakok találhatók. A régi tüzelőberendezések hiányoznak, csak a kemencenyílás szép, zöldre festett ajtaja emlékeztet rájuk. A hátsó falon középen múlt századi tálasszekrény áll, balról kétajtós szekrény (eredetileg nem konyhai), jobbról fogas. Középen asztal székekkel, vele szemben a fal mellett kanapé és asztali "spór", a másik oldalon gáztűzhely alkotják a szerény berendezést. Az ételeket a gáztűzhelyen készítik, a helyiség elsődleges funkciója az étkezés és annak előkészületei.
A Gutenberg utca 28.szám alatti ház udvarán nemcsak nyári konyhát, hanem különálló sütőházat találtam. A vizsgált időszakban ezeket már nem használják, mégis több szempontból figyelemre méltóak. Különösen azért, mert Mezőberényben kivételes jelenség a sütőház. A melléképületben található nyári konyha, a mellette lévő helyiségekkel együtt, vertfalu építmény. Építése az 1860-as évekre tehető, amikor a vertfal alkalmazása belterületen már nagyon ritka. A sütőházat jóval később, 1941 körül emelték a jelenlegi tulajdonos szülei.
Tudjuk, hogy a külső kemencéknek van középkori előzménye is, de a 19-20. században inkább praktikus polgári szempontok alapján épültek. Településünkön is ilyen igény hívhatta életre ezt a formás kis sütőházat, melynek külső (!) méretei a következők: hossza 3,6 m, szélessége 2,4 m, magassága 1,65 m. A kemencét beépítették az épületbe, ahová egy kis ajtón lehet bejutni. (A kemencét felmérni sajnos nem tudtam, mert az épület lomtárként funkcionál.) A sütőház az udvar közepén áll, szemben a nyári konyhával.
A nyári konyha méretei: 4,4 x 3,9 m. A tornácról belépve az ajtó mellett kis ablak látható. Itt volt a katlan és a takaréktűzhely, közvetlenül a kéményhez csatlakozva. Kemence nem volt. A kémény mellett állt a "stelázsi" (ma is ott van), a hátsó falon a kanapé, középen nagyobb asztal székekkel. A másik falon kapott helyet a "kredenc", az ajtóhoz közel a kantatartó, fölötte a fogas. Mivel a család megfogyatkozott, s az idősödő gazda nem vezet nagy háztartást, ezért a nyári konyhát sem használja.
Az Árpád utca 31. szám alatt, Palotai Ádámnénál történt gyűjtésem során felvetődött egy visszatérő kérdés. Nemzetiségi mivoltát, németségét kettős identitásként éli meg, ami nem egyedüli eset az idősebb berényi svábok körében. Ő ezt így magyarázta: "Itt élek Magyarországon, magyar kenyeret eszek. Itt születtem, ezért magyarnak érzem magam." Ugyanakkor németségét sem tagadja meg. A későbbiekben érdemes lenne megvizsgálni e gondolkodás történeti-érzelmi hátterét. (E tárgykör nem jelen dolgozatom tárgya, ezért nem kívánok erre kitérni írásom keretei között.)
E kis kitérő után ismertetem a Palotai Ádámnénál megfigyelt nyári konyha jellemzőit. Az épületet a jelenlegi tulajdonos férjének nagyszülei építették az 1800-as évek végén. 1938-ban átcserepezték, majd 1942-ben az utca felőli részt lebontották. Ekkor alakították ki az alsókonyhát. Férje halála óta (1994) nem használja, de mindent úgy hagyott, ahogy az eredetileg volt.
A helyiségbe a tornácról lépünk be. Méretei: 4,30 x 4,00 m. Az ajtótól jobbra a tűzhely, mellette a stelázsi, a kisajtó (a felsőépület felé), majd egy üveges kasznyi található.
A hátsó falon lóca van, középen asztal, székekkel. Az ajtótól balra van a kisablak, ezután szép szögletes kemence, az oldalfalon szekrény polccal. A bútorok eredetileg is a konyha tartozékai voltak. A kemencét inkább télen használták, a tűzhelyen sütöttek-főztek. A helyiségben régebben egy lefüggönyözött ágyon pihentek délutánonként. A konyhaeszközök egyik részét a szomszédos kamrában tárolták. A tűzhelyen hagyományos ételek is készültek (pl.: laskaleves, lábasos rétes). Kenyeret csak az 1950-es évekig sütöttek. A kemencét csutkaízikkel, szalmával fűtötték, a tűzhelyet pedig lemorzsolt csutkával. Nyáron jobbára üldögéltek a tornác előtti székeken. Tulajdonosa azért szerette a nyári konyhát, mert itt elvégezhette a piszkosabb munkákat, igaz mindig rendet tartottak az alsókonyhában is. Nagyon szerette, hogy rögtön kiléphetett innen a kedvelt és gondozott kertjébe. Közvetlenebb itt a kapcsolata a külvilággal, éppen emiatt szabadabbnak érzi magát.
Schmidt Zsuzsanna, Zsuzsika néni az Edison utcában egyedül lakik, idős kora ellenére is szépen rendben tartja a nagy házat és a hozzátartozó kertet. Az alsóépület az 1880-as években épült, a főépület e század elején. A melléképület vertfalú, így a nyári konyha is, ami ritkaság belterületen. Nádtetejét az 1950-es években cserepezték át. Ebben az időszakban választották le a szabadkéményes részt, ugyanis a hatóság tűzveszélyesnek ítélte. Sok régi tüzelőberendezés esett áldozatául e korszak intézkedéseinek. Lebontották a kemencét is, de a katlan megmaradt, meghagyták a szívesen készített kéményfejet, nélküle sivárabb lenne a tető. A konyhában a csikótűzhelyen főztek, morzsolt csutkával, venyigével, faszénnel fűtöttek (az udvarban ugyanis bognárműhely működött). Sokáig készítette a hagyományos ételeket: a laskalevest vagy az igen kedvelt gőzgaluskát, más néven tanknédlit. Ezek az ételek ma már inkább csak az emlékezetben élnek. A helyiségben stelázsi, kanapé, asztal, székek alkotják a szerény bútorzatot. A legtöbb napi tevékenységet itt végezték, csak estére mentek föl a tisztántartott felsőházba. A nyári konyha nélkül elképzelhetetlen volt egy régi berényi német család élete.
Terepmunkám során sikerült egy középkorú házaspár mindennapi életébe is bepillantanom. Egy régi német gazda házát vásárolták meg, s újították fel 1980-ban. Több átalakítás is történt a melléképületben, ahol a pitvaros konyha és a kis szoba volt a kemencével. A pitvart leválasztották, s ebből alakították ki a nyári konyhát. A szabadkéményes konyhából pedig füstölő, lomtár lett (a díszes kéményfej itt is megmaradt). A szobában megmaradt a rendbetartott boglyakemence, amit csak ritkán használnak. A nyári konyha berendezése nagyon szerény. A kisablak mellett gáztűzhely található, a fal mellett asztal, székekkel. A fali beugró - amit ma is használnak - a múltra emlékeztet. A keresztépületben található helyiségbe közvetlenül az udvarról lépünk be. Méretei: 2,8 x 2,3 m. Tavasztól késő őszig használják (alkalmilag télen is). Kora tavasztól kiscsibét nevelnek itt. A helyiség nem túl nagy, de azért sokat tartózkodnak itt, gyakorta itt is étkeznek, különösen hétköznap. Hasznosnak, praktikusnak tartják, azért is nem mondanak le használatáról.
Utolsó adatközlőim egy idősebb, de még aktív házaspár, Bacsó József és felesége Eiler Julianna az Árpád utcából. Julika néni emlékezetében kétféle nyári konyha él. Mindkettő a keresztépületben volt, kiegészítve lakószobával, berendezve ággyal, saroklócával, asztallal. Gyakori, hogy fiatal házasok éltek ebben a szobában. Az is általános, hogy a konyha a kocsiszín mellett volt. Sokszor innen nyílt a bejárata is.
Az első típusnál - mely régebbi lehet - a konyha kisméretű és nincs pitvara. A másiknál a konyha-pitvar beosztás jellemző, és a méretek is nagyobbak. Hasonlatos a felsőházhoz vagy a hagyományos kétosztatú szabadkéményes parasztház elrendezéséhez. (Feltevésem szerint az első típus egy archaikusabb változat.)
A konyhákban a fal fehér színű, spriccelt búzakék színnel és kék stráffal, ami jellegzetes berényi sváb színezés. A szobák mindig fehérek (régen itt is étkeztek). Az 1950-es évektől kezdődtek az átalakítások. Kivették a közfalat, a szabadkéményt lepadlásolták, a kemencét viszont meghagyták. A mostani nyári konyhát 1905-ben építették a családtagok kalákában, "kontármester" vezetésével. Az eredetileg gazda-sági épület lakókamrájából alakították ki az alsókonyhát az 1960-as években. A régit ma már csak füstölésre használják. A bútorokat a szülőktől örökölték; egy "Jakob" nevű mester készítette a család részére. Jelenleg is ezeket használják, példás rendet tartva a helyiségben. Néha előfordul, hogy régi ételeket készítenek (pl.: lábasos rétest vagy gőzgaluskát). Húsvét előtt spenótot főznek, ami régi böjti eledel (zöldcsütörtök). Julika néni azért szereti, mert fönt nincs ételszag, s nem mennek be a legyek, így tisztán tartható a lakás. Nehezen tudnák elképzelni életüket nyári konyha nélkül.


Összegzés
A mezőberényi németek nyári konyháiról elmondható, hogy mindig a melléképületben találhatóak. Két fő típusuk alakult ki és ezeknek számtalan változata. Egy archaikusabb és egy a felsőházhoz hasonló lakóépület. A hagyományos paraszti gazdálkodás felszámolása után az átépítésekkel, alakításokkal, leegyszerűsödött funkciókkal él tovább. A korábbi funkciójából sokat veszített, de még napjainkban is épül egy-egy nyári konyha.
A magángazdaság feléledésével a nyári konyha a mindennapi élet, számos tevékenység (pl. lekvár főzés, befőzés, nagyobb rendetlenséggel járó házimunkák) színhelye lett, ha nem is őrizte meg régi szerepét.
A használat időtartama nem csak a nyári időszakra korlátozódik. A téli disznótorok lebonyolítása, a kora tavaszi baromfinevelés az ún. nyári konyha hosszabb idejű használatára utal.
A fentiek alapján jól érzékelhető, milyen összetett szerepkörű élettér-munka-
tér-társastér a lakó- vagy nyári konyhaként ismert építmény.
Az általam tapasztaltak alapján elmondható, hogy a hagyományos kertes házban lakó és állatokat tartó emberek életének szerves részét képezi. A dolgos hétköznapok, a családi élet fontos színtere volt és még ma is az. Fiatalok (fiatalabbak) és idősek egyaránt sokat tartózkodnak itt. Miként egykor társadalmi és gazdasági igény vagy kényszer hívta életre a nyári konyhát, úgy ma is az alakítja, élteti tovább a jelenkor körülményeihez és elvárásaihoz igazodva.


IRODALOM

BALASSA 1985.
Balassa M. Iván: A parasztház évszázadai. Békéscsaba, 1985.

BALASSA 1989.
Balassa M. Iván: Az alföldi ház történeti fejlődése In.: Építészet az Alföldön I. (Szerk.: Nóvák László, Selmeczi László) Nagykőrös, 1989. 119-134.

BARABÁS-GILYÉN 1979.
Barabás Jenő - Gilyén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk kutatásához. Budapest, 1979.

BARABÁS-GILYÉN 1987.
Barabás Jenő - Gilyén Nándor: Magyar népi építészet. Budapest, 1987.

BÁTKY é. n.
Bátky Zsigmond: Építkezés. In.: A magyarság néprajza I. (Sajtó alá rendezte: Czakó Elemér) Budapest, é. n.124-231.

BÁTKY 1930.
Bátky Zsigmond: Magyar tűzhelyek és háztípusok. Néprajzi Értesítő 1930. 113-137.

DÁM 1992.
Dám László: Építkezés. Néprajz egyetemi hallgatóknak. Debrecen, 1992.

ECSEDI 1912.
Ecsedi István: A debreceni népi építkezés. Néprajzi Értesítő 1912. 157-194.

FILEP 1981.
Filep Antal: Nyári konyha. In.: Néprajzi Lexikon 4.(Szerk.: Ortutay Gyula) Budapest, 1981.50.

FÜZES-KISBÁN 1997.
Füzes Endre - Kisbán Eszter (szerk.): Település-Építészet. In.: Magyar Néprajz IV Budapest, 1997. 9-325.

GYÖRFFY 1943.
Györffy István: Magyar falu - Magyar ház. Budapest, 1943.

HENTZ 1973.
Hentz Lajos: Népi építkezés Mezőberényben. In.: Mezőberény története II. (Szerk.: Szabó Ferenc) Mezőberény, 1973. 163-289.

ISTVANFI 1997.
Istvánfi Gyula: Népi építészet. Budapest, 1997.

NOVÁK-SELMECZI 1989.
Nóvák László - Selmeczi László (szerk.): Építészet az Alföldön I-II. Nagykőrös, 1989.



Die Beschreibung der Wohn- und Sommerküchen der Deutschen von Mezőberény

- Gyula Csete -

Resümee

Mezoberény ist ein Marktflecken mit groâer Feldmark im Komitat Békés. In seinem Vorort überblieb zum Teil die weitverbreitete Gehöftwelt. In Berény leben drei Nationalitäten: Ungaren, Deutschen und Slowaken. Das Thema meiner Studie ist ein weniger bearbeitetes Gebiet des Volksbaues, die Wohn- und Sommerküche, ihre Entwicklung und ihr Gebrauch aufgrund rezenter Forschungen.
Laut unserer bisherigen Kenntnisse kam die Sommerküche erstmal am Ende des 19. Jahrhunderts vor, als ein Gebäude oder Gebäudeteil mit eigener Funktion. Die Sommerküchen erschienen im allgemeinen wegen der Bauerverbürgerlichung, sowie in dem Land als auch in Mezőberény, wegen der neuen Ansprüchen der Wohnungskultur und daswegen, daâ das Wohnhaus ein Representationsraum geworden war.
Über die Sommerküchen der Deutschen von Mezőberény kann man sagen, daâ sie sich immer im Nebengebäude befinden. Zwei Haupttypen und zahlreiche Variante von denen wurden sich ausgebildet: ein archaisches und ein oberhausähnliches Gebäude. Nach der Liquidierung der traditionellen Bauernwirtschaft lebt sie durch Umbau, Umwandlung mit einfacheren Funktionen weiter.
Sie verlor viel an ihre Rolle, aber auch heutzutage wird je eine Sommerküche aufgebaut. Aufgrund meines Erfahrens kann man sagen, daâ sie den organischen Teil des Lebens von solchen Menschen bilden, die im traditionellen Gartenhaus leben und Vieh halten. Wie die Sommerküche einst durch Gesellschafts- und Wirtschaftsansprüche oder Zwang ins Leben gerufen wurde, so wird sie sich auch heutzutage gestaltet und nach den Verhältnissen und Erwartungen gerichtet weitergelebt.

Csete Gyula
Orlai Petrics Soma Gyűjtemény,
H-5650 Mezőberény, Fő út 1-3.

http://epa.oszk.hu/01500/01577/00023/pdf/bmmk_2002_261-278.pdf
22188
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: Mezővárosi népi építészet a háromnemzetiségű Mezőberényben
Szerző(k): Csete Gyula
Megjelenési időpontja: 2000 (21.)
A Békés megyei múzeumok közleményei

MEZŐVÁROSI NÉPI ÉPÍTÉSZET A HÁROMNEMZETISÉGŰ MEZŐBERÉNYBEN

- Csete Gyula -


Az épített környezet, egy adott épület hitelesen tükrözi a benne élő embert, az azt létrehozó közösséget.

Bevezetés

Mezőberény háromnemzetiségű kisváros Békés megyében. Mezővárosi parasztpolgári hagyományából az elmúlt negyven évben sokat veszített. Annál inkább érzékelhető ez a múlt a város építészetében. A paraszti polgárosodás jegyei lépten-nyomon megtalálhatók. A megmaradt utcakép és az épületállomány jól tükrözi egy letűnt korszak gazdagságát. Ebben fontos szerepe volt az azt létrehozó három nemzetiség, a magyar, a német és a szlovák versengésének, tenni akarásának. A városban élő három népcsoport nemcsak nyelvében, kultúrájában, de építkezésében is eltérést mutat egymástól. Az etnikus jegyek és az ebből adódó különbségek még színesebbé, gazdagabbá teszik a város népi építészetét. Ez indított arra, hogy Hentz Lajos Berény népi építkezéssel foglalkozó tanulmánya után 25 évvel Mezőberény belterületének építkezéséről írjam dolgozatomat, a mezővárosi és etnikus jegyek hangsúlyosabb bemutatásával, mivel ezeket a korábbi kutatások kevésbé vették figyelembe.

A település rövid története

Berényt már az Árpád-kori oklevelek említik. A török időben Gyula 1566-os elfoglalása után elnéptelenedett, elpusztult. Sajátos, többnemzetiségű arculatát a XVIII. században kapta meg újratelepítése során. Az újratelepítés előtti kamarai korszak (1695-1720) alatt az elmenekült lakosság letelepülési kísérletei sorra kudarcot vallottak. Szándékuk komolyságát jelzi az 1708-ban elkészített pecsét, amit néhány évtizeddel később a már ténylegesen letelepülők is magukénak vallottak. Az 1720-as években Békés és Csanád megye a HARRUCKERN család tulajdonába került. Ekkor kezdődött az elnéptelenedett vidék benépesítése. Az elhagyott falvak egy részébe (pl. Füzesgyarmat, Vésztő, Békés, Doboz) visszatért a lakosság. Sok település szervezett telepítési akciók során éledt újra, köztük Berény is. Az első szlovák telepesek 1723-ban jöttek, felvidéki megyékből és az Alföld északi területeiről. Őket 1725-ben a német telepesek követték, főként Württenbergből, Svábföldről és Magyarország nyugati megyéiből. 1731-ben magyar családok is visszatelepültek és letelepültek a környező falvakból és a szomszédos megyékből. A betelepülés a XVIII. század közepéig folytatódott. A népesség gyorsan növekedett, így az 1700-as évek végére elérte az 5000 főt. Az etnikai megoszlás a lakosság számarányához képest a következőképpen alakult: szlovák 44,5%, német 34,1%, magyar 21,4%. Ez az arány a XIX. század közepéig meg is maradt. A magyarság kisebb létszáma ellenére is fontos szerepet töltött be a közösség életében: ők biztosították a lakosság kontinuitását. Fontos szerepük volt a helyismeretben, a táj és a vidék helyneveinek megőrzésében, átadásában.
A letelepült lakosság három lakókörzetben egymástól elkülönülten helyezkedett el.
Mindhárom etnikum a protestáns felekezethez tartozott. Ez egyik feltétele volt a későbbi "békés" egymás mellett élésnek, egymás elfogadásának. A szlovákok, németek evangélikusok, a magyarok reformátusok voltak.
A szlovákok a település északi részén laktak, a németek a település közepén, míg a magyarok a déli területén. A három részre osztott települést úgynevezett gátak választották el egymástól, így volt "tótgát", "németgát". A szlovákok és németek között volt közös gát utca. A magyarokat a "magyar vég" utca különítette el a németektől, itt nem volt közös gát.
A háromnyelvű népesség a XIX. század végéig szigorúan elkülönülten élt. Az elkülönülést jól tükrözik még a "magyar rész", "tót rész", "német rész" elnevezések is. A tót vég, magyar vég a nyilvántartásban így például az adóösszeírásban is külön egységet képezett a XIX. század második feléig.
Miután mindegyik közösség templomot épített, az így létrejött terek körül alakult ki egy sajátos, "három központú" településszerkezet a XIX. század elejére.Berény ezt a háromközpontúságot főként kulturálisan a XX. század közepéig megőrizte. A közigazgatás és a kereskedelem tényleges központja a német részen található Kossuth tér. A városháza a nagyobb üzletek és a heti piac is itt kaptak helyet. A belterület a XVIII. század végén, a XIX. század elején nyerte el jellegzetes arculatát, ekkorra alakult ki a nagyrészt ma is meglévő utcahálózata. Ebben az időszakban már szabályozták a házak építését, az utcák kialakítását, így a tagoltság ellenére egy egységes település jött létre. Ekkor épültek a településképet meghatározó templomok barokk, illetve későbarokk stílusban, 1806-ban pedig a WENCKHEIM család klasszicista kastélya. Ugyanakkor egyre tekintélyesebb házak is épültek, amit a korabeli leírások is alátámasztanak. PETIK Ambrus írja 1784-ben: "...Szép rendben vett díszes házaik vannak, úgy, hogy majd nem is találkozik a Vármegyénkben ennél szebb és rendesebb Helység." SKOLKA András, a XIX. század elején létesített gimnázium igazgatója nem kis elfogultsággal tudósított: "Nagyságára nézve a Vármegye 20 helységei közül ötödik. Tudniillik kisebb Csaba, Gyula, Szarvas és Békésnél: de fekvésére, termékeny földjére, a levegőnek egészséges voltára nézve ezeknél nem alább való."


Mezőberény népi építészetének múltja: a berényi parasztház három koszaka

Mezőberény népi építkezéséről HENTZ Lajos írott tanulmánya ma is forrásértékű. Kutatása az 1970-es évek állapotát rögzítette. Az eltelt időszak változásai azonban más szempontok és kérdések figyelembevételét is indokolttá tették. A kutatható házállomány folyamatos csökkenése sürgetővé teszi a gyűjtőmunkát, hiszen abban nemcsak a jelen, hanem a múlt állapotai is tükröződnek. Az általam vizsgált recens anyag bemutatása előtt ismertetni szükséges a berényi házkultúra terminusait.
Hentz Lajos három korszakra osztotta, a berényi parasztház történetét, és három típusát határozta meg. A letelepült lakosság a három etnikum arányának megfelelően "gátakkal",utcákkal elkülönített lakókörzetet alakított magának. Ezek a "gátak" a térbeli elkülönülés jelképéül szolgáltak. Ezeket a határvonalakat íratlan szabályok őrizték, saját népiségük, identitástudatuk védelmében. Ez az endogámiában nyilvánult meg elsősorban, de területi elkülönültségben is manifesztálódott. Hatása az építkezésben is tükröződött, és többféleképpen jelentkezett. A három népcsoport lakókörzete három nagyobb tér körül koncentrálódott, s ez a hármasság napjainkig megfigyelhető. Igaz, nem annyira a térbeliség, hanem a három protestáns templom elhelyezkedése és az épületekben található eltérés jelzi meglétét. SZILÁGYI Miklós így ír erről: "Többé-kevésbé a jelenlegi városképből is kiolvasható, hogy három - faluból - szerveződött a - város -". A szlovákoknál az oromtornácos házak, a németeknél a szárazbejárós gazdaházak, a magyaroknál pedig a szerényebb, falusiasabb jelleg emlékeztet a múltra, az eltérő lakókörzetekre. A szlovákok Berény északi, a németek a középső, a magyarok a déli részére települtek, ott építkeztek.
A település jelenlegi, mintegy 3200 objektumot számláló épületállományából már megfogyatkozott a régi típusú parasztházak száma, jórésze már átalakításra került. Tornácos, szárazbejárós - vizsgálódásra érdemes - épület még közel ezer is akad, s ehhez jöhetnek még a melléképületek, gazdasági épületek.
Az utcák rendezettek, hosszan elnyúlóak. A telkek, porták mérete 150-600 négyszögöl között változik. Az utcaképet meghatározza az utcavonalas beépítés, de a fő utcán és a környező utcákon a laza sorházas, sorházas beépítés is megtalálható.
Hentz Lajos a berényi parasztháznak három alaptípusát határozta meg: a) a régi parasztház, b) a tornácos ház, c) az utcára fordított szárazbejárós ház.
A XIX. századot megelőző állapotokról írásos dokumentumok tudósítanak, épületek viszont nem maradtak fenn ebből a korszakból. így nem tudhatjuk, hogy volt-e lényeges eltérés pl. a németek vagy a szlovákok építkezése között. A XVIII. század végéről származó feljegyzés már rendezett település képét mutatja. Petik Ambrus már így ír erről
1784-ben: "Mezőberénynél majd nem is találtatik a vármegyénkben szebb rendesebb
Helység". Az uradalom által kiadott építést szabályozó rendeletek - pl. az 1800. évi szeptember 14-iki - szigorúan megszabták az építés módját, így az épület nagyságát, az ablakok számát, a tetőzet formáját vagy a kémények méretét, anyagát stb. Berényben ezek a rendelkezések is hozzájárultak ahhoz, hogy rendezett, egységes utcakép alakuljon ki. Hentz Lajos az általa vizsgált épületállományt figyelembe véve megállapítja: "Az épületek szerkezete, alaprajzi elrendezése és az építőanyagok tekintetében nincs különbség a három nemzetiség között, a szlovák ulicskás házak kivételével. Az építkezés helyi adottságokhoz igazodott, s a különbségek nem annyira népi sajátosságokból, mint inkább a három nemzetiség fejlődésének eltérő üteméből adódnak.
A három etnikum az 1950-es évekig saját lakókörzetében építkezett, bár vegyes házasságok már előbb is köttettek, s a tanyán élők között sokkal differenciáltabb emberi, közösségi kapcsolatok jöttek létre, "/tanyán pl. az egy tanyakörzetben lakó legények nemzetiségi különbözőségre való tekintet nélkül jöttek össze a téli estéken, vecserkázásra...". Ezzel kapcsolatos megállapításaimat a következő fejezetben fejtem ki bővebben.

A régi parasztház

A megmaradt "tanúházak" alapján ez nádtetős, félkanfaros, sárvégű, egyablakos, torná nélküli, ereszes, fehérre meszelt épület volt. A lakóépület alaprajzi beosztása: háromosztatú,
szoba-konyha-szoba/kamra. Egy bejárata volt. A később csatlakozó negyedik helyiség, a kamra külön bejárattal rendelkezett. A melléképületek, ólak, istállók külön tető alatt kaptak helyet. Az épület falazata vályog, elvétve akadt vertfal. Az ágasfás, szelemenes tetőszerke-zetet még a múlt században kiszorította a szarufás szerkezetű tető. A régebbi változatok csüngős szarufásak voltak, az újabbak kakasüllős (torokgerendás), támasztott szarufásak. A tetőformában a nyeregtető mellett a csonkakontyos/félkanfaros tetőforma is gyakori volt. A ház utcai homlokzata felől csonkakontyos, az udvar felőli végén pedig a nye-regtetős, egyszerű deszkavégű. Az utcai homlokzat lehetett sárvégű vagy deszkaoromzatos. A héjazat szinte kivétel nélkül nád, amit a közeli Sárrétről szereztek be. Az 1900-as évek elején még a nád volt az uralkodó tetőfedő anyag. Csak a rangosabb épületeken fordult elő cserép, bádog vagy zsindely, mára viszont a nád tűnt el a fedőanyagok sorából.
A szabadkéményes konyhák nádkéményét tűzveszélyessége miatt kiszorították a zömök kiképzésű téglakémények, a kéményboltozatot pedig vályogból építették. A középpadkáról csak elvétve vannak adatok. A szobákat kívülfűtős boglyakemencével fűtötték.
A XIX. század elején, de főként a közepén kezdett terjedni a alföldi háztípus több helyi változata. Ehhez hozzájárult a felgyorsuló gazdasági fejlődés mellett a jobbágyfelszabadítás. A kötöttségétől megszabadított parasztság alkotó, építő, díszítő kedve a paraszti kultúra minden területén megmutatkozott. Ekkor vette kezdetét a népi kultúra néhány évtizedes virágkora. Berényben ez együtt járt a módosabb paraszti rétegek polgárosulásával és a település városiasodásával. Az újításban a korszerűbb építőanyagok használatában a németek jártak az élen, de a szlovák vagy magyar gazdák is igyekeztek lépést tartani a változásokkal, lehetőségeikhez igazítva azokat.


A tornácos ház

Hentz Lajos részletesen leírta már idézett művében az új típusú, ún. "tornácos" ház alaptípusait, itt csak rövid ismertetésükre szorítkozom.
A tornácos ház kialakulását nyilvánvalóan az tette szükségessé, hogy a régi, ereszes parasztház elejét semmi sem védte. A lakóház beosztásában ugyanakkor nem történt alapvető változás, mindössze a háromosztatú, egysoros alaprajzú szoba-konyha-szoba/kamra osztódott tovább öt vagy hét-nyolc helyiségre. Változás történt viszont az épület alapozásában. Addig ugyanis a falazat döngölt talajszintre került, ezt követően már kapott valamilyen fundamentumot, vályog- vagy téglaalapot. A múlt század végére egyre több lakóház alá építettek pincét, pincekamrát. Megváltozott az épület mérete. A régi 5 méter helyett 6-7 méter lett a szélessége, miközben a magassága is emelkedett. Az addig viszonylag egységes díszítés differenciálódott, az utcai homlokzat, de az udvar felőli is lényeges változáson ment át. A gazdagon díszített, új kiképzésű házak a rangot és gazdájuk vagyoni helyzetét is reprezentálták. Megjelentek továbbá a nemzetiségekre jellemző sajátosságok: a németek "hajlított", utcára fordított házai, a szlovákok "ulicskás" oromtornácos homlokzatai.
A tüzelőberendezésben is változások történtek. A füstelvezetést kémény-kürtővel oldották meg, a szabadkémények a melléképületekbe kerültek. Jelentősen átalakult a porta beépítése. A soros udvarelrendezés mellett a keresztbefordított melléképületek, istállók által a hajlított udvarelrendezés vált egyre gyakoribbá. Emellett más épülettípusok is megjelentek, mint pl. az utcára épített magtárak, illetve pálinkafőzők. Ez utóbbi a szlovákoknál található. Mindezek együttesen több évtizedet felölelve, régi és újabb típusok továbbfejlődéséből hozták létre a parasztház tornácos formáját.

Ezek időrendi és genetikus sorrendben, Hentz Lajos terminusa szerint a következők:

1.
A tornác már nem a toldott eresz házhoz való ragasztása, hanem az épület tömegében és szerkezetében, annak szerves részeként megjelenő építészeti szerkezet. Ebben az esetben gang, amely mindkét végén nyitott.
2.
Annyi módosulás történt, hogy az utca felőli gangvéget befalazták, az utcáról csak kiskapun lehet bejutni a portára.
3.
A gangon a homlokzat aránytalanságának feloldására, a befalazott gangvégen a boltívet szabadon hagyták, ún. gangvéget alakítottak ki. A tornác utca felől eső szakaszát téglapillérekkel látták el, a ganglyukat fűrészelt deszkaráccsal lezárták. A homlokzat deszkaoromzatú vagy csonkakontyolt kanfaros kiképzésű.
4.
Fontos változás az épület végfalán a felsőkapu megjelenése, amikor a boltíves, pilléres gangvég bolthajtása alá ajtót építettek be. A kapu fölötti boltívet fűrészelt napsugaras dísszel töltik ki. Az oromzatok tűzfalas, párkányos kiképzése is ezeken az épületeken jelent meg, főként módos gazdák építették.
5.
A felsőkapu felett megszűntették a bolthajtást, helyére áthidaló került. Ezek a házak kivétel nélkül kétablakosak, a kapu és az ablakok viszont még gyakran nincsenek egy magasságban.
6. A szabályos kiképzésű homlokzat feloldja ezt az aránytalanságot. Ebben az esetben az ablak és a felsőkapu egy vonalba esik, így harmonikusabb a végfal homlokzata. Ezeken az épületeken jelent meg a magasított padlás, amelyet az utcai homlokzat emelésére és a padlástér jobb kihasználása miatt emeltek meg. A padlás fölötti teret vékonyabb falazattal megemelték, erre koszorúgerenda került, rá állószékes tetőt rögzítettek.

Ez utóbbi, felsőkapus tornácos gazdaházak homlokzatát már gazdagon díszítették. Az oromfal tűzfalas vagy fürfalas (a fürfalnál a tetőzet az oromfalon túlnyúlik). A tűzfalakat vakolt évszámokkal, rozettákkal, különböző formájú szellőzőablakokkal látták el. A tornácok egyszerű karfásoszlopát nyeregfás ágasok váltották fel, a nyeregfák alá könyökdíszek, fűrészelt ágascifrák kerültek. A magasított épületek így a tornáccal még hangsúlyosabbak lettek. Egyenes vonalú tömegüket nemcsak az oromtornácok, hanem sokhelyütt az oldaltornácokon kialakított kiugrótornácok is megtörik, növelve ezzel is az épület tekintélyét, a tornác szépségét.
A homlokzatot már nem csak fehérre meszelték, az épületek egyre színesebbé váltak, végezetül pedig megjelentek a kerámiatéglák, stukkódíszek, amelyek már túlmutatnak a paraszti építkezésen egy városiasabb polgári stílus felé.
A tüzelőberendezések is továbbfejlődtek. A szobai kemencék megmaradtak, de a múlt század végétől a lakóépületből a szabadkémények az alsó-házba kerültek. A konyhába berakott "sport", takaréktűzhelyet építettek a hátsófal közepére vagy egyik sarkába. Ezzel le is zárult a parasztház szerves fejlődése. A XX. század első évtizedeit követően, de méginkább az 1950-es, 1960-as évektől más irányt szab a történelem, az új korszak társadalmi igénye.


Az utcára fordított, szárazbejárós ház

A berényi ház egy városias irányba mutató, de a paraszti létformát magán viselő típusa, a szárazbejárós ház zárja a sort.
A múlt század 50-es, 60-as éveitől mind gyakrabban fordult elő ez az újabb háztípus. Elsősorban a németek és a város tehetősebb paraszti rétege építkezett így. Két alaptípusa írható le. Az egyik, mikor az utcára fordított épületrész nem foglalja el a telek utcára eső szélességét. A be nem épített területen van a kapu kiskapuval, és egy másik kapu ganggal vagy toldott eresszel. Az udvari homlokzatot rendszerint tornác keretezi. Alaprajzi beosztását tekintve soros elrendezésű. A lakóépület szoba-konyha-szoba, és az azt követő más funkciójú helyiségekből áll. Végül is megmaradt a parasztház hagyományos beosztásánál.
A szárazbejárós épület utcával párhuzamos része a telek teljes szélességét elfoglalja. Nagyméretű kapuja a ház közepén vagy valamelyik végében található. Az épületek nagy tömege, utcafrontjuk magas kiképzése - amelyet magasított padlás és az állószékes tető együttesen eredményez - tekintélyes külsőt kölcsönöz, főként a sváb gazdaházaknak. Ezt még fokozza az utcai homlokzatok gazdag díszítettsége. A társadalmi rangot és vagyoni helyzetet jól reprezentálják eme épületek, nem véletlen, hogy építtetőik a legvagyonosabb paraszti családokból vagy a tehetős iparosokból kerültek ki. A városi ízlést tükröző házakat sokszor mérnökök tervezték, és kiváló mesterek építették. Tevékenységük már túllép a népi építészet határán, az általuk épített ház csak az építtetők személye és az épület funkciója sorolható ide.


A három nemzetiség építkezésének főbb elemei

A németek építkezése

A német városrész központi helyzetéből adódóan itt sérült legjobban a hagyományos építészeti környezet. A parasztpolgári kisvárosi épületekből is sokat lebontottak a főtéren és környezetében. A jellegzetesen kisvárosi utcakép ennek ellenére megmaradt. A németek közül kerültek ki a legmódosabb gazdák. Ebből következően ők építették a legrangosabb házakat, amihez aztán igazodni próbáltak a szlovákok és a magyarok módosabb rétegei is. A századforduló utáni időszakban egyre inkább a városias ház, a polgári ízlés vált mérvadóvá. A paraszti árutermelés fellendülése olyan eladásra termelő gazdaságokat hívott életre, amelyek megalapozták a német nagygazdák, de a település parasztpolgári szellemiségét és rangját is. Ez tükröződött az építkezésben, s az élet más területein is (pl. a kulturális életben: a színjátszó körökben, kaszinókban, daloskörökben).
Ezt a lendületes fejlődést törte meg a két világháború, s az azt követő - a paraszti gazdaságot szétziláló - szovjet típusú szövetkezeti rendszer és az államosítás. A németeket ez még súlyosabban érintette, hiszen 1945-1946 között közel 1000 németet telepítettek ki
Németországba. A nagygazdákat kilakoltatták házaikból, megfosztották vagyonuktól. Sokszor csak saját házuk melléképületében húzhatták meg magukat.
Az "új" tulajdonosok nem minden esetben becsülték a könnyen szerzett javakat, így az épületeket sem. Az általános bontási-építési kedv ellenére sok régi épület megmaradt. Sőt, egyes utcarészletek is, amelyből még jól lehet rekonstruálni a hagyományos utcaképet. A melléképületek, gazdasági épületek sok archaikus vonást őriztek meg az átalakítások ellenére.
A hagyományos német utcaképre jellemző ma is a szárazbejáros, utcára forgatott nagygazdaház. Mindenütt megtalálhatóak, a szélső utcákon általánosabbak a parasztház tornácos, felsőkapus változatai.
A vizsgált időszak a 90-es évek állapotát tükrözi. Régi típusú parasztházat már csak elvétve találunk, de azokat is átalakítva. Sok régi ház véghomlokzatán kicserélték az ablakokat. Ez a tendencia már a múlt század végén elkezdődött. A tornácokat részlegesen vagy teljesen beépítették. A régi épületállományt - elsősorban a lakóépületeket - aláfalazták. (Falazatuk anyaga leginkább vályog.) A tetőszerkezet szarufás vagy széklábas, amely gyakran párosul rangosabb gazdaházakra jellemző magasított padlással. Leggyakoribb tetőforma a nyeregtető, tűzfalas vagy fürfalas változatú homlokzatkiképzéssel. Szép számban találunk csonkakontyos vagy csapott nyeregtetőt. Ezek a tetőformák még jobban őrzik a nádfedés emlékét. A jórészt deszkaoromzatos homlokzatukon kevés díszítést találunk. Ezeken kör- vagy négyzetes alakúak a szellőzőablakok, csak elvétve akad más díszítményű. A tűzfalas homlokzatok jellemzője a kör alakú vagy ovális szellőző ablak, de talán még gyakoribb a két vagy három téglalap alakú nyílás az oromfal közepén.
A fürfalas házak oromfala fölé kinyújtott tetőrészt is díszítik. A tető gerincét csúcs-dísszel, a túlnyúló gerendákat fűrészelt cifrákkal látták el. Legszebb példányaik az Árpád utcán maradtak meg. Sajnos ma már nem javítják, nem pótolják a cifrákat. Az is igaz, hogy egyre több új épületen látni az ágascifrát, mint díszítőelemet.
A kerítések és kapuk is megváltoztak. A régi, széles portákat felosztották és beépítették sok helyütt. A magas deszkakerítés - amely általános volt - eltűnőben van, bár van még néhány jól karbantartott. Leggyakoribb ma a németeknél a magas betonkerítés, amit korábban még díszítettek is. A kis- és nagykapuk deszkából készültek. A kiskapu deszkaborítású, sokszor kazettás jellegű. Felső részén gyakorta található napsugaras motívum.
Az elmúlt időszak más kerítésformáit most nem említve, akad néhány szép kovácsoltvas kerítés is.
Az újabb típusú parasztház véghomlokzatának elengedhetetlen tartozéka a felsőkapu.
Ganglyukas homlokzatot már nemigen találni, csak átalakított vagy befalazott formában.
Régiesebb, pilléres, boltíves kiképzésű felsőkapu még van néhány. A kapuk fölötti boltívek napsugaras, fürészelt díszítménye ma már ritka, néhányat még sikerült megörökítenem. A később épült házak felső kapuja fölötti boltív helyett áthidalót tettek, az ajtó fölé pedig üvegezett ablak került. A szép, színes üvegezésbe gyakorta az építtető neve, az építés éve is belekerült. Ez az 1920-as, 1930-as években voltjellemző.
A kapuk kiképzése, díszítése helyi mesterek kezét dicséri. A borított, de főleg vésett betétes változatok maradtak meg. Legszebbek azok, ahol az ablakok és a kapuk magassága egy vonalba esik, ezek a harmadik oldalát is teljesen lezárta. Az utca felőli magas kerítés vagy magtár egy majdnem négyzetesen zárt udvart, úgynevezett négyzetes udvart hoz létre. Az épület tagoltsága a tömbszerű tömörítettséghez közelít. A telken csak egy L alakú építmény található".
A kertbe az udvarról a keresztépületben lévő kocsiszínben található ajtón vagy kapun juthatunk. A kertek felől a sokszor egymáshoz épült, sorban elhelyezkedő keresztépületek az utcás beépítettség benyomását keltik.
Az udvaron más építmény csak elvétve akad. A parasztház e változatát és a telekbe-építés módját a szakirodalom a fent említett hajlított ház és a hajlított udvar terminusként használja. Elterjedése a Dunántúlon gyakoribb, de szórványosan megjelenhet máshol is, különösen németlakta vidékeken vagy mezővárosokban. ZENTAI Tünde a parasztgazdaságok kapitalizálódásának és az intenzívebb állattartásnak tulajdonítja.
Szemléletesebben mutatja ezt egy múlt század közepén épült keresztépületes (ún. hajlított) német parasztház leírása, amely a Rákóczi sgt. 20. szám alatt található, s a Schmidt családé volt.
A telek utca felőli része 30 méter széles, hossza pedig 70-75 méter. A lakóépület az utca vonalára épült. Valaha nyitott gangvégű lehetett. Homlokzatát azonban újrafalazták. Nyeregtetős, szarufás, torokgerendás tetőszerkezetét az 1950-es években kapta. Azt megelőzően félkanfaros nádtetős lehetett. A lakóház falazata vályog, döngölt föld alapozású, a talajszintre épült, hátul aláfalazták. Oldaltornáca faoszlopos, nyeregfás fűrészelt dísszel,
parapett nélkül. A lakóépület négyosztatú: szoba-konyha-szoba-kamra. A helyiségeket a konyha felől lehet megközelíteni. A kamrán külön bejárat van. A lakóházhoz csatlakozik a keresztépület. Beosztása a következő: padlásfeljáró, lopott-tornác. Innen nyílik a magtár és az alsószoba, itt törik meg az épület vonala, és vesz merőleges irányt a portán. A szoba melletti helyiség a szabadkéményes konyha, ezt követi a kocsiszín, ahonnan a kiskapun keresztüljutunk a kertbe. A szín után egy kamra következik, ezután a tehénistálló, a tyúkól, végül két disznóól a korláttal.
A lakóépületet belül is átalakították. A szobai kemencéket lebontották, szabadkéményét lepadlásolták. Földpadozatát hajópadlóval fedték, megmaradt a mennyezet gerendázata és a szobák ajtaja is. A szobák 6,5 x 4,5 méter nagyságúak.
Néprajzi, építészeti szempontból nagyobb figyelmet érdemel az alsó épület. Jelentős átalakítás az épület ezen szakaszán nem történt, így igen sok archaikus vonást megőrzött, miközben használták és lakták is az alsó lakást. Falazata vályog, nyeregtetős csüngőszarufás, kakasüllős tetőszerkezetű, hazai cseréppel fedve.
Első helyisége a padlásfeljáró. Deszkaajtaja még a múlt században készült szép, kovácsoltvas pántokkal. Mindkét padlástérbe a beépített deszkagrádicson jutunk fel. A következő két helyiség a lopott-tornácon keresztül közelíthető meg. Első a magtár, amelynek deszkapadlózata van, és két oldalról zsilipéit megoldású. Gabonatárolásra az elmúlt időszakban nem használták. A másik helyiség az alsó szoba, melynek padlózata a talajszinttől 30-40 cm-rel lejjebb van. A szoba keleti falán kisablak, a délin két nagyobb van. Az ajtóval szembeni sarkában van a kívűlfütős boglyakemence, padka nélkül. Ebben a szobában laktak a néhai tulajdonos gyermekei, amíg fiatal házasok voltak. A kemencét a szabadkéményes helyiség felől lehetett fűteni. A szabadkéményes konyha sok archaikus vonást őriz, nyári konyhaként, alsókonyhaként használták. Keleti falán kis ablakot vágtak, erről volt a sarokpadka a takaréktűzhellyel. A szemközti oldalfalon a sarokban a katlantűzhely, amelyen az üstben főztek vagy itt raktak tüzet a füstöléshez. A katlan mellett ülőpadka is van. A kemence szája a hátsó falon van. Talán azért is maradt meg a szabadkéményes tüzelőberendezés, mert a tulajdonosok idősebbek voltak, s nagyobb átalakítást, felújítást nem akartak. A konyha mérete szembeötlően kicsi, kb. 2x2 méter alapterületű. Télen disznóvágáskor használták, nyáron pedig főztek is a helyiségben, és a kemencében sütöttek is. Az idős gazda nyáron a lopott-tornácon pihent egy sezlonon, még a rádiót is itt hallgatta délutánonként.
A keresztépületnek nem volt tornáca, viszont széles ereszalját lógóeresszel hosszabbították meg, ezzel is védve az épület homlokzatát. A kocsiszín sárgerendáját ágasfával támasztották alá, téglalappal fedték el. Itt és az előtte lévő placcon vágták a disznót. A kertet és az udvar egyrészét szőlővel ültették be. Az alsókamrában terményt tároltak. Az istálló fölött ajtóval zárható szénafelhányó van. Régen a padlástérben tárolták, s innen adagolták a ketreces szénatartóból a szénát. A tyúkól előtt egy kis udvarrészt lekerítettek, az udvar többi része füves maradt. Itt volt a gémeskút is. A disznóólak ajtaja a szomszéd porta felé nézett, a korlátokból a trágyát a kertbe dobták, így nem az udvaron éktelenkedett.
Összességében megállapítható, hogy a német házak beosztása és a telek beépítése ezen az egy példán is jól szemléltethető.
Az újabb építésű keresztépületeknél általában tornácot is építettek. Ezek sok esetben a lakóházzal azonos méretűek, a porta egészét merőlegesen elfoglalják. Itt a disznóólak gyakran a kert felé néznek. Ilyenkor már majdnem zárt, kerített udvaralakzatot kapunk. A szomszéd porta lakóépülete és a 2,2-2,4 méter magas utcai kerítések zárják közre. Az udvaron más építmény ritka, esetleg górét találunk, de nem gyakori az előfordulása, mert az 50-es évekig inkább a tanyákon építették.
A németek szárazbejárós házai képezték a helyi házkultúra legmagasabb fokát. Ezek az épületek városiasabb külsőt kölcsönöztek a német rész utcáinak. Az első ilyen épületek megjelenése a múlt század 50-60-as éveire tehető. A korai változatok még szerényebb méretben és külsővel épültek.
A Deák utca elején találjuk e típus egy szépen harmonizáló, klasszicista jegyeket hordozó darabját 1880-ból. A későbbiek mind tekintélyesebbek, emelt padlásúak és gazdagon díszítettek. Jó példa erre a Petőfi utca 8. szám alatti 10 ablakos Braun-féle ház. Hasonló a Békési út 12. szám alatti épület is, amely tömegében és architektúrájában is riválisa lehetne bármely nagyobb város polgárházának.
A szárazbejárós háztípust fentebb jellemeztem. Eme épületek már túlmutatnak a paraszti építkezésen, hiszen ezeket már kiváló mesterek építették. A megrendelők viszont parasztpolgárok, ezért az épületek városias küllemük ellenére magukban hordozták a paraszti gazdálkodás funkcióit (kocsibejáró, gazdasági udvar, istállók). Az épületek tulajdonosaik rangját, vagyoni helyzetét hivatottak reprezentálni. Építtetőik életvitelükben mégis közelebb álltak még a paraszti kultúrához.


A szlovákok építkezése

A szlovák városrész területe a másik kettőnél lényegesen nagyobb. Valaha a szlovák volt a város legnépesebb közössége. Az 194l-es adatok szerint kb. 5500 lélektartozott ide.
A szlovák-magyar lakosságcsere idején több mint 1100 szlovák költözött át a kecsegtető ígéretek reményében Csehszlovákiába, Guta és Érsekújvár körzetébe. így a szlovákok aránya jelentősen csökkent, s az addigi viszonylagos zártság felbomlott. Az elmenők helyére ugyanis a Csallóközből, főként Gutáról katolikus magyarokat telepítettek át.
A szlovákok közé telepített felvidéki magyarok mentalitásukban és kitaszított, megalázott mivoltukban merőben új helyzetet teremtettek. (Ennek további taglalása nem tartozik dolgozatom tárgyához.)
A város utcahálózatában a "tót" részen, a Kismester és Nagymester utcákban őrződött meg leginkább a halmazos jelleg. Építészetileg már nem volt ilyen szerencsés a régi utcahálózat. Az elmúlt évtizedekben a jellegzetes régi házakat lebontották. így az utcakép elvesztette sajátos, archaikus karakterét. Más utcákat jobban megkímélt a bontás-építés láza, így maradhatott meg a Madarász utcán a szlovák építkezésre jellemző oromtornácos "ulicskás" házak néhány szép példánya. A valamikor általánosan elterjedt épülethomlokzat típus ma már eltűnőben van.
A szlovák rész központja a Luther tér és környezete. A régen "tótvégnek" nevezett településrészt két gát határolta el. Az egyik a Gyomai út, a német-szlovák közös gát, a másik pedig a tót gát a mai Jeszenszky utca vonalában.
Az egységes utcakép már a háború előtt megbomlott, hiszen a régi típusú parasztházak mellett ott magasodtak a rangosabb gazdaházak vagy a polgári hatást mutató szárazbejárós, városias épületek. Az utcakép sérülése, eljellegtelenedése azonban az elmúlt 30-40 évben következett be. Az utcavonalas beépítést mindinkább felváltotta az előkertes, a parasztháztól eltérő idegen, kockaház típusú lakóépület. Az "ulicskás" házak eltűnésével végképp elveszti szlovákos arculatát ez a városrész.
A telek mérete és alakja igen változatos képet mutat, azonos méretű, szabályos portákat csak az újabb osztásokon találunk. Az udvarok beépítésének több változatát megtaláljuk. Elég gyakori a soros beépítés, itt a lakóház mellett hosszában elnyúlva építették a melléképületeket. A másik formája az ún. hajlított házas udvar, itt a keresztépületes beépítés két változata is megtalálható. Az első, amikor a keresztépület nincs egybeépítve a lakóházzal. Ebben az épületszárnyban találhatók a kocsiszín, az istállók, az ólak, néha a nyári konyha. A másik változatnál a keresztépület egybe van építve a lakóépülettel. Ez a szlovákoknál általánosabb volt, mint a magyaroknál. A keresztépületben szabadkéményes konyha is helyet kapott, mellette a kocsiszín, istállók, ólak. A szlovákoknál található még egy kisebb épület, ami az utcafrontra épült. Ezek a kéthelyiséges épületek magtárak vagy pálinkafőzők voltak. A németek vagy a magyarok elvétve építettek csak ilyet. Soros és keresztbeépítéses udvarformáknál egyaránt előfordult.
Az utcára forgatott, L alakú szárazbejáros épülettel beépített udvarelrendezés több módozatát is megtaláljuk. Az utóbbiak között zárt beépítésű udvarok is akadnak. Ezek úgy jöhettek létre, hogy az udvar kert felőli részét is merőlegesen beépítették. Ezzel az épületszárnnyal egy U alakú beépítést figyelhetünk meg. A szomszéd porta felőli lakóház pedig a negyedik oldalt zárta le. Ez a változat a németeknél a leggyakoribb.
A régi parasztházaknál általános volt a háromosztatú elrendezés vagy a szoba-konyha-szoba-kamrás alaprajz. A három helyiségnek közös, a kamrának pedig külön bejárata volt.
Idővel a helyiségek száma nőtt, de az egysoros alaprajz megmaradt.
A régi szlovák ház sokban hasonlít a magyarok sárvégü, csonkakontyos, tornác nélküli épületéhez. Az utcai homlokzat oromfala sár- vagy deszkakiképzésü. A szlovák parasztház
oromfala annyiban tér el a magyar vagy a német homlokzattól, hogy a két szellőző-nyílás között egy nagyobb tégla formájú ablak - szlovákul "diera" - található. Funkciója vitatott, magszeleléskor használták vagy a padlás szellőztetésére szolgált. Dierának nevezik még a később épült tornácos házak végén kialakított ganglyukat is.
A XIX. század közepén megjelent a szlovákoknál egy új építészeti elem a ház homlokzatán, az oromtornác. Helyi elnevezése az "ulicska" - utcácska. Békéscsabán az ilyeneket "podsztyenás" házaknak nevezik.
A régebbi változatoknál három karfás ágas tartotta a meghosszabbított fedélszéket, eleinte kerítésük nem volt. Később léc- vagy deszkakerítéssel látták el. Ma is van néhány ilyen épület. Két alapvető formája van. Az egyik, amikor az utca felől az oromtornác zárt mellvédü, kerítésü. A másik pedig az, amikor a tornácra a felső- kapun keresztül jutunk be, azaz ajtót, vagyis kaput tesznek az oromtornác homloktornác felől eső részére.
A módos gazdák az ulicskás ház barokkos vagy klasszicizáló változatát építették. Az oromtornác oszlopai már téglából készültek, kör alakú vagy szögletes kiképzéssel.
Az oromfalat - középen az ovális alakú szellőzőnyílással -jól látható, vakolatkeretbe foglalt évszámok és vakolt, geometrikus motívumok díszítik. Az oromtornác oszlopai között 120-140 cm magasságú mellvédet építettek. Efölé gyakran még kovácsolt vasrácsot vagy díszes drótfonatot tettek. Ilyen látható a Madarász utca 63. szám alatt is.
A népi barokk házakat már mind lebontották. Szerencsésebb volt a Korona utca 10. szám alatti ház, ez ugyanis a szentendrei Szabadtéri Múzeum alföldi utcájába kerül felépítésre. Megjegyzem, hogy ez az épület kevésbé reprezentálja a berényi szlovák paraszt-házat és portát. A portán ugyanis csak a lakóépület maradt meg. Sokkal jellegzetesebb épület volt a Madarász utca 16. szám alatti népi barokk gazdaház, melynek udvarán a kőlábas nagykapu mellett magtárépület is volt, a kerek téglaoszlopos oromtornác pedig szép, kovácsolt vasráccsal volt díszítve.
Az udvar felőli tornácok általában faoszloposak. Akadt néhány kölábas gang is, de ezek nagy részét mostanra már beépítették, üvegezett verandává alakították át.
A szlovák városrészen sok szép módosgazda házat találunk még ma is. Úgy tűnik, közülük többen követték a német gazdákat. A múlt század végi épületek jobban őrzik a helyi szlovák stílusjegyeket. Ez volt a meghatározó ízlésformáló erő. A századforduló szárazbejáros házai már sokkal egységesebbek lettek, homlokzati díszük eklektikus, de szecessziósjegyeket is hordoz. Ilyen a Hunyadi utca 10-12. szám alatti épület is.
A melléképületek, istállók tetőzetének sajátos építményei a szénafelhányó nyílások.
Az istálló feletti tetőrészből kiemelkedő építményeket kis tető fedi, amely lehet félnyereg- vagy nyeregtető formájú. Oldaluk deszkával fedett, nyílásukat deszkaajtóval lehet bezárni. A németeknél és a magyaroknál is gyakori volt. Több utca keresztépületén is megmaradtak, a Jókai utcán sort alkotnak.
A következőkben két jellemző berényi szlovák portát mutatok be röviden.
A Madarász utca 41. szám alatti régi ulicskás parasztház a múlt század közepén épült.
Nyeregtetős, deszkaoromzatos nádfedelét az 1950-es években cserélték át cserépre. Az utca felőli oromzata nyeregfás ágasokkal, deszkával szegett drótkerítéssel van ellátva.
Újabb kialakítású felső- vagy kiskapuján az oldaltornácra lehet bejutni. Az oldaltornác ugyancsak faoszlopos karfás ágas. Gangvége nyitott, így az orom- és az oldaltornác egybekapcsolódik a homloktornácba. A falazat vályog, döngölt földalapra épült a talajszintre.
A lakóház beosztása: szoba-konyha-szoba-padlásfeljáró-kamra-magtár. A szénafelhányó a lakóépület magtár feletti részén van. A keresztépület nem épült egybe a lakóépülettel.
Falazata szintén vályog, nyeregtetős épület. A szabadkéményes konyha előtt a tornác véget ér, majd kocsiszín és istálló követi. Az udvar kerítése deszkából készült, kis- és nagykapuval. Az oromtornác kapuja szép, betétes asztalosmunka.
A Korona utca 3. szám alatti módosgazda ház homlokzata már messziről felhívja magára a figyelmet. Tűzfalas oromzatán három szellőző ablak szép vonalú timpanon közepén helyezkedik el, idomtéglával kirakva.
Klinkertéglás homlokzatát a századforduló táján kapta, felsőkapujának bolthajtása korábbi építésre vall. A lakóépület falazata vályog, 40-50 cm magas téglafundamentumra építették. A véghomlokzatának felsőkapuja betétes, boltíve napsugaras díszítésű. A lakóépülethez keresztépület csatlakozik a porta teljes szélességében. A lakóház oldaltornáca gazdagon díszített ágascifrákkal, a cifrák között fűrészelt apácaráccsal. A ház beosztása:
szoba-konyha-szoba-padlásfeljáró-pince-kamra-kamra/magtár. A melléképületben nyári konyha, magtár, kocsiszín, istállók követik egymást.
Általános gyakorlat volt már a múlt században is, hogy a keresztépületben vagy a két helyiséges magtárépületben az öregek vagy a fiatal házasok számára lakórészt alakítottak ki. így egy portán akár három generáció is élhetett, külön lakrészben. A helyi szlovákok építkezése, lakáskultúrája még további kutatást igényel.


A magyarok építkezése

A magyarok a Madách utca - Vasút utca vonalától délre alakították ki lakókörzetüket.
Központja a Kálvin tér a későbarokk református templommal. A parasztpolgári jegyeket is magukon viselő módosgazda házak vagy a szárazbejárós épületek nem olyan gyakoriak, mint a németeknél. Az utcakép falusiasabb, a házak alacsonyabbak, szegényesebbek. A magyar rész jellegzetes utcái a Gyóni Géza utca, Ady Endre utca, József Attila utca, Kálvin utca, Csabai út.
A telkek változó nagyságúak. A régi telkek szabálytalanok, az újabbak szabályos szalagtelkek. A Gyóni Géza utca és a Deák Ferenc utca közötti utcák őrzik leginkább a XVIII. század végi állapotokat. Az utcák nagy része már rendezettebb, egyenes, hosszan elnyúló. A magyarok települtek vissza legutoljára, talán ezért szokták azt mondani, hogy nekik jutott a legrosszabb terület. Ebben sok igazság lehet, hiszen ez a város legmélyebben fekvő területe. Vízjárta terület, egyrészét "Barkának", "Magyar Baricá"-nak is nevezték.
A kedvezőtlen feltételek ellenére a magyarok száma a XIX. század második felére jelentősen növekedett. Ehhez a környező falvakból is kaptak utánpótlást. A XX. század elejére számuk 4000 fő lehetett az egyházi összeírások szerint. A katolikus magyarság a város más pontjaira települt. Később is érkeztek, és főként uradalmi szolgálatot láttak el.
Számuk nem jelentős, ennek ellenére templomot is építtetett nekik Celesztina grófnő 1886-ban.
A berényi régi magyar parasztház falazata vályog, tetőszerkezete csüngős vagy támasztott szarufás. Általános tetőforma a nyeregtető, de szép számmal akad csonkakontyos vagy kontyos tető is. Nádfedésű tetőt ma már csak elvétve találunk. Sajátos utcakép őrződött meg a Gyóni Géza utca 25-27-29. szám alatti szakaszán, amely a fürészfogas beépítés jegyeit viseli magán. A házak utca felé néző végfala nem párhuzamos az utca vonalával, hanem 10-20°-os szögben eltér attól. Ez a beépítési forma karakterisztikus faluképet elsősorban a Kisalföldön alkot, bár rövidebb utcarészként másutt is előfordul.
A város más utcáin is található egy-egy ilyen elhelyezkedésű épület. A német részen pl. az Orlai utcában. Sok régi ház őrződött meg a József Attila utcán - a valamikori Barica szélső soron - a múlt század közepei, végi építkezésekből. Itt található a 39. szám alatt a város ma már egyetlen nádtetős, régi típusú, sárvégü, csonkakontyos parasztháza.
Másutt már csak melléképületet találni nádfedelűt.
Az épület jól példázza a régi parasztházakat. Utcahomlokzatának trapéz alakú orom-falán két szellőzőlyukat, fehérre meszelt végfalán egy kisméretű ablakot találunk. Az udvar felől karpántos ágasos tornác, gangvége befalazott. Az utca felől kerítése deszka, melléképülete összeomlott, maga a ház is sajnos rossz állapotban van.
Az utcavonalas beépítés mellett megtaláljuk az előkertes típusú beépítést is, napjainkra egyre inkább ez válik uralkodóvá.
A magyar végen az udvarelrendezés két, illetve három formáját találjuk. Leggyakoribb a soros udvar, ami a szomszédos magyar falvakban is jellemző. Itt a melléképületek a lakóépületek folytatásába épültek és funkciójuk szerint csökkenhet a magasságuk. Az udvar más részén elszórtan helyezkednek el kisebb épületek, pl. tyúkólak, górék. Önálló épületként nyári konyhát ritkán találunk. A szomszédos Köröstarcsán sokkal gyakoribb a lakóépülettel szemben elhelyezkedő kis nyári konyha. Berényben a nyári konyha vagy az alsókonyha a magyaroknál is a melléképületben került kialakításra.
Az udvarelrendezés másik formája, amikor a portán két nagyobb épület helyezkedik el.
Az egyik a lakóház, a másik a melléképület. A különálló melléképület a nagyházra merőlegesen épült. Itt találjuk a szabadkéményes konyhát, egy kis szobát, kocsiszínt és az istállókat. Gyakori ez az Ady Endre utcán a múlt század közepén épült házakban; legtöbbjükben szabadkéményes konyha is volt. Más változatban az istállók vagy az ólak kaptak helyet, pl. a 35. szám alatt.
A következő elrendezés a németekével megegyező vagy közel azonos. A keresztépületek általában alacsonyabbak, de egybeépültek a lakóházzal. Ebben az elforgatott épületszárnyban az alsóházat (szobát), a nyári konyhát, a kocsiszínt a magtár, majd az istállók, esetenként az ólak követik. Az ólak korlátja a szomszéd porta felé néz vagy a kert felé esik, így a trágyadombot nem az udvarra, hanem a kertbe rakják. Az udvarokon található gémeskutakat ma a mind divatosabb fedeles kerekes kutakra cserélik át. Az 1950-es
évektől kezdve terjedő górékat az udvar különböző pontjain állították fel, pl. a nagykapu mellett. Néhány udvaron még láthatunk faoszlopra helyezett galambdúcot is.
Addig, míg a németeknél a keresztépületek nagyrészt tornácosak, a magyaroknál ez sokkal ritkábban fordul elő, vagy csak az épület egy bizonyos szakaszán. Az udvarelrendezés e formája a múlt század második felétől fordult elő a német részhez közelebb eső utcákban. A magyar gazdák az udvar rendezettségében, az épületek rendbetarthatóságában látták a terjedés okát. Ugyanis az egymástól külön fedél alatt lévő istállók, ólak, "kalyibák" évenkénti javítása, rendben tartása sokkal körülményesebb.
A múlt századi, eltűntnek hitt sárkerítés utolsó, vályogból rakott példányát találtam meg a Gyóni Géza u. 30. szám alatt. Az egyetlen ilyen megmaradt kerítés kb. 150 cm magas,
tapasztott oldalát sárgára meszelték, a fal tetejét hazai cseréppel fedték. Könnyen elképzelhető bontott épület anyagából való kialakítása is. A leírások szerint ilyenek lehettek a múlt században építettek. A XX. században már a deszkakerítés volt a legelterjedtebb, de lassan ezek is eltűnnek, s csak mutatóba akad néhány belőlük. Az 1970-es évek szabvány betonkerítései mellett a vas- és a fakerítések számtalan formáját megtalálhatjuk. Szerencsére található néhány szép megoldás is, pl. hagyományos deszka kis- és nagykapuk is készülnek. Megmaradt néhány század eleji módosgazdaház kőlábas kerítése és kapuja is.
A régi kiskapuk között sok borított, betétes kazettás jellegű található, melyeknek felső osztásában napsugaras motívum van.
A lakóház beosztása a középmagyar háztípusnál általános szoba-konyha-szoba-kamra, és ennek továbbosztódása 5-7 vagy 8 helyiségre. A szobákba a konyhán keresztül lehet jutni, a többi helyiségbe külön bejárat vezet.
A lakóépület régi tüzelőberendezését nagyrészt már lebontották vagy átalakították. Elvétve találunk még kemencét az alsószobában, de ma már ezeket is ritkán használják. A hagyományos tüzelőberendezéseket inkább a melléképületekben találjuk. Az öregek közt még most is van, aki használja a kemencét bizonyos ételek, tésztafélék sütésénél. Az alsó-konyhát disznótor alkalmával, nyáron lekvárfőzéskor, illetve befőzés idején használják.
Van olyan, aki rendszeresen itt készíti el az ételt, vagyis itt főz. A szabadkéményt - már ahol nem padlásolták le a kéményalját - leginkább füstölésre használják. A középpadka a vizsgált időszakban már hiányzott, de az idősek emlékezetében még halványan fellelhető.
A tornácos parasztházak nagy többsége felsőkapuval épült, ezek egyrészét mára befalazták. Mutatóba akad még néhány múlt századi házvég, ahol a nyitott gangvéget fűrészelt deszkával zárták le. Szép példája ennek a megoldásnak a Kálvin utca 9. szám alatti előkertes parasztház. A tót részen a Martinovics utcában van még egy hasonló deszkalezárású gangvég.
A magyarvég utcára forgatott városias küllemű gazdaházai megjelenésükben nemigen térnek el a német vagy szlovák testvéreiktől. Ritkábban fordul elő az épület tömegében elhelyezkedő nagykapu. Sokkal gyakoribb az oldalfolyosós, oldalgangos, felsőkapus változat, ahol az utcán a nagykapu mellett kiskapu is van. Eme épületeket valójában nem tekinthetjük szárazbejárós házaknak. Eklatáns példája ennek a Petőfi utca 50. szám alatti utcára forgatott gazdaház, ahol az oldalfolyosó kapuja mellett, a szép tömegű kőlábas kerítésen kis- és nagykaput is találunk.
A fentiekben már említettem az Ady Endre utca udvarelrendezésének változatosságát.
Most néhány konkrét példával érzékeltetném ezt. Az utca járdás oldalának 41-77. szám közötti szakaszán egymást követik a különböző beosztású keresztépületek. Egy dolog közös bennük: nincsenek egybeépítve a lakóházzal. Előfordulásuk is inkább a magyar részen jellemző. A 43. szám alatti módosgazda ház főépülete emelt padlású, székes tetőszerkezettel. Az udvar végében viszonylag kisméretű keresztépületben szabadkéményes konyha, kamra és magtár van.
Merőben más a 73. szám alatti felsőkapus tornácos parasztház jóval hosszabb melléképületének beosztása. A következő helyiségeket találjuk benne: magtár, kamra, kocsiszín, istállók. A következő portán hasonló a lakóépület, de más a keresztépület. Magtár, szép kiképzésű kéményfejes szabadkéményes konyha, kocsiszín, istállók, ólak követik egymást. Egy részük oldaltornácos. A lakóépületek tornácosak, 5-7 helyiségből állnak, s kevesebb eltérést mutatnak. Nagyon megkapó ezekben az épületekben a típus formagazdagsága, számtalan változata.
A lakóház berendezésében az elmúlt évtizedekben gyökeres átalakulás történt. A tisztaszoba sarkos elrendezése már a múlté, festett saroklóca is csak elvétve akad, az is inkább a múlt értékeinek tudatos megőrzésének szándékával. Az idősebbek ragaszkodnak még a régi bútorokhoz, régi fényképekhez a szoba falán. Ők azok, akik gondozzák öreg házaikat is, s kevésbé szeretik az átalakításokat. Aztán, ha eladják az öreg épületeket, vagy lebontásra kerülnek vagy átalakítják őket a komfortosítás szándékával. Valahol így is van rendjén, csak a durva átalakítással, a környezetbe nem illő beépítéssel nehéz egyetérteni.
A Deák utca végén van a város egyik legszebb, népi klasszicista parasztháza, timpanonjában az ovális szellőzőnyílás mellett az 1868-as évszámot találjuk. Felsőkapuja felett befalazott bolthajtás van, oldaltornáca kőlábas. Az épület nem műemlék, így védettséget sem élvez.
A Vasút utcában található egy 1880-ban épített szárazbejárós ház, deszkakapuja szép napsugaras díszítését napjainkig megőrizte. Új tulajdonosa 1995-1996-ban ezt a régi kaput kicserélte egy divatos fakapura. Szerencsésebb átalakításokkal és felújításokkal is találkozhatunk, de fontosabbnak tartom a hatékony védelmet.

Általános vonások


A felső kapu

Az utcakép ma is meghatározó eleme a tornácos ház felsőkapuja. Mind a három etnikumnál elterjedt, ez a részlet, amely az utcai homlokzat végfalának jellegzetes kiképzése s egyben díszítménye is. A régi felsőkapuk fölötti boltívek napsugaras lécdíszítésüek vagy hasonló módon üvegezettek. Ma is áll néhány ilyen épület. Az újabb kapuknál a boltívet megszüntették, az áthidaló és az ajtó közötti üresen maradt részt beüvegezték vagy bedeszkázták, de ez is a kapu tokozatában kapott helyett. Az üvegezett keretet sokféleképpen díszítették, gyakori, hogy az építtető neve és az építés évszáma is ide került. A felsőkapukat helyi asztalosok készítették, a régebbiek borítottak, a későbbiek vésett betétesek.
Díszítésük nagyon sokféle, szinte mindegyiken találunk egyedi vonásokat, két egyforma nemigen akad. Nagyon szépek a felső mezőben napsugaras motívummal díszített darabok, kitűnő mesterek kezére vallanak.
A felsőkapuk használatára vonatkozó adatok alapján egyfajta rituális szerepet is lehet tulajdonítani az épület eme részének. Használata bizonyos alkalmakhoz kötődött, ez gyűjtésem során is beigazolódott. A hétköznapokban ugyanis a nagykapu melletti kiskapun közlekedtek. A felsökaput ünnepnapokon, vasárnap (pl. istentiszteletre menet) használták. Esküvők alkalmával is itt hozták be az új asszonyt a házba, vagy itt kérték ki (lásd befogadási rítus. A kedves vendéget vagy a rangosabbat is itt vezették be, vagyis gyakorlati funkciója mellett megmaradt egyfajta rituális, kultikus szerepe, amely a szokásokban élt tovább. Erre ma már csak az idősebbek emlékeznek. Az elmúlt évtizedekben mind több kaput falaztak be, s ugyanígy a tornácok egy részét is beépítették, s teszik ezt még ma is. Ennek ellenére még több százra tehető a felsőkapuk száma a településen.


Történelmi stílushatások

Berény kisvárosias jellegéhez nagyban hozzájárultak a parasztpolgári építkezés gazdagon díszített parasztházai, szárazbejárós épületei. A múlt század közepén már megjelentek bizonyos történelmi stílusjegyek az épületek homlokzatának díszítésein, de jellemzővé e jelenség, csak a századforduló időszakában vált. A XX. század első harmadában a historizáló stílus és az eklektika vált uralkodóvá. Berényben nem jellemző a túldíszítettség, inkább a helyi jellegzetességek és az egyre inkább meghatározó polgári hatás vált alakító tényezővé.
A régi parasztház sárvégű, fehérre meszelt homlokzata a múlt században még általános lehetett. A XIX. század második felétől már megjelentek a tornácos, felsőkapus oromtornácos "ulicskás" házak, s az addig egységes utcakép átalakult. A tehetősebb gazdák, barokk és klasszicista stílusjegyeket magukon viselő, tekintélyes házakat emeltek. A népi barokk helyi jellegét tovább gazdagította a szlovákok oromtornácos változata. A barokkos homlokzatú házakat ismereteim szerint főként a németek és a szlovákok építették.
A magyaroknál előfordulására nincsenek adatok. A 90-es évekre a népi barokk házakat kivétel nélkül lebontották. Megmaradt viszont néhány barokkos vonalú szárazbejárós kapu, felsőkapu. A legszebb ezek közül a Puskin utca 12. szám alatti historizáló neobarokk szárazbejárós kapu.
A népi klasszicista épületek közül több is megmaradt, a klasszicizáló oromfalas kiképzésű épületekből pedig igen sok van ma is. A legrégibb népi klasszicista ház a magyarvégen áll, amit már említettem.
A legjellemzőbb történelmi stílus - a századforduló stílusa - az eklektika, különösen a módos parasztházakat, a polgárok, gazdag kereskedők, iparosok házait határozza meg. A téglaépítészet megjelenésével viszont egyre több a klinkertéglás, stukkódíszes, sematikusabb homlokzat. Az eklektika mellett előfordul egy-két, romantikus stílusjegyet magán viselő épület, pl. a Puskin utcán, a Fő utcán. A szecesszió főleg a szárazbejárós, városiasabb küllemű épületekre jellemző. Ezek a stílusjegyek inkább csak jelzés értékűek. A homlokzaton elhelyezett színes kerámiák, kisebb motívumok utalásszerűek. Néhány téglahomlokzatú épület díszítményén is fellelhetők e jegyek.
Leggyakoribb díszítmények a mellvédek, a gipszstukkók, az ablakok fölötti párkányok, az ablakokat keretező kis falpillérek, a pillaszterek, könyöklőpárkányok, ablakfölötti kis timpanonok. Az ablakokat keretező pillérek és párkányok díszítményei között van egy berényi sajátosság, amelyet a helyi Petőfi kultusz hívhatott életre. Legalábbis ezzel magyarázható, hogy Petőfi mellportrét ábrázoló gipszfigurák kerültek díszként az ablakpárkányok fölé. Néhány évtizede még több "petőfis" díszítésű épület is volt a város szlovákok lakta részén. Ma már csak egy épület homlokzatán található, a Zrínyi sugárút 43. szám alatt.


A tornácok, díszítőelemek


A tornácok egyben fontos díszítőelemek is. A faoszlopos tornácokat nagyrészt fürészelt cifrákkal díszítették. Az oldaltornácokat néha kiugrós résszel is megtoldot-ták, növelve ezáltal az épület tekintélyét. A fűrészelt motívumok száma 20-30 is lehet. Legjellegzetesebbek a napsugaras, liliomos, sárkány vagy lófej es díszek, de akadnak bonyolultabb geometriai ábrák is. Az oszlopfők mellett gyakorta díszítették az oszlopok közét is apácaráccsal, vagy más fűrészelt díszítménnyel. A kőlábas tornác kevésbé volt általános, s belőlük is csak néhány maradt meg. A felsőkapuk és szárazbejárók is gazdagon díszítettek, s akad közöttük kivételesen szép munka is. Mindez magasan fejlett ács- és asztalosiparról árulkodik.
Az épület esztétikáját növelő más díszítmények közül érdemes megemlíteni a zömök kiképzésű téglakéményeket, amelyeken nyolc négyzet vagy négy kör alakú nyílás van. A tetőzet egyhangúságát megtörik a bádoglemezből készült változatos szellőzőablakok. Figyelemre méltóak még a magasított padlások szellőzőnyílásainak gazdag díszítményei.
A deszkaoromzatok díszítése és szellőzőnyílása is díszítő elem. Berényben nem annyira díszesek, de változatos képet mutatnak. A kör és a tégla mellett találni szív-, lóhere-, kereszt-, félkör- vagy csillag alakút is.
Mezöberény kisvárosias karakterét erősítik azok a múlt század végi, e század eleji épületek, amelyek a központi tereken, fontosabb utcákon álltak vagy még ma is állnak. Pl. a Hangya-üztetek, jelentősebb sarokházak sorolhatók ide. Ezek tipikusan a kisvárosi építkezés sajátos megnyilvánulásai az adott településen. Berényben főleg iparosok, kereskedők vagy módosabb parasztok építettek ilyen házakat, egy részüket pedig üzletnek alakították ki.

Kapcsolatok, átvételek

A három etnikum viszonylagos zártságban élt, de ez nem jelentett elszigeteltséget, s a kapcsolat is megvolt közöttük. Ez utóbbi meglétét jól bizonyítja egy húsvéti szokás átvétele. A németeknél volt nagyon kedvelt, de később a magyarok is sajátjuknak érezték. A szomszédos falvak magyarsága viszont egyáltalán nem ismeri.
A helyi németek húsvét első napján a kertben zöldülő virágok, bokrok tövében festett tojásokat rejtettek el, amit a gyerekek, mint nyúltojást találtak meg. A berényi német gyerekek által nagyon kedvelt játékos ünnepi szokást a XX. század elején már a magyarok is ismerték. Különösen a tanyán élők vették át. A szlovákoknál kevésbé ismert, gyűjtésem során több magyar család, mint régen meglévő szokást említette. Valószínű, hogy a háború után terjedt el szélesebb körben. Ekkor már a vegyes házasságok is gyakoribbá váltak.
A tanyán élők között előbb is elterjedhetett, hiszen ott nem volt olyan erős az elkülönültség, és nagyobb volt az egymásra utaltság is. Számtalan példa van arra is, hogy a szomszédos német vagy magyar családok összejártak. Az ilyen alkalmak is közvetítették a szokásokat és a hagyományokat. UJVÁRY Zoltán egyik könyvében találunk erre példákat.
Bár a szokások nem tartoznak szorosan dolgozatom tárgyához, ez a példa is jól rávilágít az átvételek, a népi kultúrák egymásra hatásának apró, de nem elhanyagolható részletére.
A német gazdáknál szolgáló magyar vagy szlovák béresek, cselédek is lehettek közvetítői a németek építkezéssel kapcsolatos újításainak. A módosabb középparasztok pedig szívesen másolták a mintaadó nagygazdák építkezését vagy a gazdálkodásban megjelenő újabb, hatékonyabb módszereket. Az itt felvázolt lehetőségekben csak utalni kívántam, a kutatás által még kevéssé feltárt területre.

Összegzés

Megállapítható, hogy a berényi telek, porta a tömörített beépítés felé mutat. A keresztépületes vagy hajlított beépítésű udvarelrendezés gyakorisága mindhárom népcsoportnál kedvelt gyakorlat volt, amely valószínűleg a németeknél alakult ki, hiszen a legtökéletesebb változatait is náluk találjuk meg, s itt volt a legáltalánosabb is. A szlovákoknál és a magyaroknál az udvarelrendezés és telekbeépítés e formájának egyszerűbb, saját maguk által kialakított változatát találjuk meg. Az udvarelrendezés és telekbeépítés eme módja a múlt század közepén kezdett terjedni. Okai: a telekbeépítés jobb kihasználtsága és a múlt század végi paraszti árutermelés megnövekedése, a gabonakonjunktúra, az állattenyésztés mind belterjesebbé válása. E körülmények együttesen indították el a mezővárosi parasztpolgári építkezésben ezeket a változásokat.
BALASSA Iván a Magyar Néprajz kötetének építkezés fejezetében sokkal egységesebbnek látja az alföldi udvar elrendezését: "Az alföldi udvarokon rendszerint a lakóház meghosszabbításában annál alacsonyabb tetővel találjuk az istállót meg a kisebb ólakat.
Az udvarelrendezés és telekbeépítés hasonló formái az Alföld más mezővárosaiban is megtalálhatóak, de nem ilyen általánosak. Mezőberény sajátos helyzetét az itt élő három etnikum kulturális mássága is magyarázza.. A Berényre leginkább jellemző telekbeépítési forma legközelebb a dunántúli sváb falvakban lelhető fel. Mezőberényben így az alföldivel részben egyező, de attól el is térő sajátos paraszti, parasztpolgári építkezés jött létre a
XIX. század végére. Megnyilvánult ez a telekbeépítés az udvarelrendezések az alföldinél zártabb, tömörítettebb gyakorlatában, amelyet a németektől a másik két népcsoport is átvett, míg a szomszédos magyar falvak lakói nem. Létrejött a középmagyar háztípus egy sajátos helyi formája, amely nem a délkelet-alföldi népi építészet kistáji változata, hanem egy, Berényben kialakult típusa. A szomszédos Békés vagy Köröstarcsa magyarlakta településeken az alföldi ház mezővárosi jellege és kis-sárréti jegyei lelhetők fel.
Míg Köröstarcsán az udvar soros beépítésű, a lakóépülettel szemben kis nyári konyha van, addig Berényben külön az udvaron álló nyári konyha elvétve akad, s azok is későbbi építésűek. Keresztbeépítésű hajlított udvart Köröstarcsán, Körösladányban vagy Békésen egy-kettőt találni, amely lehet berényi közvetítés is. A századfordulótól ugyanis mind aktívabbak lettek a kapcsolatok Tárcsával - már csak a közös határban lévő tanyák miatt is
-, a vegyes házasságok száma is megnövekedett ebben az időszakban.
Az épített környezet, az épületek mezővárosi jellege Mezőberényben mind mértékében, mind díszítettségében gazdagabb, mint a környező településeken. Megjelentek olyan polgárosult, városias elemek, amelyekben nemcsak a mód, a vagyon jutott érvényre.
Emellett még további sajátosságok is vannak Berényben, pl. a szlovákok oromtornácos ulicskás homlokzatai, vagy a német nagygazdák szárazbejárós házai.
Az egyre inkább polgárosult városias épületek, már lehet, hogy túlmutatnak a népi építkezési vizsgálódáson, de nem választhatók el tőle. Jelen van bennük a századfordulót követő paraszti gazdálkodás, a paraszti életforma minden eleme. Hasonlóképp az alföldi agrárvárosok sem értelmezhetők agrárnépességük nélkül, mert létüket a paraszti gazdálkodás egy koncentráltabb formájának köszönhetik.
Végül: amitől sajátosan berényi a település népi építkezése, az a három népcsoport egymásra ható, termékenyítő jelenlétéből adódik. Mindegyik gazdagította a faluja, városa építkezését, magát az Alföld építészetét színesítette.
Békés megye más településein is előfordulnak az adott településre jellemző sajátosságok, ami a megye többnemzetiségű lakosságának helyzetéből következik. Az itt élők saját népiségük, kultúrájuk megőrzésével gazdagították a térség arculatát, így építészetét is. Ily módon érthető meg leginkább Mezöberény népi építkezésének, az alföldi környezethez viszonyított sajátos gazdagsága.


IRODALOM

Balassa - Ortutay 1979.
Balassa Iván - Ortutay Gyula: Település, építkezés, házberendezés. In: Magyar Néprajz, Budapest, 1979. 112-179. p.

Barabás - Gilyén 1979.
Barabás Jenő - Gilyén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk kutatásához Budapest, 1979.

Barabás - Gilyén 1987.
Barabás Jenő - Gilyén Nándor: Magyar népi építészet. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Bátky1943.
Bátky Zsigmond: Építkezés, In: A magyarság néprajza I. Budapest, 1943. 108-217. p.

Bél 1993.
Bél Mátyás: Békés vármegye leírása, Gyula, 1993.

Bonyhai 1933-1934.
Bonyhai Mihály: Mezöberény monográfiája. Mezöberény, 1933-1934.

Dám 1992.
Dám László: Építkezés. Néprajz egyetemi hallgatóknak. Debrecen, 1992.

Dám 1993.
Dám László: Építkezés, lakáskultúra: In Békéscsaba Néprajza. Békéscsaba, 1993. 132-164. p.

Dám 1996.
Dám László: Az Alföld népi építészete. In: A Mi Alföldünk. Békéscsaba, 1996. 115-132. p.

Domanovszky 1981.
Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete. Budapest, 1981.

Füzes - Kisbán 1997.
Füzes Endre - Kisbán Eszter (szerk.): Település - Építészet. In: Magyar Néprajz
IV. Budapest, 1997.9-325. p.

Györfjy 1943.
Györffy István: Magyar falu - Magyar ház. Budapest, 1943.

Hentz 1973.
Hentz Lajos: Népi építkezés Mezőberényben. In: Mezöberény története II. (szerk. Szabó Ferenc)
Mezöberény, 1973. 163-289. p.

Implom 1973.
Implom József: Mezöberény újratelepülése és története a kései feudalizmus időszakában. In:
Mezöberény története I: (szerk. Szabó Ferenc) Mezöberény, 1973.

Karácsonyi 1896.
Karácsonyi János: Békés vármegye története I-II-III. kötet. Gyula, 1896.

Nóvák - Selmeczi 1989.
Novak László - Selmeczi László (szerk.): Építészet az Alföldön I-II. Nagykőrös, 1989.

Palugyai 1855.
Palugyai Imre: Békés-Csanád, Csongrád és Hont vármegyék leírása. Pest, 1855.

Petik 1784.
Petik Ambrus: Békés megye leírása 1784. Gyula, 1961.

Skolka 1988.
Skolka András: A Békés vármegyei Mezöberény történeti-topográfiai leírása 1813. Békéscsaba, 1988.

Szabó 1973.
Szabó Ferenc (szerk.): Mezöberény története I-II. Mezöberény, 1973.

Varga 1955.
Vargha László: Építkezés. In: A Magyar falu építészete. Budapest, 1955.



Market-townish folk architecture in Mezőberény, town of three nationalities - Gyula Csete -
Résumé

No research has been carried out on the traditional architecture of Mezőberény, rooted in the peasantcitizen society of the markettown for the recent 25 years. A quarter century ago Lajos Hentz made a comprehensive study about the folk architecture of the settlement. The present study endeavours to show not only the changes occurred in the period passed since then but also takes other aspects into consideration. On one hand it presents the impacts of the middleclass life-style in the market-town, started to take form in the last century on the archaic rustic architecture. On the other hand it also discusses what kind of influences the three national group living in Mezőberény - the Hungarian,
German and Slovakian - had on forming the traditional architectural picture during the
two-century coexistence. From this view-point the study can be considered as inter-
ethnic research. A separate chapter deals with the general features of the urban folk
architecture, analyses the architectural customs of the three nationalities in a detailed way,
digresses the various forms of the side-buildings beside the houses, the heating equipment
and site-arrangements. In addition to the diversifying features of the architectural elements it gives picture on the factual manifestation of the sale procedure. The data collection verifies the hypothesis that the German population living in the central part of the settlement had greater impact on the architecture of the other two ethnical groups. In its summary on the basis of recent complex examinations the study gives an overview on how the architectural regions belonging to the individual ethnic groups influenced each other in the town. A determinant element in the manuscript is the intention of preserving the traditional architectural values and emphasising its importance.

Gyula Csete
Orlai Pétries Soma Museum
5650 Mezőberény
Gyomai Street 23.



http://epa.oszk.hu/01500/01577/00021/pdf/bmmk_2000_197-222.pdf
22209
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása
Szerző(k): Dánielisz Endre
Megjelenési időpontja: 2006
Chronica Bekesiensis 1.

SOROZATINDÍTÓ GONDOLATOK


"Történetek híján szétgurulnak és elvesznek az élet láncszemei."

"Az emberi lényről elég sok mindent meg lehet tudni, ha ismerjük a történeteket, melyeket ősidők óta mesél - ha még mesél. Amíg van történet, nincs veszve semmi. Mert addig van múlt, sőt emlékezés..." A múzsák csarnokaiként számon tartott múzeumok ama fellegvárai a tovatűnt korok kutatásának, ahol az emberi természetből adódó kíváncsiság, a fel- és megismerés táplálta tudásvágy újabb és újabb időutazásra invitálja a gondolkodót.
Igazolják ezt a Békés megyében folyó tudományos kutatások is, melyek eredményei - a Békéscsabai Múzeum-Egyesület megalakulása óta (1899) - jórészt publikációk formájában kerülnek a tudomány elhivatottjai és az érdeklődő olvasók elé. Ennek egyik fóruma, A Békés Megyei Múzeumok Közleményei azzal a céllal lépett a helyi igények és a tudomány szolgálatába 1971-ben, hogy évről-évre betekintést nyújtson a régióhoz kapcsolódó természettudományi, régészeti, néprajzi, helytörténeti, nyelv-, irodalom- és művészettörténeti kutatásokba.
A Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága 2006-ban hasonló szándékkal lép elődei örökébe, amikor - a belső igényeket és a külső elvárásokat figyelembe véve - elérkezettnek látva az időt, új sorozattal jelentkezik a Közlemények mellett. A fent ismertetett időszaki kiadványból terjedelmük miatt kiszoruló tudományos igényű kismonográfiák gazdag tematikájukkal remélhetőleg figyelemre számíthatnak mind a hazai muzeológia, mind a szűkebb régiónk szakemberei részéről. A Chronica Bekesiensis kötetei újabb adalékokkal szolgálnak majd a Viharsarok múltjának feltérképezéséhez, egy olyan térség bemutatásához, ahol a különböző kultúrák együttélése, egymásra hatása által létrehozott sajátos miliő törvényszerűen rajta hagyja lenyomatát az itt élők lelkén, identitásán, mentalitásán, a maga természetes útján formálva azt a történelem viharaiban.
"Az idő nem sodor magával semmit. Helyettünk nem végzi el a feledés munkáját." S hogy ne is kerülhessen erre sor- szedegessük össze, fűzzük fel az élet alkotta láncszemeket, a múlt apró ékköveit, tisztogassuk meg, adjuk vissza ragyogását, hogy elődeink történetei összerendeződjenek történelmünkké.

N. Varga Éva
szerkesztő





Nemzedékekre visszatekintve a Danieliszek egyik ága fésükészítéssel foglalkozott. Mostani múltba tekintésem engesztelésül szánom családom valamennyi férfi elődje emlékének, mivel e hagyományos mesterség fiúról fiúra szállása bennem szakadt meg.


BEVEZETÉS HELYETT ELŐDEIMRŐL


Veres Pétertől származik az a mondás, hogy ki mit őriz meg a múltból a maga és közvetlen környezete számára, abból él. Óvnunk kell tehát mindazt, ami létünket tartalmassá teszi. Ezek sorába tartozik a népi hagyomány és az emlék, legyen az nemzeti, családi vagy egyéni jellegű. Enélkül életünk sivár, tartalmatlan lenne. Aki nem tudja, honnan jött, az tévesen ítéli meg mindenkori helyzetét, a génjeiben hordozott adottságokat, lehetőségeket.
Jómagam fél évszázadnyi utánajárás, kutatgatás után nyugodtam meg az eredet gondjában. Soha nem látott névrokonok és genealógiában jártas tudós fők közösen bogozták ki származásom gubancos gombolyagát.

A Danieliszek - görögös nevük ellenére - szepességi szászok, ún. cipszerek (német: Zipser). E népcsoport őseit az Árpád-házi királyok, főleg II. Géza uralkodásának két évtizede alatt, bányászokként és iparosokként telepítették be. A kiváltságos szepességi városokat lakták, s az évszázadok során magyar és szláv nemzetiségűeket is magukba olvasztottak. A középkor folyamán élénk paraszti polgárosulás bontakozott ki e tájon, amely az újkorban megállt, sőt hanyatlott. "Ezzel magyarázható az, hogy területéről egyre többen vándoroltak szét iparos és értelmiségi elemek" (1. kép).
Ez utóbbi megállapítás összecseng Békéscsaba újranépesítésének helytörténeti adataival, amelyek azért érdekelnek különösképpen, mert családunk szalontai hajtása innen ágazott ki (2. kép).
Az oszmán uralom utolsó évtizedeiben a hadműveletek veszélyessége miatt a Hármas-Körös vidékét az addig honában kitartó őslakosság is elhagyta. "Az 1716-os, regionális adóösszeírásban Csaba neve nem szerepel. A korabeli regesztrumok bizonysága szerint ide az új betelepülők első csoportja 1718-ban érkezett a többségében szlovákok lakta északi megyékből. A földhöz jutás, a könnyebb megélhetés reménye ösztönözte őket. Hozzájuk - kisebb számban - más nyelvű, de azonos, evangélikus mesteremberek és értelmiségiek is csatlakoztak." Feltehetően közöttük volt az én Danielisz ősöm. (Nevünk írásának változatai: Danielis, Danyielisz, Danielisz. Magam az alapszó eredeti kiejtését és nemzetiségi hovatartozásomat hangsúlyozandó, az a betűt ékezettel írom: á.)
Elődeim áttelepülésének évére sehol sem bukkantam. Mivel az 1730-ig lefektetett adóírásokban e családnév nem tűnik föl, apai ősöm Csabára költözését a 18. század második felére datálom. Az evangélikus eklézsia anyakönyvében legkorábban e század hetvenes éveiben D. János és D. Mihály neve fordul elő. Okiratokkal igazolható, hogy nemzetségünk szalontai ága a fent említett Jánostól származik. Az ő fia Benjamin (szül. 1796), akinek Mihály II. (szül. 1821) nevű gyermekéről már teljes bizonyossággal tudjuk, hogy fésűs. Ha figyelembe vesszük a korabeli társadalmi és családi szokáshagyományokat, elődeik is szakmabelieknek tekinthetők.
D. Mihály II. mindkét fiát, Endre I.-et (szül. 1856) és Károlyt fésűsnek nevelte (3-4. kép). Az előbbi fia Endre II. (szül. 1893), édesapám szintén fésűs (5. kép), végül D. Endre III. (szül. 1925), e sorok írója ugyan fésűssegéddé nyilváníttatott (6. kép), de életútját pedagógusként járta végig. így a szarufésű készítésének munkafolyamatait közvetlen elődeim, nagyapám s édesapám kismesteri gyakorlata nyomán, no meg a saját ismereteim alapján örökítem meg. Viszont ezt megelőzően hasznosnak ítélek némi néprajzi és művelődéstörténeti visszatekintést beiktatni a csont felhasználásáról, nem mondva le a szarv, a fésű szavaink eredetének vizsgálatáról sem.

A CSONT ÉS A SZARV HASZNOSÍTÁSA AZ EMBERISÉG TÖRTÉNELME FOLYAMÁN

Míg az agyag, a fa, a gyékény, a növényi szálas termények feldolgozásáról könyvtárnyi szakmunka áll a művelődéstörténészek s az etnográfusok rendelkezésére, az állati csont és szarv hasznosításáról többnyire összefoglaló művek alfejezeteiben olvashatunk. Pedig az emberi nem kialakulásának hajnalán az élelem megszerzésének egyik kezdeti módja a gyűjtögetés mellett a vadászás volt. Évezredek múltak el, amikor - még az őskorban - a sok bizonytalansággal, sőt veszedelemmel járó állatelejtés mellett megjelent az egyes állatfajok háziasítása, így biztosítva a nagycsalád számára a folyamatos húsellátást. A szelídített állatok számának növelése hozta létre az állattenyésztő-pásztorkodó életformát, a nomadizmust.
A húsfogyasztáskor megmaradt csontok egy részét nem dobták el, hanem kezük ügyében tartották. Amint Julius Lips ezt föltárta, "a fán és kérgen kívül az ember már az őskorban készített magának csontból, szarvból, kagylóból használható szerszámokat. (...) Maga a paleolitikum sem jelent egyebet, mint régibb kőkort, amely a szakóca, a penge és a csontkultúra szakaszaira oszlik." A kezdet kezdetén a barlangi medve hatalmas fogait egybetartó állkapocscsontok hatékony fegyver-nek bizonyultak. Szigonyokat, horgokat, árakat, bőrkaparókat és tűket csontból már az őskorban készítettek. A bolíviai indiánok elődei sertésbordából csontárat és tűt hasítottak; az itteni őserdőkben elszigetelten tengődök még másfél százada is olyan élű késeket használtak, melyeket majomlábszárcsontba rögzített nyúlfogak alkottak. Másutt bordacsontokból bödönt állítottak össze zsír tárolására. A kanadai indián vadásztörzsek fanyelű és hódfogélű késeket készítettek, de az ellentétes póluson élő tűzföldieknél is elterjedtek a csontszerszámok.
Az időben és térben történt távoli kalandozás után közeledjünk népünk múltjához s az általa lakott tájakhoz! A honfoglaló magyarok régészeti hagyatékából, a középkori ásatásokból előkerült használati eszközök a csontmunka elterjedtségéről tanúskodnak. A sírleletekben mindig vannak fésűk, továbbá íjat, nyerget, övet ékesítő, véséssel, karcolással mintázott csontlemezkék. A nők díszként a nyakukban hordtak fonalra, vékony állati bélre fűzött kopáncsokat, vagyis rovátkázott kisebb csontokat, gerinccsigolyákat. Régiségben, ízlésben ezek vetélkednek az óceániai és az afrikai népek kagyló- vagy állatfogfüzéreivel.
Az évszázados gyakorlat emléke maradt fenn a szlavóniai magyarság csontból készült guzsalyszegének 20. század eleji használatában. Hasonlóan a népvándorlás korától egy évezreden át a vadászok nélkülözhetetlen kelléke volt a hagyományos elemekkel díszített, szarvasagancsból készült porszaru. Kezdetben - a puskapor feltalálása előtt - sót tartottak benne.
Az ősi életformájú nomád pásztornak, majd helyhez kötött utódjának mindig keze ügyében volt a tülök vagy - amint mifelénk mondták - az ökör- és a tehénszarv. (Erdélyben, főleg a Mezőségen a bivalyé is.) Amit másutt kéregből, fából, esetleg fémből alkottak, azt ők szaruból ügyeskedtek ki. Kevés változtatással készült az ivótülök s a kaszakőtok; karcolással gazdagon díszített a kürt és a tölcsér. Az apró használati tárgyaknak se szeri, se száma: só-, rühzsír- és gyufatartó. Az ügyesebbek a fésű, az óralánc kifaragásához is, de sokkal többen a szarurátétnek (vagy -betétnek) a karikásra, juhászbotra, a bicska- és késnyélre berakásként való rögzítéséhez értettek. Ezekhez lapos csontfelület szükségeltetett, amit a tehénés ökörszarv forró vízben való puhításával, képlékennyé tételével értek el.
"A 18. század végétől, de még inkább a 19. század elejétől kezdve a parasztság igyekezett környezetét gazdagon díszített, színezett tárgyakkal szebbé tenni." Ez a csont- és szarumunkákra is vonatkozik.


A HAJÁPOLÁS KEZDETE. A SZARUFÉSŰ MEGJELENÉSE ÉS SZEREPE A HAJVISELETBEN

Viski Károly szerint a fésű eredetileg az emberi kéz ujjait, körmeit utánzó, helyettesítő gereblye, bármikor előkapható riasztófegyver az élősdik ellen. "A természeti népek fából és bambuszból faragott, változatos formájú fésűt használtak; a tengerparthoz közeli tűzföldiek pedig a hajukat a delfin kirovátkázott állkapocscsontjával fésülték. A legszélesebb körben elterjedt eszköz a kemény fűből, fa- és bambuszszálakból készített lapos köteg, amelyet felső végén kézben tartható foglalatba szorítottak."
A fenti, "elsődleges célja mellett, már az emberi kultúra kezdetén megjelenik a fésű díszítő funkciója, ékszer jellege is, melyet számtalan régészeti lelet bizonyít." Az egykor általánosan elterjedt hit szerint a haj levágása, megkurtítása az egyén valamely testrészének csonkításához hasonlított. Ugyanakkor a fölöttébb hosszú hajzat gátolta a fej könnyed mozgását, de még inkább megnehezítette a hajlongva végzett munkafolyamatokat. Ez utóbbiból következik, hogy befonással kurtítani kellett rajta, majd gondoskodni a fejtetőre vagy a halántékra helyezésről, sőt, rögzítésről. A nők arra is rájöttek, hogy hajuk megfelelő kezelése, formálása kitűnő alkalom a másik nembeliek figyelmének fölkeltésére. Ez a felismerés már a természeti népeknél megtapasztalható, és tetőzött az ókori görögök leányainál, asszonyainál, de még inkább a római hetéráknál, akik fésűk és hajtűk segítségével szépségüket hangsúlyozó frizurákat rendeltek fodrászaiknál. Ez a törekvés vezetett a hajviseleti divatokhoz, és a változatok kétezer év alatt sem merültek ki.
A magyar férfiak ide kapcsolódó szokásait - néprajzi kutatóinknak köszönhetően - a honfoglalás korától nyomon követhetjük. Ekkor még a törökös tar fej dívott, de a keresztény vallás elterjedésével szokássá vált a krisztusi hosszú haj. Ezt - néhány évtizednyi nyugati hatást leszámítva - a 19. század derekáig megtartották. Hajuk hosszát - babonás hiedelmek miatt - nem kurtították. Éppen ezért a régi büntetések között - a fent említett időpontot megelőzően - a hajvágás elrendelése súlyos fenyítésnek számított.
A századokon át megőrzött hosszú hajviselet hátrányát őseink is a már említett módon csökkentették: a változatos helyi szokásoknak megfelelően befonták, halántékukra vagy tarkójukra rögzítették zsinórral vagy 10-12 fogú "kerekített fésűvel".
A nők az egész magyar nyelvterületen hosszú hajat hordtak, amit sohasem rövidítettek. Tájegységenként, falucsoportonként egy, két vagy három ágba fonták, különböző színű szalagokkal illesztve a szokásos helyre. Az asszonnyá válás külső jele a felkontyolás volt, amit idősebb nők végeztek a hagyományoknak megfelelően, mondókás szertartás keretében. A fonatokból alkotott kontyot összecsavarással, másutt vékony és rövid fa-, vas-, rézpálcika segítségével rögzítették a tarkó fölé vagy a fejtetőre. Felénk, a Nagyalföldön és Biharban az áttört díszítésű kontyfésű szolgálta ezt a célt, amelynek - hasznossága mellett - ékszer jellege is volt. Mivel ezt a fésűs kismester művészi alkotásaként értékeljük, dolgozatunkban külön fejezetet szentelünk a kontyfésű elkészítési módjának és párkánya mintáinak bemutatására.


SZÓTÖRTÉNETI KITÉRŐ

Tanulságosnak tartok egy rövid nyelvtörténeti kitérőt ama néhány szó eredetének föltárására, amely eddig és a továbbiakban a leggyakrabban fordult/fordul elő.
A csont névszónk vitatott eredetű. Filológusaink mérvadó hányada finnugor örökségnek tekinti. Ösi alakja a "chutte" (olv.: csutte) lehetett, ami a "csomó" alapszó származéka. A középkorban - névátvitellel - embert, személyt is jelentett. Ezt őrzi az "öreg csont", "vén csont", "rosszcsont" hangulatfestő kifejezés. írásbeli alakja jelentős változáson ment át a "suntei"-től (1138-1329), a "Chanta"-n (1289) s
a "chuntus"-on (1337) keresztül a "chont"-ig (1391). Erdélyi okiratokban gyakorta felbukkan a "csak a csontja s bőre volt" szókapcsolat, egykori írásmódja szerint: "chak a czontia beore volt" (1642).
A szarv a finnugor együttélés óta alapszava nyelvünknek. Erre vall a "szarvas állat" jelzős kapcsolat, amely mellől a jelzett szó lekopott ugyan, de érzékeljük, hogy ezt az állatot a kezdet kezdetén körülírással határozták meg, ami rokon nyelveink sajátossága. - Az idők folyamán a szarv helyébe olykor a szaru változat lépett. Alaki és jelentésben elkülönülésük a 19. század elejére fejeződött be. Ezentúl a szarv az egyes állatok fején lévő csontképződményt jelentette. (Kivétel a csiga mozgatható, puhány "szarva".) Az is elsőszülöttségére vall, hogy számtalan ízes szólásmondásban lép elénk. Ilyen például: "eltalálta szarva közt a tőgyét", "letöri valakinek a szarvát", "megnő a szarva", "felszarvazzák", "szarvakat visel". - Bár az összetartozás vitathatatlan, de a szaru némileg mást jelent: a föntebb említettnek ipari nyersanyagát. Ilyen például a szarufésű, a szarugomb, a vadászok használta lőporszaru és a mitológiai képzeteket idéző bőségszaru. Meglepő módon belépett az orvosi szakszókincsbe is: szaruhártya, szaruréteg, elszarusodás; az ácsok pedig a szarufát emlegetik.
A fésül valószínűleg a fejt -> feslik igék folyamatos melléknévi igeneve: fejtő -> feslő; megközelítő jelentése: bontják a hajat. Az így létrejött fésű főnévből terebélyes szócsalád keletkezett: fésül, fésülködik, fésületlen, fésűsmester, amely mellől a jelzett szó elhagyható, és lesz fésűs. - A korabeli leltárakban, vallomásokban megörökített alakja igen változatos: "feosseo" (1589), "fűsű" (1678,1684), "fésű" (1736), "fűsű" (1824). A szóösszetétellel gazdagítás mellett (fésüscéh, fésűslegény, fésűsmesterné, fésűtartó, fésűtok, fésűgyártó, fésülködő köpeny, fésülködő asztalka) megjelent egy új lehetőség: a szó átvitele a szálas anyagok, a gyapjú ipari feldolgozására. Ilyen a fésűsfonoda, fésűsfonó, fésűsfonal, fésülőgép. - Az utóbbiakkal itt nem foglalkozunk, de annál inkább a fésűfajtákkal, mint amilyen.a bontófésű, borbélyfésű, oldalfésű, kontyfésű és társaik.


PARASZTI MESTEREK, KÉZMŰVESEK SZALONTÁN

Miután megismertük a szaru hasznosításának és a hajápolásnak történelmi útját, sőt a leggyakrabban felmerülő szavak múltjára is vetettünk egy futó pillantást, mutassuk be azt a helységet, annak korabeli társadalmát, amelybe "főhősünk", a Csabáról ideérkező fésűsmester került.
A Bocskai István fejedelem által 1606-ban alapított hajdúváros férfilakossága - az állandó harci készenléten túl - földműveléssel, de még inkább állattenyésztéssel foglalkozott. Ez utóbbira előző állathajtói foglalatosságuk predesztinálta őket, és azok a nagy kiterjedésű puszták, amelyeket - hadi szolgálatuk fejében - Erdély későbbi fejedelmeitől kaptak. Tárgyi szükségleteiket (ház, annak berendezése, ruházat, munka- és használati eszközök stb.) családi munkamegosztással saját maguk állították elő, esetleg ügyes kezű társaikhoz fordultak. Az ezen felülieket a vándorárusoktól és a vásárokon szerezték be. Tudjuk, hogy a fejedelmektől vásártartási, sőt a Köleséren s a Korhányon vámszedési jogot kaptak. Mindezek 1658-ig, Szalonta elestéig tartottak. A harmincnégy évet átfogó török uralom időszakában - már a lakosság részbeni elmenekülése miatt is - az ipari tevékenység természetes fejlődése megtorpant.
Várad és Szalonta mezőváros, illetve a Partium 1692-es fölszabadítása után esztendők teltek el, míg a közélet visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Azonban gazdasági haladását ekkor két újabb társadalmi változás akadályozta: kisnemesi kiváltságaik ellenére a derecskéi Esterházyak jobbágyaikká tették őket, másrészt pedig belső villongás tört ki a kiváltságaikat vesztett, de visszaszerzésükért perlekedő hajdúutódok és a nemtelen beköltözöttek között.
E mezőváros lakóinak paraszti gazdálkodását - a munkaeszközök és munkamódszerek csököttségén túl - másfél százados mozdulatlanságra ítélte a mindenütt jelen lévő hajdúhagyomány és az egyházzal, a hadnagyi székkel összefonódott magisztrátus. Mivel a kereskedelemhez nemigen értettek, sőt művelőit némileg le is nézték, az árucserét már a 18. század derekán macedónoknak, görögöknek engedték át.
Amikor a tőlünk nyugatabbra eső területeken a céhes szervezkedés a felbomlás jeleit mutatta, mert további fenntartása már a termelés érdekeit s a technikai tökéletesedés lehetőségeit fékezte, Nagyszalontán akkor indult meg a harc az első érdekvédelmi szervezet létrehozásáért. A kezdeményezők a legnagyobb számban lévő mesterek, a csizmadiák voltak. 1819 januárjában ők fordultak instanciával a Derecskén székelő "földesurasághoz", valamint a mezőváros főbírájához. Amint az újat akarókkal ez történni szokott, ennek a tervnek is jócskán akadtak ellenzői. A városi tanács - többek között - így indokolta ellenvetését: "Mindezen Mester Emberek, kik itten laknak, Nyárban paraszti munkával élnek, és csak Télben folytattyák valami Mesterségeket, akkor is, ha Bort tudnának venni. (...) Hogy itten Czéh állíttasson fel, helyben nem hagyhattyuk." - Azonban a csizmadiák, hosszú huzavona után, 182l-re mégiscsak kiharcolták céhüket. Tekintélyük és anyagi helyzetük fokozódó erősödését bizonyítja, hogy hamarosan saját elárusítóhelyet kértek a várostól. Közös pénzen telket vásároltak, s 1839-ben fel is építették a csizmadiaszínt. - 1835ben a tímárok is megszervezték a maguk céhét. E kettőn kívül más foglalkozási ágnak nem volt annyi művelője, hogy hasonló önvédelmi szervezetet alapíthatott volna, de arra sem mutattak hajlandóságot, hogy négy-öt rokon szakma egyesüljön.
Egészen a 19. század derekáig - még a tehetős kézművesek is - jövedelmüknek csupán töredékét fordították műhelyük fejlesztésére. Inkább földet vagy szőlőt vásároltak, ezt tartván agyagi gyarapodásuk bizonyítékának, egyben biztosítékának.
E tipikus alföldi parasztváros lakói ipari szükségleteit a "görögök" boltjaiban, a hetipiacon, de még inkább a máshonnan érkező kismesterek benépesítette őszi és tavaszi nagyvásárokon szerezték be.


A KISIPAR FELTÖRÉSE E PARASZTVÁROSBAN

Az 1848-1849-es forradalomnak - eltiportatása ellenére - vízválasztó szerepe volt a feudális és a korai kapitalista termelés, társadalmi szerkezet, árucsere, valamint életforma között. A feudális viszonyok felbomlottak, s utána megszabadultak a hercegi uradalomnak évente fizetett taksa anyagi terhétől; anakronisztikussá, túlhaladottá lett a nemesek és nemtelenek belső harca, az őshonosok és a beköltözöttek közötti megkülönböztetés, sőt az újabb jövevények ellen már nem emelhetett vétót a hatalmát vesztett magisztrátus. 1859-ben a korábbi 8-15 helyett 106-ra emelkedett a katolikusok száma. 1840-ben érkezett Léwy József, az első zsidó kereskedő, de egy rövid évtized leforgása alatt már 90 családot, mintegy három és fél száz izraelitát tartottak nyilván. Mindezeknél többet jelentett az, hogy az ötvenes évek elején kiépítették a városon átvonuló, Nagyváradot Araddal összekötő országutat. Ennek következtében fokozódott a forgalom, az árucsere; a helyben termelt gabonát távoli piacokon drágábban értékesíthették, ahonnan pedig soha nem látott portékák, ipari termékek jutottak el a piacra, boltokba. Az addig otthon maradó lakosságnak mind nagyobb csoportjai léptek ki a világba, és magasabb igényekkel, fejlettebb ízléssel és más életformamintát követve tértek haza.
A cívisházak legtöbbjének frontját üzlethelyiségekké alakították, ahol két gyógyszertár, szakosodott üzletek, borbélyok, rendelésre dolgozó iparosok, közszolgáltató vállalatok és hitelintézetek ütöttek tanyát. A mind nagyobb számban betelepülő kereskedők érdeme a város áruforgalmának növelése, a falusi vásárlóközönség idecsábítása volt, ami folyamatosan magával hozta a kisiparos réteg szélesedését, megerősödését. A fiatalabb mesterek felhagytak a korábbi kétlakisággal, vagy legalábbis szakmájukat a paraszti gazdaság elé helyezték. A környező városokban feleslegeseknek bizonyuló, megélhetési, értékesítési gondokkal küzdő iparosok áttelepedtek (e kategóriába tartozott nagyapám is): új mesterségeket megalapozó kontárok, vállalkozó kedvű ügyeskedők tűntek fel.
A népes vásárok a kisipari készítményeket közvetlenül juttatták el az őstermelőkhöz, a széles falusi tömegekhez, s ennek nyomán hatással, befolyással voltak a parasztízlésre, a háziipar formaés motívumkincsére, a parasztság tárgyi kultúrájának alakulására. A napjainkban becsben tartott népművészet ezeknek a mesterembereknek az ízlését, szépérzékét, keze nyomát is magán viseli.
Végül, de nem utolsósorban szólnunk kell a köztisztviselők s az értelmiségi foglalkozásúak, az úgynevezett polgárok létszámának látványos felfutásáról, ami korszerűbb kulturális és civilizációs igények megjelenését hozta magával.
A társadalmi fejlődéssel, az emberi kapcsolatok intenzívebbé válásával, a csoportérdekek megjelenésével Magyarország- és Erdély-szerte együtt járt a különböző egyletek, egyesületek, érdekvédelmi szervezetek alakítása. A továbbra is működő csizmadiacéh mellett 1867-ben kimondták a mintegy száz tagot számláló Vegyes Iparosok Egylete megalapítását (az elnevezés hibás szórendje nem az én vétkem! - D. E. III. megjegyzése), amelynek szabó, cipész, asztalos, ács, kőműves, kovács, lakatos, bádogos, kerékgyártó, szűrszabó, gubás, szűcs, kalapos, kádár stb. tagjai voltak. E kezdeményezés hatására két év múlva már az iparossegédek is létrehozták a maguk Önkéntes Egyletét, majd nem sokkal ezután a lelkes és tevékeny Költő László tanító vasárnapi iskolába gyűjtötte az inasokat, lerakván ezzel a későbbi szervezett tanoncoktatás alapjait. További közösségek is formálódtak: ilyen az iparos ifjak Önképző és Segélyező Egylete, az Ifjúsági Dalárda és az Általános Ipartársulati Temetkezési Egylet.
A hetvenes évek elejének két országos eseménye a szalontai kisipar fejlődésének újabb lendületet kölcsönzött. 1871. szeptember 14-én ünnepélyes keretek között adták át a forgalomnak az első vasútvonalat, amely Nagyváradot Fiumével (ma Rijeka, Horvátország) kötötte össze; ennek révén a Körösök táján termelt gabonát akár a nemzetközi piacon is értékesíthették. Vidékünk így kapcsolódott be a tőkés gazdálkodásba. Ezzel tovább fokozódott az iparosodás és az árucsere: helyben föl nem lelhető nyersanyagokat hozattak, és újabb szakmák társultak a meglévők mellé.
A kisipari termelők önszerveződése szempontjából nem kisebb a fontossága annak az 1872-ben életbe lépett ipartörvénynek, amely a céheket véglegesen eltörölte, szabályozta az iparűzés feltételeit, és nagyobb fejlődési lehetőséget nyitott a tőkés vállalkozások számára. E törvény értelmében már december folyamán megalakult a különféle mestereket összefogó egyesülés Általános Ipartársulat néven; kerek másfél évtizeden át működött, egészen 1887-ig. Elődjével szemben ennek az volt a feladata, hogy valamennyi Nagyszalontán élő iparost, így a megszüntetett csizmadiacéh tagjait is magába fogadja. Ok azonban erre nem voltak hajlandók, már a múltbeli önállóságuk, saját értékes ingatlanuk (a csizmadiaszín) és létszámuk döntő súlya miatt sem; ezért külön társulatot hoztak létre.
A nyolcvanas években megközelítően 340 iparengedéllyel rendelkező kisiparos működött, akiknek jó harmada csizmadia volt. A családtagokkal, az inasokkal, a legényekkel együtt mintegy kétezerre tehető az iparból élők száma, ami az itt lakó 12 000 embernek körülbelül a 16-18%-át képviselte. A 19. század elején a szinte kizárólagosan parasztvárosnak tekintett Nagyszalonta társadalmi struktúrájában ez az új réteg rövid idő alatt meghatározó, a további fejlődés irányát befolyásoló tényezővé erősödött. Ez főként azzal magyarázható, hogy az iparosok mindig is a mozgás, az alkotás, a haladás letéteményesei voltak. Munkájukkal tovább örökítették az évezredes tapasztalatokat, de ugyanakkor új munkaeszközökkel kísérleteztek, és a korábbinál célszerűbb, az embert jobban szolgáló használati tárgyakkal jelentek meg a piacon. Szorgalmuk, szerénységük, szaktudásuk környezetük számára követendő példakép lett.


A FÉSŰSMESTERSÉG MEGJELENÉSE NAGYSZALONTÁN

Nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy ebben a városban mikor tűnt fel az első önálló fésűs. Azonban egy 1808. szeptember 15-én kelt főszolgabírói átiratban szó esik Fűsűs Nagy Jánosról, aki a boszorkánynak tartott Veres Rebekát kegyetlenül megkínozta. Teljes bizonyossággal nem állítható, de joggal feltételezhető, hogy emberünk a "fűsűs" megkülönböztető nevet mestersége okán kapta. Ellenben arról már bizonyítékaink vannak, hogy a 19. század hetvenes éveiben telepedett át Békés mezővárosból a szlovák származású Duchon Károly. Idős korában bekövetkezett halála után az anyai ágon unokaöccse, Danielisz Endre I. foglalta el a helyét a hetivásárokon. A harmincegy éves legényember 1887 nyarán költözött át Békéscsabáról, magával hozva mesterségbeli tudását és kéziszerszámait. Ennek ellenére az özvegytől a teljes műhelyfelszerelést megvásárolta, nehogy egy vetélytárs kezébe kerüljön. A szarufésű időálló. Egyetlen kisiparos el tudta látni a Fekete- és a Fehér-Körös menti falvak lakóinak szükségletét. így is történt. Danielisz Endre I., majd fia, egyben mesterségének örököse magános fésűsként is 60-65 éven át családjának csupán a létminimumot tudta előteremteni.
Dédapámat még a céhes világ szóhasználata szerint kismesternek, a kézművesipar egyik gyakorlójának tekintették, és "mester uram"-nak szólították. Amikor nagyapám Szalontára települt, az idő tájt kezdtek a kismesterek a polgárosodás igényeihez igazodni. Ezt a változást a mindennapi nyelvhasználat is jelezte. A századvégi nemzedék tagjainak beszédében a kismesteri minősítés iparossá, máskor kisiparossá rangosodott; ellenben a vevők, futó ismerősök ajkán - jobb híján - tovább élt a "mester úr!" megszólítás.
D. E. I. a községi státusát még évtizedeken át őrző Nagyszalontán tagja lett annak a létszámában gyarapodó, polgárosuló társadalmi csoportnak, amely életmódjában, szokásaiban, emberi kapcsolataiban egyre távolabb került a népesség zömét alkotó, közel tízezres paraszti tömegtől. "A kisiparosok falun elkülönültek a földművesektől, ha jóval szegényebbek voltak is mint ők, és inkább a polgári és kispolgári rétegeket tekintették társadalmi emelkedésük céljának." - állapítja meg Kosa László.
A hozzájuk való viszonyulás az őstermelők részéről ehhez hasonló volt. A 19. század második felében kialakult helyzetet így látta a szociológus Erdei Ferenc: "Az ipari tevékenység lebecsülése a kisvárosok parasztsága részéről megnyilvánul az iparosság társadalmi elhelyezkedésében is. (...) A kisiparosok és segédeik a kispolgárságnak és a munkásságnak a legkevésbé becsült osztályához tartoznak. Egyedül a gyáros és a vállalkozó polgár presztizse honosodott meg, (...) anélkül, hogy komolyan gyökeret vert volna mezővárosainkban."
Családunk tudata szerint Nagyszalontán ugyanez volt a helyzet. A maga során az iparos lenézte a parasztot, különösen a szegényt, a gyámoltalant. Ha tehette, vagy ha elfogadást remélt, szívesebben barátkozott a polgárságnak a tanítók, kistisztviselők, kiskereskedők alkotta, hozzá közelebb eső rétegével. Ám a felkapaszkodás, a bolyból való kiemelkedés gyakran a fent levők ellenállásával találkozott, amire városunkban, sőt családunkban is adódott példa. így alakult ki közöttük egy önbecsülést, méltóságtudatot biztosító, belterjes barátkozás. Ha ezt nem zavarta meg az azonos szakmabeliek féltékenykedése, konkurenciája, a kapcsolat őszinte összetartozássá nemesedett.
D. E. I. is csakhamar tagja lett az érkeztekor alakult, jogvédelmet ígérő Ipartestületnek. Ennek keretében tárgyalták meg közös gondjaikat, cserélték ki eszméiket, tapasztalataikat, sőt művelődésre, családias jellegű szórakozásra is itt találtak alkalmat, lehetőséget. A beilleszkedést jótékonyan elősegítette az, hogy Békéscsabán hasonló kollektivitásnak volt a tagja, másrészt pedig a valamivel korábban ideköltözött földije, a kötélverő Havran János vezetőségi személyként egyengette a magános fiatalember útját.


FÉSŰKÉSZÍTÉS KÉZI ERŐVEL

D. E. I. minden termékét egymaga, a saját erejével állította elő. Majd negyed század múltán fia tért át a gépesítésre, így növelve a termelékenységet, és könnyítve, gyorsítva a fésű előállítását. Azonban ez a munkafolyamatoknak kevesebb, mint a felére hatott ki.
Nagyapám teljes életében a fésükészítés Békéscsabán elsajátított, hagyományosnak mondható módszereit, technikáját alkalmazta úgy, amint az alábbiakban bemutatásra kerül.


Nyersanyagbeszerzés

A családi és egyéni használatú fésűket, valamint a közvetlen rendelésre előállított csonteszközöket elődeim ökör, tehén, ritkábban bivaly és bika szarvából készítették. A mások által emlegetett lópatát és kosszarvat sohasem használták. Egy-egy alkalommal 3-5 mázsányi nyersanyagot rendeltek többnyire tímároktól, ritkábban bőrkereskedőktől. Az előbbitől 45-50%-kal olcsóbban jutottak hozzá, mert ők a tülökben levő csonttal együtt adták el, míg a bőrösök kicsontolva. E vidék fésűsei szívesen fordultak a románok lakta helységek tímárjaihoz, mert azok fejlett, nagy állatok bőrét készítették ki, s ezeknek szép, hosszú szarvuk volt. (Ez a románság bocskorviselésével függött össze. A falusi férfiak, főleg az idősek, vastag állatbőrből szabott bocskort fűztek a lábukra. Az asszonyoknál ez ritkábban fordult elő. Az 1920-as, 1930-as évek után ezt fölváltotta a használt autógumiból készített tartós és olcsó bocskor.)
D. E. I. és II. a leggyakrabban a báródi, tenkei, váradi, aradi tímároktól szerezte be nyersanyagát, akik többnyire ritka szövésű kenderzsákokba rakva, vasúti teheráruként juttatták el a megrendelőkhöz. Közelsége folytán Tenkéről piacozó szekérrel is hozattak alapanyagot. Mészárosoktól nem vásároltak, mert azok bőröstől adták át a tímároknak. Nagy ritkán esett meg, hogy egy-egy paraszt levágott tehene szarvát elhozta a fésűssátorba, és kérte: ebből ilyen meg ilyen fésűt készítsen neki a mester, a szaru többi része maradjon a munkadíj fejében.
A 19. és a 20. század fordulójának két-három évtizedében D. E. I. Bécsből is rendelt nyersanyagot, ahonnan a szarut kiegyenesítve, kveccsolt állapotában szállították. így négy munkafázist ugorva, belőle azonnal dolgozhattak. Igaz, ez drágább volt.
Az előállítható végtermék szempontjából a fésűsök a szarukat minőségileg így osztályozták:
I. fehér ökör (alföldi magyar ökör);
II. fehér vagy magyar tehén és tarka ökör;
III. tarka tehén, más néven: busa (svájci marhákkal való keresztezésből) és bivaly;
IV. három- vagy négyéves tinó.
A fehér ökrök szarvát azért tették az első helyre, mert a mérete a legnagyobb, és belőle a legszebb, legértékesebb fésűket készíthették. E szarv vékonyabb alja igen alkalmasnak bizonyult a 18-20 cm hosszú, keskeny borbélyfésűk számára.
Az ökröknek nagyobb volt a szarvuk, mint a teheneké, s így nem csupán több platnit, hanem igényesebb árut lehetett belőlük előállítani. - A bikáé rövidebb, parazsabb, eresebb, ezért csak szálára lehetett szabni. Egyébként még a munkában kitört volna a foga.
A bivaly szarvával ugyanúgy kellett bánni. Nem lehetett keresztbe tenni a mintát, szaknyelven szólva: cvergert kapni. A kézi erővel dolgozó mester csak szükség esetén fogadta el a tímártól, mert göcsörtös, kivölgyelt és vastag volt. Sokat kellett faragni, vékonyítani, és a hulladék pocsékba ment. Még a géppel gyaluló D. E. II. számára is gondot jelentett a megmunkálása. Ellenben alkalmas volt egyéb csonteszközök (kés- és borotvanyél, esernyőés sétabotnyél, nagyobb gombok, fogantyúk stb.) készítésére.
A tarka jószágok előnye, hogy szarvuk világos, s ha a mester kiegyenesítés után a platnit még kveccsolta is, szép, áttetsző fésűt állíthatott elő belőle. Egy másik kedvező tulajdonsága: szálára merőlegesen is lehetett szabni. Nem oly parázs, mint a bivalyé s a bikáé.
A levágott lábasjószág életkora erősen befolyásolta szarvának minőségét. Legalább ötévesnek kellett lennie. Az ennél fiatalabbé "húsos, nincs megérve"; az ilyen fésú szálkásodott, pikkelyesedé. A két-, hároméves tinó szarvát csupán kaszatokként értékesíthették.


Csontolás, szortírozás, szárítás

A tímártól a belső, szivacsos csonttal együtt érkezett meg az áru, ama részével, amely az elszarusodott tülök belsejében a vérkeringést biztosította. A fésűkészítés első munkafázisa a kicsontolás volt. A mesternek ehhez szüksége volt egy 70-80 cm magas favágótőkére és egy éles kisbaltára. Bal kezével a szaru hegyét fogva 45 fokos szögben megdöntötte, jobb kézzel az alját megfaragta, körülvágta, majd a balta fokával kiverte, eltávolította a fölösleges belső csontot. Ha a vágás néhány hónappal korábban történt, az már a tímárnál is száradt, azaz "ki volt pálva", s így könnyen kihullott a belseje. Ellenben, ha friss vágású volt, nehezen boldogultak vele. Esőmentes hetekben ezen úgy segítettek, hogy 6-8 napon át az udvaron hagyták. A kihullott szarubelsőt a lakott területen kívüli szeméttelepre hordták.
A következő lépés a szaru szortírozás szétválogatása volt. A régi vágásból eredő szárazakat a műhely zugába vagy a préselés tűzhelye alá hordták, és szükség szerint egyenesítettek belőle. A többit levegőjárta színben vagy a műhely padlásán tárolták, szárították. Négy-öt hónapra volt szükség, amíg munkába lehetett venni. Ha nyersen használta, már az egyenesítésnél megrepedt, eltört. Ellenben, ha mégis minden munkafolyamaton átment, az a piacon, a sátorban meggörbült, s így senkinek sem kellett. Selejt lett belőle.


Darabolás

A kiszárított szarvakból egy-egy alkalommal annyit hoztak le a műhelybe, amennyi két-három napi préseléshez és három-négy heti feldolgozáshoz kellett. Ezt a darabolásnak kellett megelőznie, aminek egyetlen munkaeszköze a daraboló fürész. Ez az asztalosok kézifűrészéhez hasonlítható, de annál nagyobb és durvább. Hossza egy méter, s a lapja, a platni 8 cm széles, amazokénál vastagabb fémből, ritkább fogazattal, amit vasreszelővel gyakran élezni kellett. Spannolása, feszessé tétele itt is az ellentétes oldalon lévő kötél segítségével történt.
A fésűs e munkaeszközt az asztalossal ellentétes módon használta: nem a fűrészt mozgatta, hanem fölötte a felvágandó szarut. Ehhez persze egy biztosan álló konyhaszékre kellett ülnie, aminek a szélére helyezte a fűrész merevítő lécének egyik, kiugró sarkát, míg a másiknak egy azonos magasságú.tartót keresett. Miután D. E. II. a fésűkészítést kétharmadában gépesítette, ezt egy vízszintesen futó vasrúdra tette, s hogy el ne mozduljon, a merevítő léc kiugró részébe két fogat, csapot erősített.
Itt adjuk át a szót D. E. II.-nek, aki idős korában a fésűkészítés teljes munkafolyamatát megörökítette (8. kép). Vonalas füzetébe a kezdetekről ezt írta: "Amikor a mester a kicsontolt szarut a kezébe veszi, már tudja, hogy abból mit lehet készíteni, de azt is, milyen fésűfajtát keresnek a vevők. Hasonlóképpen figyelnie kellett a csont minőségére is. E három szempont alapján döntött."
A fésűsnek mindenekelőtt az üreges rész mélységét kellett lemérnie, amihez alkalmas volt egy kiszuperált esernyődrót. Ezzel állapította meg, honnan kezdődik a tömör, számára használhatatlan szaruhegy, s ide a körmével jelet húzott. A hegy hosszúsága 8-9 cm-től 20-25 cm-ig váltakozott, a levágott marha korától és fajtájától függően. Legnagyobb szarva a magyar ökörnek és tehénnek van, s
így a hegyének is, amely mindenkor fekete. Ellenben világos a tarka jószágé.
A mester a széken ülve a szarut két kezébe fogta, előre-hátra történő mozdulatokkal először ezt fűrészelte le (9. kép). Utána - az ismertetett elvek szerint - többnyire 6-10, ritkábban 20 cm hosszúságú, henger alakú darabokat szabott le belőle. Ezeket hosszában is bevágta, hogy melegítéssel majd kiegyenesíthető legyen.
Ez a szálára vágás sem eshetett akárhova, mert "a szaru belsejében, vagyis a hasában ér is szokott lenni, ami a sima felületből kiemelkedik. Itt kellett befűrészelni, hogy a szabásnál ez a szélekre, a fésűn kívül essék, esetleg a táblájába. Mert ha nem, akkor kitört a foga; selejt lett belőle."
"A darabolásnál még egy körülményre kellett figyelni: a réteges, más szóval a kétszeres szarura. Ezt a vöröshagymafejhez hasonlíthatjuk, viszont a szarunál csak a középső és a felső hengernél fordult elő. Az ilyeneket fejtőkéssel szétbontjuk, és kapunk egy háta- és egy hasa részt. A háta az értékesebb, mert sűrűbb a szála. A hasa ritkább, s a fogvágásnál láthatóan felszakad, amit ezt követően ki kell fálozni, a bemélyedést el kell tüntetni. Ha egyik kényszerítő jelenség sem mutatkozik, akkor a vékonyabb oldalán fűrészeljük be a darabot."
Olykor megesett, hogy a mester az üreges rész hosszúságát tévesen állapította meg, és a tömör szaruhegyből fél vagy egy centi a végső hengeren maradt. Ezt kézifúróval kellett átlyukasztani.
A szaruhegy nem ment veszendőbe. Összegyűjtötték, s amikor a csontgombokat készítő iparos, vállalkozó igényelte, zsákokba varrva juttatták el hozzá (10. kép). Ellenben, hogy a fűrészelt alj meg ne rétegeződjék, faggyúval, avas zsírral, majd a gépesítést követően fáradt olajjal kenték be.
A Danieliszek gçmbkészitéssel nem foglalkoztak, mert ahhoz külön szerszámokra, esztergára lett volna szükségük. Viszont egy-egy hosszabb, formás szaruhegyet félretettek, amiből - a ritkán adódó igénylés esetén - sétabot- vagy esernyőfogantyút, cigarettaszipkát ügyeskedtek. D. E. I. idejében még dívott a pipázás. Tőle csutora-, azaz szopókakészítők is megvették az alapanyagot. A kötélverőknek teljes életükre elegendő volt egy "csülök", amivel az istrángon hézagot tágítottak, viszont a halászok már gyakrabban keresték, mert hálósúlyként igen megfelelt.


Préselés

A bevágott szaruhenger puhításának, majd kiegyenesítésének több módját ismerjük. A távolabbi országokban, így a németeknél s a finneknél a kifőzés dívott. Magyarországon ez a fölmelegítés nem terjedt el, kivéve a sváb, Erdélyben a szász fésűsöket. Talán az utóbbiak hatásával magyarázható a bánffyhunyadi kismester eljárása, aki bádogtepsibe apró szemű homokot szitált, majd a szarudarabokat ebbe rakta, s az egészet a lobogó tűz fölött hevítette.
Viszont Békéscsabán és természetesen Nagyszalontán, Hajdúböszörményben, Miskolcon, Kiskunfélegyházán a befűrészelt szaruhengereket a nyílt láng fölött melegítették. Ehhez mindenekelőtt egy jól huzatoló szabad kéményre volt szükség. Mind nagyapám, mind apám műhelyének bal sarkából a hentesek füstölőjéhez hasonló fülkét választottak le vályog-, illetve téglafallal. A befele néző falba olyan széles nyílást vágtak, hogy előtte két személy kényelmesen mozoghatott. A fülke teljes mélységéig húzódott az a téglával borított, 70 cm magasságba épített tűzhely, ahol a préselés első két munkafázisára került sor. A szabad kémény alatt téglákra helyezett, vékonyra hasogatott bükk- vagy gyertyánfa lobogott. A préselés befejeztével a nyílást ajtóféleséggel fedték el, a szabad kémény húzását kiküszöbölendő. - Használhatósága érdekében a tűz fölött futó léceken mindig száradt egy-két napra való vékony fa. Az inas vagy a kisegítő munkaerő (a kisiparos erre családja tagjait, feleségét, gyermekeit fogta be) a felső részén behasított, némileg kihegyezett, 100-120 cm hosszúságú gömbölyű rúdra, melegítő fára két szarudarabot húzott. A szabadtéri szalonnasütéshez hasonlóan a láng fölött forgatva ez fölmelegedett, képlékeny lett. A mester a tűz előtt egy konyhaszéken ülve dolgozott. A forró szaruhengert egy kalapposztódarabbal levette, és a combján tartott hosszú nyelű (80 cm) présfogó orrát a vágásba helyezte. A szaru aljából, közepéből származó hengereket az említett posztódarabbal óvatosan szétnyitotta, ami csupán a vékony hengereknél ment könnyen. A közepes vastagságúakat ismételten a tűz fölé tartotta, és a jobbjába vett kisebb (22 cm) /bgóval nyitogatta. A legmakacsabb a magyar ökör szarvának 15-20 mm vastagságú felső része volt. Egy "sütős darab" kinyitása 5-6 percet is igénybe vett. A mindig parázsban tartott sütővas izzó hegyével a szűk lyukat kiégette, bővítette, majd a kézifogóval - nagy erőfeszítéssel - egyenesítette (11. kép). (A fésűkészítés menetének ez volt a "legillatosabb" mozzanata. A műhelyt perceken át az égett csont szaga töltötte be.) Ha a kinyújtott szarulap igen vastag, a mester a keze ügyében lévő görbekéssel vízszintesen bevágta, majd afejtőkést e résbe illesztve erőltetve feszegetni kezdte, míg ketté nem vált egy hát- és egy hasrészre (12. kép). Természetes, hogy az eredendően réteges középső vagy felső darabbal könnyebben megbirkózott. E műveletből kettős előny származott: a fölösleges vastagságot nem kellett lefaragni; továbbá egyazon darabból két fésű készülhetett.
A mester a szaru puha állapotának előnyét hasznosította akkor is, amikor a fent említett görbekéssel az olykor előtűnő ereket kimetszette. Az ide eső fésűfog még a munkában kitört volna. - Említettem, hogy darabolásnál az értékes bontófésűt igénylő, 15-20 cm hosszúnak hagyott hengereket nem fűrészelték be, mert kinyújtásuk nyomán "alaktalanok", romboid formájúak lettek volna. Ezt elkerülendő a mester a görbekéssel enyhén s alakú, hosszanti metszést végzett. Ugyancsak e szerszámmal vágta le a kisebb szarudarabok sarkait, ha úgy látta, hogy a szabásnál ezek amúgy is kívül esnek a mintán.
A kinyújtott darabbal az inas a satuhoz szaladt, és két 30 x 30 cm nagyságú, 5 mm vastagságú vasplatni közé helyezte, majd függőleges helyzetben présbe szorította. Egy műhelyben két, de még inkább három satura volt szükség, mert csak így hűlt ki annyira, hogy vissza nem görbült. A közelben egy kis dézsában víz volt, s a vaslapok közül kikerülő, immár egyenes darabot ebbe dobta a teljes kihűlésig. Amikor megtelt, kiszedte, szaruforgáccsal megtörölte, és függőlegesen a műhely valamelyik csöndes zugába helyezte.


Szortírozás, megfaragás, kraccolás

A két- vagy háromnapos préselés befejeztével a mester a kiegyenesített szarukat, platnikat ismét szortírozta aszerint, milyen fajta fésű készíthető belőlük, majd élére rakva a stelázsi polcain tárolta (13. kép). A vevők igénye s a raktári készlet alapján döntött arról, milyen fésűtípust készít legközelebb. Ennek tudatában válogatott a platnik közül, majd e mennyiséget egy-két órára vízbe állította. így puhult meg a felülete a következő munkafázishoz.
A kraccolás kezdeti lépése a faragás volt, amit a már bemutatott tőkén éles szekercével végzett a kisiparos, baljával tartva a platnit. Ehhez egy faragófogó kellett, ami hasonlított egy fakopáncshoz (14. kép). E művelet célja a fölösleges vastagság, a behasadás s a rétegződés megszüntetése, a göcsök eltávolítása volt.
A munka a sikálónak nevezett bakon folytatódott (18. kép), ahol a platni hasa részéről a felpuhult hártyát lesikálták, a melegítés során keletkezett hólyagokat, az égett felületet a kraccer segítségével kikaparták (15. kép). Ehhez a következő eszközökre, szerszámokra volt szükség: egy háromlábú bakra, amelynek felső felétől 1 cm széles, 30 cm hosszú, függőleges vágás haladt lefelé. Ebben mozgott a platnit leszorító, csőrösre faragott darabmegállító, amit a bak alá helyezett szíjjal lehetett rögzíteni. A bak fejét 3-4 cm-rel magasabbra készítették, hogy a platni egyik felét a bevésett vájatba helyezzék, míg a másikat a "csőr" fogta le mindaddig, amíg a mester a lecsüngő szíj kantárába illesztett lábfejével ezt spannolta, megfeszítette. Az így rögzített platni fölött a kraccolást a két kezébe fogott kraccerrel végezte. Ez egy 40-50 cm hoszszú vékony vaspálca, két végén fából készült függőleges fogóval, középen kiszélesítve, ahova egy szárnyas csavarral rögzítették a gyalukéshez hasonló kaparót. Elének tompulása után kicsavarták, és a megnedvesített fenőkövön élesítették. - A munkafolyamatok sorában a kraccolás a könnyebb s a tisztább feladatok közé tartozott.


Ausztrukkolás és kveccsolás

Az általam tanulmányozott fésűsök munkamódszerei közül az alábbiakban ismertetésre kerülő fázis csupán a kiskunfélegyházinál szerepel. A többiek beérték egyetlen melegítéssel és préseléssel. Úgy takarékoskodtak, hogy a forró darabot a satuban egy vasplatni s egy vele egyazon nagyságú deszka közé helyezték.
A békéscsabai, a szalontai fésűs még egy melegítést iktatott be, amit német szóval ausztmkkolásnak vagy egyszerűbben: asztrukkolásnak, magyarul: másodszori egyenesítésnek neveztek. Ez szintén a szabad kémény alatt történt. A platnikat a préselésnél használt kisebb fogóval megragadva mindkét oldalán melegítették, forgatták a lobogó tűz fölött, egészen addig, "amíg úgy nem hajlott, mint a jó krupon talp". Ekkor ismét satuba szorították, azonban most az alsó vasplatnira betlit helyeztek, hogy a szaruplatni hátának kiemelkedő részei ebbe benyomódjanak, viszont a vaslaphoz kerülő felület tökéletes simaságú legyen. (A betli a vaslapoknál kb. 2 cmrel kisebb, négyzetes betét. Az alul-felül ritka zsákvászon között a szaruforgácsréteg az ismételt satuba fogás következtében összeállt, és rugalmasságot biztosított. Használat előtt vízbe mártották. D. E. II. - az ésszerűsítés jegyében - a betlit göcsmentes, colos fenyőfadeszkával váltotta föl, amit két-három nappal korábban szintén vízbe áztatott.)
Az igényes csabai fésűsök ide még egy munkafázist iktattak, a kveccsoldst. Ezt csupán a világos színű szarudarabokkal végezték, elsősorban azoknál, amelyek alkalmasnak mutatkoztak a nagy és drága fésűfajták számára. Ehhez szükség volt egy, a kávézásnál a kockacukor megragadásához használt, ahhoz hasonló fogóra, persze óriási méretben. Az egymással szemközti lapok 15 x 22 cm nagyságú és 10 mm vastagságú fémből készültek, amelyeket két 80 cm hosszú, rugalmas végű kar fogott össze. A szabad tűz fölött ezt megmelegítették, majd a szélső satuba helyezték. A mester ennek vízszintes, erős vascsavarját bal kezével nyitotta-zárta, míg a jobbjában tartott kalapposztó segítségével a fölmelegített platni szélét a forró vaslapok közé helyezte, majd a csavarral beszorította, kiengedte. Ez így folyt, amíg a szarulap mindegyik része megjárta a kveccsolót. Azért, hogy meg ne piruljon, egy-egy helyen csupán 3-5 másodpercig tartotta, a vaslapok hőfokától függően. Utána a már ismertetett betlibe szorította, majd kihűlése után a vizesdézsába dobta további hűtésre. A kveccsolással az anyag elveszítette nyers természetét, és puhább lett; a fehér foltok áttetszővé váltak. A belőle készített fésűt - szépsége okán - jobban kedvelték, keresték a vevők.


Körülrajzolás

Az eddigi tizenegy munkafolyamat eredményeképpen az ökör és a tehén hengeres szarujából (a néprajzosok szóhasználata szerinti tülökből) 100-500 cm nagyságú, 3-10 mm vastagságú platnikhoz, sima darabokhoz jutott a mester. Amint említettem, ezekből 3-4 hétre elegendő mennyiséget préseltek ki egyszerre, majd polcokon, stelázsin tartották, szárították. Alkalmanként csak annyit fogtak munkába, amennyit egy, esetleg két nap alatt áruvá dolgozhattak fel.
A szó szoros értelmében vett fésűkészítés a tizenkettedik fázissal, akirajzolással kezdődött. Ehhez munkaeszközre volt szükség: egy karcoló ra és az elkészítendő fésűtípus sablonjára. Az előbbi egy kihegyezett szeg vagy egy kopott, háromélű reszelő volt, amelynek alsó végét jól kihegyezték, majd - többszöri használat után újraélezték. Az utóbbi vékony falemezből készült. A mester most széken ülve dolgozott. Térdére sűrű szövésű zsákvásznat terített, ruháját kímélendő, de előbb a platnikat s a sablonok sorozatát a keze ügyébe helyezte. A szarulapot hasával, azaz a sima belsejével fölfelé fordította, s a minták közül mindig a legnagyobbat helyezte rá, hogy minél kevesebb hulladék keletkezzék. Utána a sablont körülrajzolta., karcolta (17. kép). Ez a fölöttébb egyszerűnek tűnő munkafázis tapasztalatot, szakértelmet igényelt. Tanulóra nem bízták. Amikor a mester a darabot kézbe vette, először a fény felé fordította, hogy az esetleg megégett részt, a rejtőző törést vagy eret kikerülje. Tévedését a selejtes áru bosszulta meg.
Amikor a sablonokat nem használták, egy 100 x 75 cm nagyságú, falra akasztott, festett deszkalapon tartották, amelybe fej nélküli hosszú szegeket vertek. A kilyukasztott sablonok ezeken függtek fésútípusok és méretük szerint. A polgárság használta nyeles bontó és frizér 3-4 nagyságban, az inkább keresett zsebfésű, parasztbontó 6, a népszerű fancni szintén 6 nagyságrendben készült. Közöttük általában 5-20 mm volt a különbség, és elnevezésük mellé - belső használatra - még egy számot is kaptak: például 3-as frizér, 6-os fancni.
A kézi erővel dolgozó kismester és az árutermelést gépesítéssel megkönnyítő 20. századi utóda által végigvitt munkafolyamat eddig a pontig mit sem változott. A korszerűsítés csak innentől hatolt be a fésűkészítés hosszadalmas menetébe, ami egy külön fejezet tárgya. Most azonban folytassuk D. E. I. kézművességével úgy, amint azt a 19. század második felében elsajátította, majd maga is gyakorolta!


Kiszabás, faragás, sikálás

Az ezt követően sorra kerülő szinte valamennyi munkafolyamatot a mester a kraksznin ülve végezte. A szaknyelv magyarosítására törekvő iparosok - például D. E. II. - ezt műhelynek is mondták (19., 27. kép). így e szónak két jelentése támadt: 1. tágas helyiség, a mesterek tevékenységének színtere; 2. munkapad, ahol az egyes műveleteket elvégzik.
Ez utóbbi - eredetét, szerepét, részben külsejét tekintve - a fát megmunkáló kézművesek faragószékéhez hasonlítható, s e kapcsolódás nem véletlenszerű. A faragópadot Európa iparosodó tájain már a középkorban széltében használták. Magyar földön a 16-17. században terjedt el. Amikor pedig - az 1600-as évek második felében s az 1700-as évek elején - a kétlaki ügyeskedők fésűkészítésre vállalkoztak, alkalmas munkahelyként az osztrákoktól a nevével együtt átvették a kraksznit, a némileg átalakított faragószéket. Ez egy 60 cm széles és 150 cm hosszú, kétcolos vastagságú deszkapad, négy becsapolt lábon. Legfontosabb tartozéka a felső végétől befele, 40 cm távolságban, 20 cm magasra emelt, dupla lapból álló asztalka, a klupni, amely 20 fokos szögben lejtős (20. kép). E lapokat alul két szárnyas csavar tartotta össze, amelyeket a befogott munkadarab vastagságához mérten szorítottak vagy lazítottak. A mester a satuféleség felső szélei közé helyezte a szaruplatnit, máskor a körülvágott fésűkezdeményt, míg az alsó rész nyílásába öklével beverte a khah, egy faéket, s ezáltal a szarudarab beszorult. Lehetett rajta dolgozni. Később majd sor került olyan munkamenetre is, amikor a készülő fésűt az asztalka fölé kellett emelni. Ehhez egy 12 cm magas, 1x4 cm széles, egy helyen bevágott (egyfogú) oszlopocskára volt szükség, amit a felső asztallapba fúrt lyukba vertek, majd amikor fölöslegessé vált, kihúztak. A mester a műhelyen lovagló ülésben helyezkedett el; bal lábát a deszkába vágott ellipszis alakú lyukon dugta ki. A krakszni felső harmadát 6 cm-rel fölé magasodó deszkával szegélyezték, hogy a munkába vett darabok le ne hulljanak; másrészt legyen mihez támasztani az élükre állított készülő fésűket.
A kraksznin végzett első munkafázis a kiszabás volt. A mester a klupniba befogta a platnit, s a minta utáni karcolás, rajz vonalán kézifűrésszel kivágta a formát, megadva ezzel a fésű körvonalait. Amikor a szabással végzett, a már említett faragótőkéhez ment. A darab felső szélét a csőrszerű fogóval megragadva a jobbjába fogott éles szekercével megfaragta, azaz levékonyította azt a szélét, ahova majd fogat vágott. (Erdélyben inkább bárdot használtak.)
E művelet nyomán a szarudarab felülete ismét egyenetlenné vált, helyenként behasadt. Ezt kellett lesikálni, póksábolni a préselés után már használt bakon. Ezt viszont nem a kraccerrel, a keskeny vésőféleséggel végezték, hanem egy 42 cm hosszú sikálókéssel. Ehhez a mester a szarudarabot a facsőrrel s a kengyelbe helyezett lábfejével leszorította, majd a két kézre fogott éles póksábolóval simává tette, így véglegesítve azt a vastagságot, amelyet a sűrű, illetve a ritka fog megkívánt (16. kép).


Custráfolás, fálozás

A fogvágás előtt a mesternek még két apró teendője akadt: a custrdfolds és a fdlozds. Ezeket elvégzendő vissza kellett ülnie a műhelybe, majd az asztalkába, a klupniba be kellett szorítania a függőleges "kokast". Ennek csőre közé helyezte a vízszintesen tartott darabot, majd custrdfolóvdX végig-végighúzva eltüntette a kiszabófűrész nyomát (23. kép). Ez egy sajátos fésűsszerszám. Kemény fából készítették, hossza 40 cm, amelyből 12 cm a fogója, a 28 cm-nyi folytatásba pedig 55 vasfogat szorítottak, amit 20-25 "fésű" legyalulása után egy rövid, késhez hasonló acélfenővel ismételten megéleztek.
A custráfolás után a szarudarab szélei sarkosak, vállasak lettek, amit - főleg a fésűfogak helyén - le kellett gyalulni, szaknyelven szólva: fálozni. Ehhez az előbbihez igen hasonló szerszámot, a handfält, azaz a kézigyalut használták (24. kép). Rendeltetése, technikai megoldása teljesen megegyezett a custráfolóéval; a különbség csupán annyi, hogy a farész fölé egy szintén fából készített fogantyút erősített az egykori szerszámkészítő.
Ezek után következett a fogvágás, e mesterség legtöbb türelmet és figyelem-összpontosítást megkövetelő munkamenete. Ez érthető is, hiszen a fésű lényegét, legfontosabb elemét érintette.


A fogvágás

Azért, hogy a fogak egyforma hosszúak legyenek, a darab belső oldalán egy körzőhöz hasonló eszközzel egyenes vonalat karcoltak, megjelölve a bevágás mélységét. A körzőféleség tompa szára 15 mm-rel hosszabb volt a másiknál, és a leendő fésű szélén futott. A rövidebb szárát viszont kihegyezték, hogy "rajzolni" lehessen vele. Ennél a fázisnál a mester a darabot a kezében tartotta, a körző nyitását pedig a fog hosszától függően tágította, szűkítette.
Következett a gondosan előkészített fésűforma beszorítása a klupniba, hogy duplafűrésszel fogat vágjanak rá. Ennek a különleges szerszámnak két pengéje van: a jobb felőli följebb van rámájába szorítva, hogy a következő hézagot, fogat kissé bevágja. Jogosan jutott a "jegyző fűrészlap" névhez. A bal felőli végzi a valódi fogvágást a már ismertetett bekarcolt vonalig. A két penge közötti távolságot a közéjük szorított cérnaszál vagy vékony spárga biztosította attól függően, hogy milyennek kívánták a sűrű fogak közötti távolságot.
A gubancos haj kibontását elősegítő ritka fogak bevágásához erősebb fűrészéi szükséges és közéjük vastagabb zsineg. Valamenynyi kivágott munkadarabot először ritka fogakkal láttak el, majd újabb kézbevétel árán készültek el a hajsimításhoz használt sűrű fogak. Akárcsak a szabásnál, a fűrészelés most is a szaru belseje, azaz hasa felől történt, mert az anyag itt ritkább; nem szakadozik, nem morzsálódik. Végül pedig azért, hogy a fogak töve mindkét oldalon egyforma hosszú legyen, egy vastag, majd egy vékony szimplafűrésszel a háta részén is megadták a mélységet.
E munkafázishoz D. E. II. az alábbi megjegyzést fűzte: "Ha az anyag túlontúl száraz, pár órára vízbe tesszük, a kevésbé kiszáradtakat csak bemártjuk. Ennek az az értelme, hogy fogvágásnál a szaru nem szakad fel; egyébként is így könnyebb a megmunkálása."


Fálozás, kallézás, spiccelés, grundolás

A fogvágást a fálozás követi, amelynek során az óvatosságunk ellenére is bekövetkezett felszakadásokat legyaluljuk, eltüntetjük. Munkaeszközünk a már ismertetett handfál, kézigyalu, amelyből négy darab állott D. E. I. rendelkezésére. Hosszuk 32 cm-től 38 cm-ig változott, szélességük 5 cm volt. A kemény fahasábba egymástól 5-8 mm-nyi távolságra, 2-3 mm-re kiálló acélkéssorozatot szorítottak. A mester ezt jobb kezébe vette, és erővel több ízben végighúzta a baljában tartott, immár fogazott darabon. Ha szálára végezte a mozdulatokat, sem a ritka, sem a sűrű fog ki nem tört, kárt nem szenvedett.
A következő folyamat a kallézás, azaz a fogak kihegyezése. A munkadarabot ehhez is klupniba szorították, majd a káliéval egészen a fogtövig lementek. (A kallé ráspolyhoz hasonló, 44 cm hosszú, amelyből 30 cm az egyoldalú él.) Amikor a fésű egyik fele megvolt, kilazították és átfordították a másikra. A fancni, a parasztbontó s a polgárság kedvelte frizér és nyelesbontó esetében az előbbi munkát követően a spiccfállal, a háromélű reszelőféleséggel (hossza 40 cm, amelyből az él 27 cm) a ritka fogakat külön kihegyezték (25. kép).
A drágább és igényesebb termékeknél egy harmadik szerszámot is kézbe vettek: a grundolót. (Hasonló egy ráma nélküli kis kézifűrészhez; hossza 40 cm, amiből az apró, sűrű fogak 30 cm-t foglalnak el.) A két oldalról történt fogvágás után a fogak között egy ék alakú csontrész emelkedett ki. A grundolássA ezt kellett eltüntetni (26. kép).
A magára valamit is adó fésűs, amilyen a nagyapám és az apám is volt, a handfált, a kézigyalut még harmadszor is elővette, most hagyva meg a fésű végleges vastagságát; utána még a spiccfált is használta (nagyon finom vágású lapos reszelő), amellyel a fogak tetejét könnyedén átdörzsölte. Erről így ír D. E. IL: "A sűrű fogak hegyére nagyon kellett ügyelni, mert ha vastagnak maradt, nem hatolt be a hajba; végigcsúszott a felületén."


Levakarás, fényesítés

A fésűkészítés végső mozzanatát, a fényesítést még egy sikálás előzte meg, amivel a harmadik fálozás nyomait is eltüntették. Ehhez egy 25 cm hosszúságú, 4 cm széles, nem nagyon kemény, lapos acélból készült vakarókést használtak, amit reszelővel, majd fenőkővel borotvaélessé tettek. Csak így vezethetett teljes sikerre a következő, a befejező munkafázis. Ellenben maradtak olyan iparosok, akik a levakarással elkészültnek nyilvánították hosszadalmas tevékenységük termékét, hiszen mind a bontófogak, mind a sűrű fogú serkehúzók megfeleltek céljuknak.
A Danieliszek másként vélekedtek. Ok el nem hanyagolhatónak ítélték a fésű külső megjelenítését, szépségét, csillogását. Műhelyükben a végső teendő a pucolás, a fényesítés, aminek két változatát gyakorolták: a szárazat s-a vizeset. Az előbbit a tömegáru, utóbbit a drágább és nagyobb méretű fésűk esetében.
Mindegyikhez egyazon szerepű és megoldású szerszámot használtak, a hegedűt. Ez egy 50-60 cm hosszúságú, 6 cm széles és 2-3 cm vastag, simára gyalult lécdarab, amelyre szűrposztót feszítettek. A fésű felületét előzőleg megnedvesítették, hogy oltatlan mészporba mártva ebből valamennyi rátapadjon. Utána a mester ezt jobbjába véve a függőlegesen, ferdén tartott hegedűn ötször-hatszor erős kézzel végighúzta, s a portéka már fényt kapott. E száraz és rövid módszert az olcsóbb, a piacokon értékesített árukkal kapcsolatban alkalmazta.
Az igényes közönség számára készített drága termékeket - ilyen volt a nyeles és a női bontó - még glancohák is, ami az előbbinél nagyobb fényt, csillogást szerzett a fésűnek. Ehhez két hegedűre és más segédanyagokra volt szükség. Az első hegedű posztóját vízbe áztatták, majd lisztté tört, kiszitált téglaport szórtak bőven reá, amin a fésűt többször végighúzták. Amikor a munkafázison valamennyi fésű átment, a posztót cserélni kellett, hogy azt is beáztatva, finomra szitált fahamut hintsenek rá. A dörzsölés a már ismertetett módon folyt. Azonban a két művelettel csupán a sűrű és ritka fogak tisztultak. A fésű táblájával külön foglalkoztak, s ehhez mindegyiket ismét klupniba kellett fogni. Itt is két vizes posztódarabra volt szükség: egy téglaporosra és egy hamusra, melyeket hatszor-nyolcszor végighúzott a fésű felső csontrészén. Utána száraz szűrposztóval, majd negyedszer egy flanellal vagy kalap karimával folytatta a müveletet. Ezt a fázist slájfolásnak mondták, aminek utolsó mozzanataként a mester a fésűket a kisdézsába, tiszta vízbe dobta (31. kép).
Amikor 10-12 darab összegyűlt, a kimosás következett. Egy sörtekefével a fogak közül eltávolította a tégla- és hamuüledéket, utána a dézsa széléhez ütögetve kivette, majd száraz törülközőbe hajtogatta, hasonlóan a mákos-, dióstekercshez. Míg a következő darabokat slájfolta, ezek itt megszáradtak, de ún. tompa fényt kaptak. Hátra volt még a glancolás befejező fázisa. A fogakat ekkor is a száraz hegedűn huzigálták, utána klupniba szorították, hogy a táblája is megkapja az elbocsátó gondozást. A mester most nem szűrposztóval, hanem csupasz tenyerével dolgozott. Ecettel kente be, majd enyhén mészporba tenyerelt, és utána összefente, hogy mindkét kezére jusson. Markával s hüvelykujjával simította, dörzsölte a fésű tábláját, míg úgy nem ragyogott, mint a tiszta tükör. Már csak flanelruhás letörlésre volt szükség ahhoz, hogy sikerélmény kíséretében dobozba rakja hosszas fáradozásának végeredményét.


A NŐI KONTY DÍSZE

Az ismertetett munkafázisokon, szám szerint huszonötönharmincon a kontyfésűnek is át kellett mennie. Sőt, a többihez képest még kettővel meg is pótolták. Mivel díszül is szolgált, felső táblájába mintákat karcoltak - ami által szebb és értékesebb lett -, a díszek közeit kifúrták (20-21. kép), majd lombfűrésszel kicifrazták, s végül a tarkó alakjához alkalmazva görbítették (22. kép).
A D. E. I.-től reánk maradt jó száz évvel ezelőtti csabai papírminták nagy száma és népművészeti jellege egyaránt arra mutat, hogy a fésűsök leleményessége, szépségre való törekvése, művészi érzéke a kontyfésű készítésében csúcsosodott ki.
Amint valamennyi használati tárgyunk alakja és szépsége a munkaeszközök fejlődésének és az ízlés változásának függvénye, úgy a kontyfésű létét, virágzását, majd kihalását a női hajviselet alakulása és a szeszélyes divat határozta meg.
"A lányoknak, asszonyoknak megközelítőleg a 18-19. század fordulójáig országosan elterjedt hajviseletét - a középen elválasztott előhaj és a hátul csüngő fonatba, illetve kontyba igazított hátihaj divatját - biedermeier hajviseletből származtatják. (...) Polgári hatásra terjedt el az előhajat, majd a kontyot rögzítő fésű és hajtű." - írja Flórián Mária. Az előbbiek hangsúlyozottabb szerepe szorosan összefügg a díszes főkötő és a kivarrott, hímzett fejkendő időnkénti lekerülésével. Az így szabadon maradt hajcsomó újmódi díszítéséről a női ízlés és a fésűs kisiparos gondoskodott. Kialakult a mintázott táblájú kontyfésű.
Szokatlanul hosszú, 6-8 cm-es fogai hasznos szerepet töltöttek be: a fej hátsó részén rögzítették az egy vagy két ágba fonott, s itt kerekedő csomóba foglalt dús női hajat. A kendő vagy kendőcske eltűntével szabaddá vált fésűtábla szinte felkínálta magát a díszítésre. A korábbi keskeny felső rész 3-7 cm-essé szélesedett, amelyre karcolták, préselték, festették vagy lombfűrésszel vágták ki a mintát.
A karcolásos eljáráshoz csak fekete (többnyire bivaly) szarut használtak, mert ezen jól meglátszott a körzővel, cirkulával rajzolt stilizált világ. Ezeket csak a Békés megyei és az Arad környéki német (sváb) asszonyok keresték.
A minta préselése már bonyolultabb művelet volt. A már ismertetett korábbi munkafázis során kinyújtott platnit újra melegítették, és a szerényen mintázott sablont ráhelyezték. Ez készülhetett fémből, azonban D. E. I. lombfűrésszel körülvágott szarut használt. E kettőt satuban összepréselték; kihűlés után a platni jól megőrizte a mintát, s így rajzolás nélkül körül lehetett vágni a fésű íves vagy cakkos tetejét. Noha tábláját a továbbiak során még vékonyították, pucolták és fényesítették, a benyomott minta az utolsó munkafázisnál, a görbítésnél - érdekes módon - "kiadta magát" (33. kép). Ez a díszítési mód csak kezdetben volt divatban.
Itt említem meg, hogy képet kívánván kapni a kontyfésűk alföldi elterjedtségéről, a szegedi Móra Ferenc és a debreceni Déri Múzeum teljes fésűanyagát és dokumentációját áttanulmányoztam. Ekkor derült ki, hogy míg a Szegeden őrzött, Kiskunfélegyházáról származó gyűjteményben alig találunk efféle présmintát, addig a hajdúböszörményi eredetű gazdag választékot kínál. Többsége levél- és virágmotívumok sorozata, füzére, de számottevő az ügyesen összeállított mértani elem is (körök, egyenes és hajlított vonalak, recézés).
A 20. század elejéig a szaru festését Békéscsabán, Nagyszalontán is alkalmazták. A svájcer tehén szarvából készített világos színű kontyfésüt sárgító lébe mártották. Ez boltból vásárolt, egyszerű porfestékből készült. így az eredetileg tarka, csíkos szaru egységes, sárgás színt kapott. A barna hajú nők inkább ezt keresték, mert jobban kiviláglott sötét hajukból.
Ezt az eljárást mind Miskolcon, mind Debrecenben ismerték, gyakorolták. N. Bartha Károly leírása szerint "a festett, spriccolt, levélmintás fésűk már nem forma után készültek; szabad kéz volt engedve a mester ügyeskedésének." A Déri Múzeum egy igen szép festett fésűt őriz. Az áttetszően világos táblára barna levélmintákat rajzolt a mester, sőt a fogakat is széles ecsetvonásokkal barnította, tarkította.
A legelterjedtebbek s a leginkább keresettek a lombfűrésszel vágott, áttört díszítésű kontyfésűk voltak. A mester ehhez előrajzolta a mintát, a papírt enyvel a platnira ragasztotta. Cakkos vagy íves tetejét a ceruza nyomán lombfűrésszel körülvágta, majd táblájának díszeit vágta ki. Ez a tevékenység a fésűforma fogazásakor odafigyelést, gyakorlottságot és kézügyességet kívánt. A minta körülragasztása után valamennyi kivágandó elemnél a szarut át kellett fúrni, hogy a vékony fűrészlapot ezen át be tudják fűzni.
- D. E. I. a lyukasztáshoz egy meglehetősen kezdetleges eszközt használt: erős férfi tenyeréhez hasonlító deszkadarabot, amelynek elvékonyított alját a klupniba rögzítette. A szélső "ujjak" közé acéldrótból tengelyt helyeztek, amelyre egy nagy gurigát, cérnaorsót szorítottak. Ezt egy íjhoz hasonló pálcával és zsineggel váltóforgásba hozták. Az orsó tengelyét bal felé megnyújtották, végét laposra hegyezték. A mester jobbjával az orsót s a fúrót hozta forgásba, miközben a baljában tartott fésúformát a kivágandó részeknél átfúrta. Egy-egy finom ornamentikájú fésűtáblán 60-70 lyuk is volt. Ebbe kellett külön-külön befűzni a fűrészélt, majd a rajz vonalán kivágni, ami - az olyan kemény nyersanyagnál, mint a szaru - csak kettőzött türelemmel és erőfeszítéssel sikerülhetett.
D. E. II. ehhez a művelethez már iparilag előállított rugós kézifúrót használt, amelyet függőlegesen le s fel kellett mozgatni.
A legyalult, slájfolt, fényezett kontyfésűket az iparosok dobozba rakták, és portalan helyen őrizték. Hátramaradt görbítésük, amire csak nagyvásárokra készülve kerítettek sort. Ehhez szükségük volt 4-5 cipősámfához hasonlítható görbítőre és a sparherd, konyhai tűzhely közepesen meleg vaslapjára. Erre újságpapírt terítettek, és a kontyfésűt, cipőhúzót - gyakori forgatással - hajlít hatóvá tették, majd a fából készült, bőrrel borított gömbölyítőbe szorították. Miután nagyjából kihűlt, fellazították és hideg vízbe dobták, ahol teljesen megszilárdult. Végül szárazra törölték, flanellal átfényezték és csomagolták.
Térjünk vissza a minták sokszorosításához. A fésűsök ezt igen egyszerűen, ötletesen oldották meg. Az elkészült kontyfésűt még görbítés előtt higított kékítőbe, lila tintába vagy barna festékbe mártották, és jó minőségű papírra nyomták. Adandó alkalommal ezeket ragasztották a szaruplatnikra; a lombfűrészelés befejeztével a papírmintát enyhős vízben leáztatták, hogy még néhány alkalommal felhasználhassák.
E kismesterség a kontyfésűkkel emelkedett az iparművészet magasságába. A D. E. I.
által használt száznál több minta a formák eredetiségével, változatosságával és a díszítőelemek bámulatos gazdagságával tűnt ki. Ezt nem az utódi elfogultság mondatja velem, de az értő ipartörténész, N. Bartha Károly hasonlóképpen vélekedett: "Bármennyire is dúskálhatunk ezekben a kontyfésű mintákban, mégis meg kell állapítanunk, hogy a debreceni mesterek e tekintetben is megmaradtak debreceni egyszerűségükben. Ezt igazolja könnyen az összehasonlítás, ha csak futólag is egybe vetjük a miénket például a békési mintákkal, melyek valósággal pompáskodnak a díszesnél díszesebb formákkal." A csabai s a szalontai szakmabeliekre teljes joggal vonatkoztatható az említett személy további megállapítása: "Mindazok az eljárások, amelyekkel a mesterek a készítményüket ékesebbé akarták tenni, úgyszólván összpontosultak ennél a fésűnél. A hajakasztó (így nevezi a kontyfésűt - D. E. III. megjegyzése) készítéséhez való papírminták meglepően nagy száma, e minták változatosságában tapasztalható termékeny leleményesség kétségtelenül arra mutat, hogy a fésűsmesternek szépségre való törekvése a hajakasztó készítésében csúcsosodott ki."
A már említett múzeumok fésűanyagának vizsgálata fokozottan aláhúzza a fenti megállapítás helyességét. - A kiskunfélegyházi készítmények díszítési technikája és cifrázata erősen eltér a csabaitól. Ott gyakrabban találkozunk az igénytelen "karcolással" és a kevésbé munkás "préseléssel". Ellenben szerepel a félkörös vésővel bemélyített levélminta, valamint a préselt és lombfűrészelt minta kombinációja.
A Déri Múzeumban kétféle anyagot őriznek. Bizonyára a Hajdúböszörményből származóra vonatkoznak N. Barthának az előzőekben idézett, a debreceni egyszerűségről írott sorai. Ezt vethette össze a Békésről, Duchon Károly hagyatékából odakerült fésűkkel.
Duchon és D. E. I. kontyfésűinek hasonlósága a 80-90%-ot is eléri, ami a két család sógorsági kapcsolatával, a földrajzi közelséggel és az azonos vevőkörrel magyarázható.
D. E. I. reánk testált lombfűrészes mintái a következőképpen csoportosíthatók:

Mértani jellegű motívumok:
- egyenes vonalak és lándzsahegy 14 változat,
- körök láncszerű kapcsolódása 13 változat,
- hajlított vonalak, barokk felsőrész 7 változat,
- hajlított vonalak, fent gömbökkel 9 változat,
összesen 43 változat (34-36. kép).


Növényi motívumok:
- levélfüzér, levélcsokor 11 változat
- barokkos minta levelekkel 5 változat
- 3-5 szirmú virágok 9 változat
- leveles ágak, füzérek 8 változat
- áttört tábla apró levelekkel 12 változat
- trapéz alakú táblában levél, virág 12 változat
- kerek táblában virágok 4 változat
összesen 61 változat (37-41. kép).


Ezek szerint - nagyvonalúan számítva - a mértani és a növényi motívumok aránya: kettő a háromhoz.
E kisipari termék díszítésében is ugyanazok az elemek fordulnak elő, mint amilyenekkel a magyar és a nemzetiségi népművészet egyéb ágaiban találkozunk. A paraszti világ közhasznú tárgyainak esztétikussá tételéhez a közvetlen környezet szépsége nyújtotta az élményt, a mintát. így kerültek a geometriai elemek, majd a virágok és levelek, madarak és erdei állatok az ünnepi viseletre, szőttesekre, kerámiára, bútorokra, egészen a munkaeszközök karcolt, festett, faragott díszítéséig. Innen nem nehéz tovább keresni és megtalálni a kapcsolatot a kismesterekig, akik ugyanezeknek a parasztasszonyoknak készítettek díszül is szolgáló használati tárgyakat.
A barokkos cikornyák, hajlított vonalak beépülését a díszítmények közé részben a kisiparosoknak a polgársághoz fűződő kapcsolatával, részben a barokknak népivé válásával magyarázhatjuk. (Vö. a falusi építészet népi barokkjával!)
Köztudott, hogy bármely terméknek a nyersanyaga döntő módon határozza meg a rajta alkalmazott díszítőtechnikát és az elemek, vonalak elnagyolt vagy aprólékos voltát. Nos, a D. E. I. készítette kontyfésűkön az akác és más levelek finom vonalai - éppen ellenkezőleg - látszólag meghazudtolják a csont keménységét.


E fésűtípus bemutatása után néhány mondat erejéig vissza kell lépnünk a női hajviselet korábbi állapotára, amikor a háthajat kontyfával rögzítették a nyakszirt fölé. A mesterségbeli tudás fejlődése és a kisiparosok találékonysága megteremtette ennek tartósabb változatát, a kontyvasat. A 19. század elejétől kezdve rendszerint az ügyesebb kovácsok vállalkoztak az enyhén hajlított, középen elkeskenyedő fémlap elkészítésére. Később a domborodó oldalát karcolt mintával díszítették.
A fésűs kismesterek ezt az új lehetőséget fedezték föl, amikor a kontyvas méretét, formáját megtartva, a rögzítőt szaruból kezdték készíteni, így bővítve és változatossá téve árukészletüket.
Mivel ez a "találmány" Felső-Magyarországon eresztett gyökeret, természetes, hogy a Békés megyébe áttelepült szlovák aszszonyok a kontytartó alkalmatosságot, az iblicdt az Alföldre magukkal hozva, nevükkel együtt tették ismertté (42. kép).
A gyermekpiskóta alakú, 16-18 cm hosszú, két szélén díszített, enyhén meggörbített szarulap közepére tekerték a hajukat, s ezzel mintegy odafogták felső nyakszirtjükhöz.
A 19. század második felében a békési és a csabai fésűsök az ihlicát vagy ilicát folyamatosan gyártották. Amikor D. E. I. 1887 nyarán átköltözött Biharba, Nagyszalontára, magával hozta a kontyfésűk és az ihlica mintáit, és mivel a vásárokon a parasztaszszonyok errefelé igényelték, őket is ellátta. - Az 1919-es államhatalmi változás s az országhatár véglegesítése után D. E. II. már csak az Arad megyei román menyecskéknek készítette. A 20. század harmincas éveitől kezdve már ők sem keresték.


A 19. század második felében érezhetően változott a közízlés, a hajviselet s a "modern" divat elsősorban a városi lakosságra, jelesül a polgári réteg asszonyaira hatott. Legkorábban ők váltak meg a kontyfésűtől, hogy helyette egy újszerű díszt karoljanak föl. Ilyen volt e század fordulóján a két- és háromfogú kontyfésü, amelynek hossza 12 cm, táblájánál 6 cm széles (44. kép). Ez utóbbi tény tette lehetővé D. E. I. számára, hogy e sima felületbe finom vonalú növényi motívumokat fűrészeljen. Alul a két fog közötti távolság csupán 2,5-3 cm - ezáltal inkább hasonlít a néhány évtized múlva általánossá váló hajtűhöz, mint fésű elődjéhez. Ezt a készítményt joggal tekintjük a két hajakasztótípus közötti átmeneti formának. Az 1920-as éveket követően egyre kevesebben keresték a sátorban. D. E. II. ezt megelőzően fűrészelte, görbítette az utolsó példányokat.
Rövidebb időt élt a dísztű (43. kép). A 19. század végén lett divatossá, és családunkból csak nagyapám készítette. Ehhez világos szarut használt, melynek hossza 17 cm; 7 x 5,5 cm-es felső részén lombfűrészelt levélutánzat, fölötte királyi korona. Ötletességről, de főképpen kivételes kézügyességről tanúskodik az a kardot utánzó dísztű, amelynek a hajból kiálló része cifrázott markolatot utánoz.
Fél századnál is hosszabb idő telt el, amikor - a 20. század derekán - feltűnt a lófarok és a tupírozott frizura. A már nyugalomba vonult D. E. II. ekkor a család néhány fiatal nőtagjának hajcsatot lombfűrészelt, 10 x 4,5 cm-es méretűt (45-46. kép). Ehhez világos svájcer szarut használt, és az egykori kontyfésűk stilizált virág- és levélmotívumaiból tervezett újat. A megajándékozottak díszként tűzték a hajukba, és egyediségükkel fölkeltették a környezetükben élők figyelmét.
E díszes csontfaragványok létrejöttét a fésűkészítő Danielisz dinasztia hattyúdalának tekinthetjük. Miután az olcsó műanyag fésűk a piacról kiszorították a hosszas munkával előállított szarufésűket, a család utolsó iparos tagja dísztárgyaival adta bizonyságát művészi érzékének és mesterségbeli tudásának.


A GÉPI ERŐ FELHASZNÁLÁSA

Nagyapám mindkét fiát kisgyermekkorától bevonta a fésűkészítés gyakorlatába. Az inaskodásból felszabadulva, az érvényes ipari törvények szerint vándorútra kellett indulniuk, hogy segédekként világot lássanak, más mesterektől is tanuljanak. Messze nem mentek. Csupán a két csabai nagybácsiig, akik gépekkel, fejlettebb munkamódszerekkel dolgoztak. Mire apjuk mellé állhattak volna, kitört az 1914-es háború. Mindkettejüket besorozták, s a harctérre irányították, ahol kerek négy éven át szolgálták a hazát.
A műhelyben D. E. I. ismét magára maradt. Lányai csupán a préselésnél, a kimosásnál voltak segítségére. Azt sem tehették sokáig, mert a tata (tizenegy gyermeke szólította így) betegségben meghalt. Az elárvult szerszámokat közel két éven át senki sem vette kezébe. Csak az őszirózsás forradalom s a fegyverszünet hozott fordulatot a Danielisz család szalontai ágának életébe.
Édesapám a fronton naplót vezetett. Ide illenek az utolsó lap zárósorai: "1918. november elején érkeztem haza. Boldog voltam; nem sebesültem meg, nem fájt semmim. Csak az a nagy szegénység, ami itthon fogadott. - Pár napi pihenés után elfoglaltam a Tatám helyét a munkapadon, és lassan beleszoktam az egyedüli munkába. (...) így teltek hetek, hónapok, és beilleszkedtem az önállóságba, az iparba."
Az elkövetkező fél évtizedben ez a változtatás nélküli, hagyományos kézművességet jelentette, ami viszont termelési zsákutcát ígért. Ám pillanatnyilag érvényesült egy másik tényező is. Noha Erdélynek Romániához való csatolása gazdasági visszaesést eredményezett, ez csupán késleltette, de meg nem akadályozta az Európa-szerte tovaterjedő törekvést, mint amilyen a belső tőkefelhalmozás, a technikai fejlődés, a megtermelt javak kivitelének és behozatalának a megélénkülése. Bennünket közelebbről a nagyipari, gyári termelés előretörése érintett, amely fokozatosan átvette az áruellátás különböző ágazatait. Meggyőzően bizonyítja ezt az a tény, hogy míg a századfordulón Erdélyben a munkásoknak több mint a fele a kisiparban dolgozott, negyedszázad múltán ez utóbbiak aránya 35-40%-ra csökkent.
A szarufésűk esetében a kismesteri termelés nagyipari felfuttatása el nem képzelhető. Az okok közül mindenekelőtt a nyersanyag vesződséges alakíthatóságát s a ki nem küszöbölhető kézi munkafolyamatok túlsúlyát szükséges megemlítenünk. így csupán az alkalmazottak, inasok, segédek számának növelése, valamint egyes munkafázisok gépesítése által lehetett a termelékenységet s az árutermelést fokozni.
D. E. II. számára az első út - anyagiak híján és egyéb okok miatt - nem volt járható, de a másodikra Békéscsabán követendő példát látott. Danielisz Mihályhoz - ahol vándorsegédi éveit töltötte - már betört a modernizálás szelleme. Ettől kezdve dédelgetett álma volt, hogy a görnyesztő és szaporátlan kézi munkát - ahol lehet - gépivel váltsa fel. Önállósodása első jeleként meg is rendelt Budapesten egy fogvágógépet és Aradon egy spindlit, egy kétkarú, körforgdsos munkagépet. Mivel motorra jó ideig nem telt, az előbbit úgy szerkesztették, hogy az 5-10 cm átmérőjű vékony kis körfűrészeket lábbal is hajtani lehessen (30. kép). Ezekkel vágta ki a fésű ritka és sűrű fogait, tizedannyira csökkentve e fázis időtartamát. A másik gépet már nem lehetett becsapni. A gyaluló, fálozó, slájfoló, polírozó korongoknak csak motor biztosíthatott megfelelő fordulatszámot. Ennek beszerzésére még négy évig kellett a pénzt gyűjtögetnie.
Átmenetileg egy legénykori cimborája segítette ki, aki - előnyös házassága révén - asztalosműhelyét gépekkel szerelte föl, sőt benzinmotort is vásárolt. Ha már forgott a transzmissziós tengely, a fésűt tisztázó, fényesítő alkalmatosságokat is reá lehetett kapcsolni. Megegyeztek a bedolgozás időpontjában és a költségviselés arányában. 1925 és 1928 között, három éven át tartott ez a szükségmegoldás. D. E. II. kevesebb idő alatt több fésűt készített, mint édesapja azelőtt. A legyártott áru is gazdára talált, mivel a kisiparosokra konjunkturális évek köszöntöttek. Mintha a fésű is jobban kelt volna, mint korábban (59. kép). A sokáig megtűrt, hiányos fogúakat az asszonyok, legények újakra cserélték. Ugyanakkor a gyárak még nem ontották a szarumunkát feleslegessé tevő celluloidfésűiket.
Ezenkívül a fiatal mester bizonyítani akart: új fésűtípusokat vezetett be, formájukat korszerűsítette, és portékáját 60-80 km-es körzetbe vitte el. Mindezek szilárdnak tűnő alapot, gazdasági fedezetet látszottak biztosítani a gépesítés költségeinek megtérüléséhez, s azt követően az árutermelés többletének felvevőpiacához.
A takarékos életvitel pár év alatt újabb eredményhez vezetett: a beszerzett két szerszámgép meghajtásához sikerült egy használt benzinmotort vásárolnia. Mivel saját házra még nem tellett, az apai műhelyben rendezkedett be. Ujabb öt év múlt el, amikor nélkülözések árán vásárolt háza telkén egy 25 m területű épületet emeltetett (32. kép). Ide hozta át a motort, a gépeket, a szerszámokat, nem válván meg a tatától örökölt ősi munkahelytől, a kraksznitól. Végre 41 éves korára sikerült valóra váltania legénykori álmát, és - bár kissé fellengzősen hangzik - megnyitotta "géperőre berendezett fésűs kisüzemét". Pazarlás lett volna a motor nyújtotta lehetőségeket kiaknázatlanul hagyni, ezért a kis család termelőközösséggé alakult. A feleség azon nyomban a fálozó kerék elé állt, a két fiú pedig - amint növekedett és erősödött - egyre bonyolultabb feladatokat oldott meg. Mire elérték az inaskort, apjuk már segédi teendőket is reájuk bízhatott (29. kép). Minden munkafázissal megismerkedtek. A gépesítés s az "alkalmazottak" száma gyarapodásának eredményeként az előállított áru mennyisége megnégyszereződött.
Említettem, hogy a kezdő tizenkét munkafázis D. E. II. idején is az elődök által kitaposott úton haladt. Miután a hengeres szarudarabot sík lappá nyújtotta, csak akkor vehette igénybe a szerszámgépek segítségét. Sőt, még ekkor is ülve, hagyományosan végezte a sablonok körvonalainak platnira karcolását, viszont kiszabásukat már a gépre és feleségére, majd a fiára bízta.
Mindenekelőtt a fogvágó munkaeszközöket kellett beszerelnie, és az 50 cm hosszú tengely közepére egy 10 cm átmérőjű, vékony körfűrészt szorított be. E fölé helyezte a rögzíthető, de használat után leszerelhető asztalkát, amelynek közepén egy hasíték volt a fűrész számára. Ennek segítségével szabták ki a szarulapból a leendő fésűt.
A fűrész nyomát a már megismert custráfolóval a "műhelyen", a kraksznin kézi munkával kellett eltüntetni.
Következett az egykori faragást és fálozást helyettesítő gyalulás. Ezt a másik munkagépen, a spindlin végezték el, amelynek jobb karjára egy 20 cm átmérőjű, 5 cm széles, tömör fogaskereket szereltek. A sűrű, 1 cm-re kiálló fogakat borotvaélesre kellett reszelni, amit 50-60 fésű után ismételten éleztek. A motor hajtotta transzmissziós szíj ezt hozta gyors forgásba, miközben a mester a kivágott szarudarabot mindkét kezének hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, s a gyalu alá tartotta, megadva a munkadarab vastagságát, legyalulva a többletet, a bivalyszaru barázdáit és elvékonyítva az egyik vagy mindkét oldalát, ahova majd fogat vágnak. A fésűkészítés hosszas munkafolyamatának ez a legveszélyesebb mozzanata. Ha a gyalu kése a szarudarabot kikapta a munkás kezéből, mindkét tenyerének bőrét, húsát csontig levitte. E tragédiát csak úgy lehetett megelőzni, ha mindkét könyökét oldalához szorítva, tenyereinek távolságát a gyalu alatt rögzítette.
Innen vissza afogvágóhozl Az 50 cm hosszú tengely ritka fog esetében egy 15,5 cm átmérőjű, sűrű fogaknál akár két 6,5 cm átmérőjű, igen vékony körfűrészt forgatott. Előtte két klupni, amelybe az egy vagy két darabot befogták, szorították, majd jobb kézzel lassan a fűrészre engedték. Bal kezével egy igen ötletesen megszerkesztett továbbítót emelgetett a dolgozó, amely - beállításától függően - 3-4 mm szélességű ritka vagy 1-2 mm-es sűrű fogak kivágását tette lehetővé. Természetes, hogy a ritka és sűrű fogakkal egyaránt ellátott fésűtípust külön-külön kellett klupniba fogni.
Ezt afálozás követte, amikor a körfűrész nyomát, apró felszakításait tüntették el. Ehhez vissza kellett térni a kétkarú spindlihez, ahol a két tengely egy-egy 24 cm átmérőjű és 8 cm széles fakereket forgatott. A bal oldalira durva, a jobb kerékre apró szemcséjű, finom csiszolópapírt ragasztottak. A fogazott fésűt éppen úgy tartották a kerék alá, mint a gyalulásnál, viszont ez kevésbé volt veszélyes. A fésűnek most adták meg a végleges vastagságát, a sűrű fogakat pedig annyira levékonyították, hogy könnyen járja a hajat. E munkafázis során a szarupor jobban belepte az itt dolgozókat, mint a liszt a molnárokat.
Ismét vissza a fogvágóhoz! A körfűrész helyére spiccolót, foghegyezőt szereltek az 50 cm-es tengelyre. Ezek 6-9 cm átmérőjű, tömzsi kerekek voltak, 5-7 rovátkával. A kézben tartott fésűk fogát könnyedén reá kellett ereszteni, s a vájatokban ülő, kitüremlő apró fémgátak kihegyezték. Csupán a legsűrűbb, a legvékonyabb fogak nem kértek külön hegyezést. Ezek nyomán a kismesteri termék használhatóvá lett. Bárki könnyen fésülködhetett vele. Feltételezhető, hogy két évszázaddal korábban eme állapotában adták el vagy ajándékozták.
Az igényes kisiparos azonban az esztétikus külsőt, az ízléses megjelenítést hasonlóképpen fontosnak tartotta. Ezt a következő két művelet, a slájfolás és a polírozás biztosította. A teljesség érdekében még iktassuk ide a legegyszerűbb díszítési módot, a falcolást, amihez egyetlen eszközre, falcolókésre volt szükség. Ezt egy 15 cm hosszú, 3 cm széles vaslapból (hordóabroncsdarab) készítette a lakatos úgy, hogy élének két végébe egymástól eltérő mintát, hullámvonalat reszelt. Ezt kellett élessé tenni, majd a régi klupniba rögzített fésű tábláján egyszer-kétszer erősen végighúzni. Nyomában bemélyedés, minta támadt. Az effajta díszítést csak a széles táblájú készítményeken lehetett alkalmazni, mint amilyen a nyeles bontó, a frizér és a nagyobb zsebfésű volt.
A fényezés két munkamenete egyazon géphez, a spindlihez kötődött. A két karon egy-egy 30 cm átmérőjű, 6 cm szélességű puha kerék volt. A bal oldalit vastag katonaposztóból, zsineggel varrták össze, és a slájfoló teknőben forgott, amelynek alján átnedvesített massza volt. Ezt három anyag alkotta: szitált téglapor, a kerék posztófoszlányai és annyi víz, amellyel híg habarcshoz hasonló pépet alkotott. A mester dupla zsákvászonból készített, szinte állig érő kötőt akasztott a nyakába, a csapódó sártól önmagát megvédendő. A két markába fogott fésűt a sárba mártotta, felületére a masszából is tett egy keveset, s ekkor a posztókerék alá tartotta. Ez a művelet minden egyes fésűnél 2-3 percet igényelt, miközben a fésű két oldaláról még a finom fálozás nyomát is eltüntette, s
a készítmény tompa fényt kapott. Utána a közelben lévő vizesdézsába dobta, ahonnan a gyerek kiszedte, "kimosta", majd vászontörülközőbe csavarta, szárította.
Ha a slájfoló teknő csak alsó részből állt volna, a posztókerék téglaporos sárral csapkodta volna be a műhely falait, a gépeket, a dolgozót. Védekezésül egy keskenyebb teknőt a hátához, egy hasonlót fölé szereltek, míg elöl egy zsákfüggönyt eresztettek le. Kötőjén kívül ez védte a mestert, aki emiatt a teknőben végbementekből semmit sem látott. Csupán tapintással állapította meg: teljesen síkos, sima lett-e a fésű? E mesterségnek ez volt a legmocskosabb mozzanata.
Mintegy kárpótlásként, ezt a fényezés, a legtisztább müvelet követte, amit akár a feleség, akár a serdülő fiú elvégezhetett. A polírozó kerék ruhagyári hulladékból, vékony vászonból készült. Húsz-harminc darab utánpolírpasztával megkenték. A fésűt - a már ismert módon - úgy. tartották a kerék alá, hogy mindegyik oldalával, sarkával érintkezzék. Ezáltal olyan fényt kapott, amit néhány éven át megőrzött. A sátorban, a vevő kezében mindenképpen jól mutatott. Kínálta önmagát.


FÉSŰFAJTÁK ÉS ELNEVEZÉSÜK

Előzőleg már szó esett arról, hogy az egyes korokban kialakult életforma - többek között - hatással volt a ruházkodás és a hajviselet módosulására. Mivel e dolgozat egyetlen fésűscsalád két nemzedéke termékeinek vizsgálatán alapul, az általuk készített kisipari áruk időben behatárolhatók. Az alábbiakban bemutatásra kerülő fésűfajták a 19. század derekától a 20. század közepéig mintegy évszázadot fognak át.
Parasztbontó - ősi, egyszerű formát őrző, célszerű fésűfajta. Többnyire bivalyszaruból készült, 8-12 cm hosszúságban. Színe fekete. A gubancos haj kibontására alkalmassá tették ritka, vastag, hosszú fogai. Tartós volta miatt főként a parasztok és a szegény emberek vásárolták. A 20. század harmincas éveiig keresettsége egyre csökkent. Debrecen és Miskolc fésűsei is gyártották, azonos formában és megnevezéssel. Az első világháborúig az ő sátraikban még fellelhető volt egy régebbi típus, a görbefésű, amely szintén egyoldalas, de melegítéssel a tarkó görbületéhez idomították.
Fancni - a legkelendőbb fésűfajta az egyszerű nép körében, mivel ritka és sűrű fogak egyaránt találhatók rajta. A hetivásárokon a kisipar betiltásáig igen keresték. Téglalap alakú, 6-9,5 cm hosszú szarulemezből, hat nagyságrendben készült, többnyire svájcer tehén szarvából. (Debrecenben és Miskolcon gramplinak vagy gyengefogúnak mondták, Bánffyhunyadon parasztfésűnek.) A ritka fognál az eredetileg sarkosan megtört szélét D. E. II. a fálozó keréken legömbölyítette, és 1936 után ezzel az íves két széllel szebbé, "modernebbé" tette.
Simítófésű vagy sűrűfésű, ritkábban porfésű. (Mind a négy város iparosa sűrűfésűként említette; Debrecenben és Miskolcon simítófésűnek is mondták.) Alakja, mérete a fancniéhoz hasonló, de mindkét hosszú szélére sűrű fogat vágtak, csak más-más vékonyságú fűrésszel, így téve indokolttá a két rész egymás szomszédságába helyezését. Mindegyik társadalmi réteg vásárolta. A polgárság körében főleg ott, ahol iskolás gyermek volt. A hajukat megszabadította a korpától, a tetűtől, sőt annak tojásaitól, a serkéktől is. D. E. II. a nagycsalád tagjainak szánt vagy rendelésre készült simítófésű oldalait barokkos cifrázattal látta el. Ez volt a. fajin sürü.
Kósedli - az előbbi kistestvérének tekinthető, mivel csak az egyik oldalán fogazott. Fölötte ívelt, széles tábla. Tréfából és némi kajánsággal D. E. II. tetűpuskdnak és serkebúzónak is mondta, mert "ha ezzel megsűrűzték a kibontott hajat, kiszedte a tetűt, de még a serkét is". (Fh. -fele sürü; Debr. -faros- vagy félfésü, féloldalú.) Vékony, világos tehénszaruból készült; még a szaru gyenge minőségű alja is felhasználható volt. Ezért, s mivel csak egyik oldalára kellett fogat vágni, az olcsó áruk közé tartozott. Az első világháborút követően főként cigányok vásárolták.
Konty fésű - a kisiparos művészi alkotása, amelyet előzőleg részletesen ismertettünk. (Fh. - díszített kontyfésű; Debr. -hajakasztó, hajbavaló, hurkafésű; M. - ugyanúgy nevezték, mint Debrecenben, de olykor kontyfésűnek is; Bh. - a mester ezt nem készítette.) Az elmondottakat egészítjük ki a Debrecenben burkafésűként emlegetett típus leírásával, amelyet kezdetben D. E. I. is készített. Ehhez egy 15 cm hosszúságú, 7-9 cm szélességű, vékony szarulapra volt szükség, amelyből lombfűrésszel egy gyermekfej és váll körvonalait idéző kontyfésűt vágtak ki. A fejrészét díszítették: a fekete színűeket körös, félkörös karcolással, a világosakat áttört mintával. Az alsó felébe 7-8 fogat vágtak. Lapos, kinyújtott állapotában simították, fényezték, majd vásárra készülve a konyhai tűzhelyen fölmelegítették, középen (a nyakrésznél) a fogak fölé hajlították, majd a fogakat görbítő fára szíjazták, kötötték - hasonlóan a többi kontyfésűhöz. Használatban az asszonyok a fogazott részt tűzték a hajukba, míg a ráhajtott, díszített tábla szabadon maradva az ékesítést szolgálta. A 18-19. század fordulójáig tehetős gazdánék vásárolták.
Ihlica - a szlovákok kedvelte, de a román nők által is elfogadott kontyvas szaruváltozata. A korábban leírottakhoz tartozik, hogy D. E. I. hagyatékából egy olyan hajcsavaró is előkerült, amely szélességében - 6-7 cm - tér el az ihlicától, s így a látható két terjedelmes véget apró, finoman kifűrészelt mintával tették széppé, figyelemfelkeltővé (42. kép).
Zsebfésű - a társadalmi fejlődés, a polgárosulás tette szükségessé bevezetését, s az a közösségi elvárás, hogy az utcára lépő, társaságba, emberek közé kerülő férfi hajzata gondozott, "jól fésült legyen". A felmerülő igény kialakított egy zsebben hordható, kezünk ügyében található fésűt, amellyel eligazíthatjuk a szél kuszálta hajszálakat, majd le is simíthatjuk. (Fh., Debr., M. iparosai ugyanígy nevezték, és alakjuk is egyezett a szalontaival.) A 8-14 cm hosszúságú és 2-3 cm szélességű zsebfésű hét nagyságban készült, többnyire világos anyagból. Elsősorban legények vásárolták. A harmincas években D. E. II. ennek alakját is korszerűsítette: a tábláját valamivel szélesebbre és vastagabbra hagyta, amit legömbölyített, "áramvonalasított". A vásárban mindkettő keresettsége a fancniét közelítette meg.
Kis nyeles fésű vagy férfi nyeles - az alább bemutatandó nagy nyeles mintájára készült, zsebben hordható méretben: 13 és 15 cm hosszúságban, négy változatban. Csupán ritka, de erős fogai voltak; a sűrű helyén ívelt, lekerekített nyél. A polgári középréteg férfiúi kedvelték. Vidékünkön ezt a típust D. E. II. vezette be, sőt tervezett egy díszesebb, barokkos táblájú változatot is (47. kép). Azonban ez nem nyerte el a vevők rokonszenvét. (A vizsgált négy helység kisiparosai a férfi nyelest nem említették.)
Nyeles bontó - a fentiekhez hasonló, de mérete amazét jóval meghaladja, akár 20 cm-es is lehet (28. kép). A vastag szarulapba csak ritka, erős fogat vágtak a göndör vagy hosszú női hajak kibontásához. Ez és a nagy frizér volt az iparos legdrágább készítménye, viszont egy életen át tartott. A sátorban közszemlére nem tették; ládában vagy csomagoltan árnyékban őrizték. A polgárságnak is csak az igényes és tehetős tagjai vásárolták. (Fh. - nagy bontófésű; Debr., M., Bh. - nyeles fésű.)
Frizér - ritkábban női bontó. (Fh. - nem említi; Debr., M. - nagy frizérbontó; Bh. - női hosszú fésű.) A formafejlődés egy későbbi, múlt századfordulói szakaszán alakult ki, és a fancni kettős rendeltetését igényesebben, magas fokon teljesítette. Hossza 14,5-19 cm, szélessége 4-5 cm; nyolc nagyságban készült, fele ritka, fele sűrű foggal, de nem annyira, mint a "serkehúzó". Egyébként e sűrűséget a nagyságosasszonyok, később az iparos, kereskedő és nagygazda feleségek nem is igényelték. Lakodalmi ajándéknak gyakran vásárolták, mivel családi fésűként akár évtizedeken át szolgált. - Egyébként D. E. II. ennek is megváltoztatta a szabásmintáját. A 20. század első harmadában tábláját lóháthoz hasonló hullámvonalban fűrészelte ki, apjától örökölt sablonok szerint; végül falcolással díszítette, amint tette a zsebfésűkkel. 1935 után a frizér szélesbített tábláját enyhe ívvel vágta ki, majd a széleit a fálkerékkel lekoptatta, gömbölyűvé, kellemes fogásúvá tette.
Pántos frizér - D. E. II. ifjú menyeinek készítette. A föntebb ismertetett világos női bontó tábláját bivalyszaruból kivágott két párkánnyal erősítette meg, s ezeket fehér szaruból reszelt "szögekkel" fogta össze. Ma is megvannak, használhatók. Rendelésre néhányat másnak is ügyeskedett. (Debr. és M. - borított frizér; a másik két mester nem bajlódott vele.)
Borbély fésű- csupán férfifodrászok használták; többnyire személyes rendelésre készült. A régi típusú zsebfésűhöz hasonló, de hossza a 20 cm-t is elérte. (Debr. és M. -
borbélyfésű.) D. E. II. szerint ez a fésűfajta még a női bontónál és a nyeles bontónál is nagyobb figyelmet és hozzáértést kívánt. Az alkalmasnak ígérkező fehér színű platnit már a préselés után félretették, és legalább fél éven át szárították. "Nem volt baj, ha egy évig is így maradt - jegyezte meg édesapám -, mert akkor nem hajlott el. Nem minden iparos fordított rá akkora gondot, mint mi. Már az apám is oly elismert borbélyfésű-készítő volt, hogy Ungvárra, Nyíregyházára, a dél-dunántúli Barcsra s az ország sok városába küldte a keskeny csomagokat." Az utódról hasonlóan nyilatkozhatunk. A trianoni békeszerződést követően új felvevőpiacot kellett kialakítania, főként Nagyváradra, Aradra, Kolozsvárra szállított. Találkoztam olyan szalontai borbéllyal, aki 2000-ben büszkén mutatta fel megsárgult, de kopott fésűjét: "ezt még az öreg Danielisztől vásárolta az apám, de most is kezembe veszem".
Stílfésű - a 20. század harmincas éveitől D. E. II. kizárólag női fodrászoknak készítette. Alakja, hossza azonos az előbbivel, de a sűrű fogak helyett hegyes nyelet kellett kifűrészelnie, hogy a fodrász ezzel válassza ketté középen a dús női hajat. Egyébként a német "Stiel" jelentése: nyél - tehát ez is nyeles fésű. Bizonyára a már ismertetett, ilyen néven szereplő fésűtől való megkülönböztetés érdekében őrizték meg az összetett szó német előtagját.

EGYÉB SZARUMUNKÁK

A fésűs kisiparos termelőtevékenysége 90%-át a felsorolt alaptermékek előállítására fordította. Ellenben olykor akadt olyan felkérés, rendelés, amely anyagismeretét, mesterségbeli tudását, ügyességét és alkotóképzeletét tette próbára, sőt egyike-másika lehetőséget nyújtott iparművészeti jellegű tárgyak előállítására (7. kép). A mesterek ezeket már a fenti okok miatt is szívesen vállalták, de azért is, mert változatosságot hoztak az egyhangú munkába, továbbá a különleges kérést jobban megfizették. A nem fésűt eredményező foglalatosság főleg a húszas évek után bővült, amikor a bakelit és celluloid alapanyagú, olcsóbb gyári készítmények megszüntették a szarufésű egyeduralmát. Ugyanakkor a nagyipar még nem tudta átfogni a polgári életforma támasztotta valamennyi szükségletet, sem a felbukkanó új foglalkozások eszközigényét. Ekkor egyik-másik szemfüles kisiparos vállalta a mutatkozó űr kitöltését. Ezenkívül akadtak olyan egyedi igények is, amelyek csak kézműves készítményekkel voltak kielégíthetők. Ezeket az úgynevezett egyéb szarumunkákat - az áttekinthetőség kedvéért - három csoportban mutatom be.

Más foglalkozásokhoz készített kiegészítő munkaeszközök

A bevezetőben szó esett arról, hogy a kézműipar önállósulása előtt a föld népe jórészt maga állította elő használati tárgyait, s ehhez nyersanyagként az állatok szarvát is felhasználta. Például a 19. század derekáig a kaszával dolgozó parasztok a fenőkövet a derekukra erősített tokmányba tették, amit elhullott vagy levágott tehén szarvából alakítottak ki.
Az említett időszaktól kezdve gondjaikon a fésűsök könnyítettek. A tímároktól nagy tételben vásárolt szaru között fiatal jószágoktól származó, fésűkészítésre alkalmatlan darabok jócskán akadtak. A mester ezekből kaszatokot, teljesebb nevén kaszakőtartót készített, amelyet kizárólag szénamunka és aratás idején kerestek a sátorban. D. E. II. évtizedeiben a bádogosok is előállottak a maguk gyártmányával. A földművesek többsége kitartott a szaru mellett, mert értékelték ama előnyét, hogy a kaszakő nem lyukasztja át úgy, mint a bádogot, s nem veszíti el a nedvesen tartáshoz szükséges vizet, sőt nem is rozsdásodik. Annak is hagyománya volt, hogy a fésűs csülkölővel látta el a kötélverőket, azaz olyan vaskos szaruheggyel, amelynek segítségével a vastag kötélfonatban hézagot tágítottak a szükséges hurok számára. A jelentős iparoscsoportot alkotó csizmadiák és cipészek használták, keresték a kármentőt. Ez egy 20 cm hosszú és 3 cm széles, egyenes csontlap, amellyel vágás közben a készülő lábbeli bőrét óvták a kártól.
Az alábbiakban felsorolásra kerülők - újabb keletűek lévén szinte kizárólag D. E.
II. ügyeskedésének az eredményei:
- lisztlapát vagy lisztsimító - amire a molnár mintát vett, hogy a liszt finomságát vizsgálja;
- üstkaparó - cukrászok, szakácsnők számára. Alakja a nagyobb sűrűfésűé, de sokkal vékonyabb és fogat nem vágtak reá;
- szörpkavaró kanál - bodegások, vendéglősök rendelésére;
- csontkanál - a ruszli (apró, heringféle hal ecetes hagymával eltéve) "kihalászásához" vendéglátóegységeknek;
- szaruborotva - razolos borotváláshoz. (Debr., M. - zsidóborotva.)


Használati tárgyak

A mindennapi életben szükséges tárgyak megannyi nyersanyagból készültek. Ha nem is nagy számban, de akadtak olyan személyek, akik vagy azért, mert különlegességre vágytak, vagy mert ismerték a szalontai fésűs e téren megnyilvánuló képességeit, sajátos kérésekkel, elképzelésekkel fordultak hozzá.
A számtalan egyéni rendelés felsorolása előtt szóljunk egy olyan szarumunkáról, amely mind az apa, mind a fia sátrában állandóan szem előtt volt: ez a cipőhúzó vagy cipőkanál. A fémből, később műanyagból készült vetélytársai előtt szinte egyedül uralta a piacot. Az iparos már azért is szívesen foglalkozott vele, mert a fésűkészítésre alkalmatlan, vékony platnikat és az 5 cm szélességű hulladékot is hasznosíthatta. A D. E. I.-től reánk testált körte alakú minta 18 cm hosszú, a hasánál 6 cm széles, ami a felső résznél 2 cm-re keskenyedik. Akár a kontyfésűt, ezt is a karcolás nyomvonalán lombfűrésszel vágták körül, majd a vékonyítás, fényezés több fázisú munkafolyamata végeztével langyos melegítés után gömbölyíteni kellett. Ehhez kaptafa alakú formázókra volt szükség, amelyen az emberi sarokhoz idomították, a felső végét pedig a mutatóujj számára behajlították.
D. E. IL a cipőhúzók fogóját korszerűsítette. Ez utóbbi görbítést úgy küszöbölte ki, hogy felső részét félkörrel zárta, amelybe a mutatóujjnak kerek lyukat fűrészelt. Egy másik újítása a 8 cm hosszú, 4 cm széles kicsi cipőhúzó, amit az utazgató polgár mindig keze ügyében tartott (48. kép).
Az egyéb szarumunkák megtervezésére, elkészítésére mindkét D. E. szabadidejét csonkította meg. A lombfűrészelést késő délután vagy este végezték, a kontyfésűk és a cipőhúzók görbítését pedig vasárnap délelőtt, ha nem mentek templomba.
E keresett portékákhoz viszonyítva az alábbiakat már meglehetősen ritkán igényelték:
-bicskafésü - a csupán bontófogú zsebfésűt tokba bújtatták, amely világos szaruból készült. Használat előtt "kinyitották", utána visszazárták. Apa és fia teljes működése során ötnél többet nem készített;
- bajuszigazító - a kis nyeles fésűhöz hasonló, de közepes sűrűségű fogakkal, nyele pedig a fésű táblájával 30 fokos szöget zárt (49. kép). A két nemzedéknyi idő alatt jó, ha ebből féltucatnyit rendeltek;
- borotva- és késnyél - az előbbit borbélyok, az utóbbit a mészárosok és a családtagok igényelték;
- szemüvegráma - csak D. E. I. bajlódott vele fiatal korában; a századfordulón megjelent műanyag fölöslegessé tette;
- görbebot fogója és koptatója - többnyire idős emberek és saját maguk számára; fekete szaruhegyből állították elő;
- esernyő nyele és koptatója - világos szaruból is;
-sétapálca - a 19-20. század fordulójának divatja, "selyemfiúk", rangos polgárok státusszimbóluma, amelyhez hasonlót - vasárnap délutáni korzózásukhoz - békéscsabai fésűssegédek is ügyeskedtek, közöttük D. E. I. A világos és sötét szarulapokból 10-12 mm-nyi karikákat vágtak ki, amelyeket egy összetartó, szögletes acélpálcára fűztek, majd e sorozatot összepréselték, kidolgozták, fényesítették;
-fényképráma - D. E. I. családi fotográfiákhoz szerkesztette bivalyszaru és fehér színű platnik kombinációjával. Ezeket a maga reszelte fehér és fekete csontszegekkel farámára rögzítette, ami fölöttébb próbára tette türelmét és kézügyességét;
- cigarettaszipka - ritkán befutó rendelésre;
- römikövek - bivalyszaru-hulladékból; D. E. IL készítette a harmincas években, amikor e társasjáték elterjedt. A számokat színes olajfestékkel rajzolták rájuk;
- bútorfogantyú - ajtókra, fiókokra; D. E. II. munkája, ritkán adódó rendelésre;
- ruhafogas, kulcsfogas - D. E. IL a nyersanyagszállítmányból olykor kiemelte a szép színű és formájú magyar ökör vagy magyar tehén páros szarvát. Ezeket nem darabolta fel fésűnek, hanem félretette. Az előbbiből - alkalomadtán - ruhafogast, az utóbbiból kulcstartót készített;
- íróasztal-fölszerelés - D. E. II. a fiát ajándékozta meg a következőkkel: toll- és ceruzatartó, tollszár, papírvágókés, vonalzó, itató a tintát beszívó papírcsík számára; alapanyaguk bivalyszaru, fehér díszítéssel;
-játékok, csontfigurák - D. E. II. lombfürészelte gyermekeinek szarulaphulladékból.


Díszek, "ékszerek"

Az első, amelyről az új alcím keretében szólnom kell, a használati tárgyak és a díszek közé egyaránt besorolható. Ez az övcsat (50. kép). Keresettsége és kismesteri előállítása két tényezővel függött össze: a városi strandot 1933 nyarán adták át a közönségnek.
Reich Sándor, a kötöttárut készítő vállalkozó felismerte a konjunkturális helyzetet, és férfi-női fürdőruhákat kezdett nagyban gyártani. Azt nem tudhatom, saját ötletéből fakadt-e vagy a változó divat hozta magával az övek bevezetését, de két-három nyáron át a nagyiparos édesapámat bízta meg: készítsen csatokat az övek elejére. Anyagi haszna mellett ennek is előnye volt, hogy a másra nem alkalmas vékony szarulapokat, sőt a szélesebb hulladékot is felhasználhatta. Ama vonzata sem hagyható említés nélkül, hogy D. E. II. most szabadjára engedhette alkotóképzeletét: tucatnyi, egymástól eltérő formájú övcsatot tervezett. Volt közöttük téglalap, négyzet, rombusz és kör alakú, barokkos díszítésű. Főleg a világos színűeket keresték. A csatos öv divatja áttevődött a komoly női ruhákra, kosztümökre is, ami egy-két éven át megnyirbálta a fésűs szabadidejét.
D. E. II. a nagy család nőtagjai számára meglepetésként egyéb apróságokat is lombfűrészelt:
- ruha- és kabátdísz;
- hajcsat - a 20. század hatvanas éveinek frizuradivatjához alkalmazva, amelyhez D. E. II. a hajdani kontyfésűk mintáit használta fel új formában;
- dísztárgyak - fényezett fa alapon széttárt szárnyú madár, vázaféleség művirág számára, lámpaernyő éjjeliszekrényre;
- tülök - falra vagy vállra akasztható; a pásztortülök díszes, fényezett mása. A rendőrfőnök készíttette fiának 1935 karácsonyára.
A műanyag nem csupán a fésűsmesterség holnapjára hatott ki, de beleszólt a dísztárgyak készítésébe is. D. E. II. Nagyváradról vásárolt celluloid lapokból családi használatra fűrészelt fényképrámát, falidíszt, íróasztalra tinta- és tolltartót, olykor eladásra hajcsatot, hajtűt. - Mindezek a kísérletezés, a műanyaggal való ismerkedés szintjén maradtak, ígéretes folytatás nélkül.


A felsorolt csontmunkák, valamint a fésűk változó, megújuló formái egyaránt arról tanúskodnak, hogy a két Danielisz jól ismerte a szaru feldolgozásának titkait, és alkotó módon folytatta, fejlesztette az elődök által reájuk testált mesterséget (51-54. kép).


A FÉSŰSSÉG KIHALÁSA

A gép, a nagyipar uralomra jutása az alkotómunka lehetőségét s a szakmai siker örömét ragadta ki a kismester kezéből, amikor a minőség helyett a mennyiségi termelés lett a cél. A 20. század első évtizedeiben e folyamat felőrölte a kézművességet, s a műanyagból áru, a társadalmi megbecsülést kivívott mesterből a gyártulajdonos alkalmazottja, egyszerű munkás lett.
D. E. II. számára mindenekelőtt a nagyváradi fésűgyár jelentett kihívást, amely olcsóbb termékeivel ellátta Bihar s a szomszédos megyék rövidáruüzleteit. De miként léphet ki e fojtogató helyzetből az a kisiparos, aki majd egy órán át melegíti, faragja, fűrészeli a szarulapot, amíg egyetlen fésűt elkészít belőle?
Első kísérletéről már számot adtam: gépeket szerzett be, hogy munkáját termékenyebbé téve kevesebb költséggel több portékához jusson. Azonban még ezzel sem szűnt meg az előállítási költségek között támadt szakadék, mivel egy műanyag fésű elkészítése csupán néhány másodpercet igényelt. Kanálnyi barna por a forró automatába, benyomnak egy gombot, s már dobja is ki a kész fésűt. Tetszetős, de főleg olcsó. A vásárlók egy része - sajnos - azzal nem törődött, hogy e kezdeti időszakban ezek még nem versenyezhettek tartósságban a szarufésűkkel. így a kisiparos vevőköre egyre szűkült. Lassanként csak a hagyományos típusokhoz (fancni, sűrű, kósedli) ragaszkodó falusiak, valamint a tartós és szép szarufésűt inkább megszokásból használó polgárasszonyok keresték föl a jól ismert sátrat.
Egy évtizeddel az első világháború befejezte után gazdasági válság tört a kapitalista országok lakóira, ami a kelet-európai államokat, jelesül Romániát fokozottan, annak polgári rétegét kettőzött erővel sújtotta. A nemzetiségi kisiparos a létminimumot is nehéz gondok között teremtette elő. D. E. II.
a család drámai helyzetének okát a gyári konkurenciával magyarázta, amelyből mielőbb szeretett volna kiszabadulni. Visszaemlékezése szerint két út állt előtte: vagy beadja az ipart, és meglett férfiként új szakmát tanul (de melyiket? - hiszen a válság a többit is érintette), vagy virtuális kompromisszumot köt a gyárral, és annak a termékeit is árulja.
Mindkét megoldást kipróbálta. Előbb ez utóbbit.
így jelentek meg sátrában az olyan fésűfajták, amelyeket a változó női hajviselet igényelt, de a szaru merevsége miatt ezeket elő nem állíthatta: a falusi román lányok számára a körfésű, a polgárasszonyoknak a fej formáját követő oldalfésű. Aki még kontyot hordott, az a fonatokat hajtűvel tartotta össze. A legények a bakelit fésűhöz zsebtükröt vásároltak, a borotválkozáshoz pedig álló tükröt, borotvaszappant és pamacsot. A szaru alapanyagú frizérek mellé a pultra kerültek műanyagból préselt másai, majd 1938-tól az átlátszó "üvegfésűk" zöld, kék, fehér, rózsaszín árnyalatban. A gyári termékek békességben elfértek a kisipari készítmények szomszédságában, választékot kínálva a vevőknek. Ha ezek keresettségét vizsgáljuk, megállapítható: a bekövetkezett helyzet ellenére 1938-ban a fésűs nettó jövedelmének 65-70%-át továbbra is a maga munkájának értékesítéséből valósította meg. Azonban ez az arány egyre romlott.
Az előzőekben már jelzett mesterségváltás 1941-ben következett be, aminek részben gazdasági, részben személyi oka volt. Az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntés értelmében Nagyszalonta Magyarország része lett. Az új országhatár közvetlenül a város alatt húzódott, elzárva az árucsere megszokott útját, Dél-Bihar idetörekvő falvainak parasztságát, miközben a tőlünk nyugatra esők két évtized során Gyula és Békéscsaba felé új ösvényt tapostak. Kovács Imrének, az Ipartestület elnökének 1942-es beszámolójából idézek: "Nehéz a kisiparosság helyzete! Kereseti, jövedelmi, megélhetési viszonyaiban csökkenés mutatkozik."
A lakosság valamennyi rétegére kiható létfenntartási gondokat a háborús események súlyosbították. Mindezeket tetézte a családfenntartó balesete: D. E. II. lábát törte. Mivel a mesterség folyamatos állómunkát kívánt, a fésűsségről egy időre le kellett mondania. E helyett - a családi kapcsolatoknak köszönhetően - elvállalta a körösrévi (Vadul Crisului) turista menedékház és a Zichy-barlang gondnokságát, ahova felesége és gyermekei is követték.
Az új életkörülményeknek a harci cselekmények reánk törése vetett véget. Emberi településtől távol, az erdő kellős közepén mindannyiunk fizikai léte forgott veszélyben. Családunk a legközelebbi járásszékhelyre, Élesdre (Alesd) költözött. De mi biztosította itteni megélhetésünket? A kényszerből elhagyott kisipar! D. E. II. Szalontáról elhozatta gépeit, legfontosabb szerszámait, és műhelyt rendezett be egy bérelt lakásban. És a gyári konkurencia? Váratlanul egycsapásra megszűnt. Az üzemeket belövések, bombatámadások érték, többet kiraboltak; az újrainduláshoz szükséges, nyugatról érkező alapanyagok forrásai elapadtak. Az embereknek viszont fésülködniük kellett.
A háborúval együtt járó mostoha tisztálkodási körülmények kedveztek a parazitáknak. Sokan örvendtek a "tetűpuskát" készítő iparos feltűnésének. A kezdeti kereslet megnövekedett, aminek édesapám csak úgy tehetett eleget, hogy mindkét fiát munkába állította. Ekkor D. E. III. húszévesen - a családi hagyományokat folytatva - fésűssegédi munkakönyvet szerzett. Azonban a reánk szakadt politikai, gazdasági, társadalmi változások arra figyelmeztettek, hogy a kisipar 1945-1948 közötti feléledése hamarosan aléltságba, majd megsemmisülésbe csap át.
A pártdiktatúra első ténykedése a bankok, bányák, gyárak államosítása (1948. június 15.) volt, amit gyorsított ütemben a kisiparosok tönkretétele, majd szövetkezetekbe tömörítése követett. Ez történt édesapámmal is, aki 1950-ben iparának beadására kényszerült. A hatodik x-hez közeledve napszámossá kellett lennie ahhoz, hogy családjának a betevő falatot megkeresse. D. E. III. viszont értelmiségi pályára váltott át: pedagógussá lett. így és ekkor halt ki a Danielisz család több nemzedékének hagyományos mestersége, a fésűsség.
Azonban a szakmáját szerető, az alkotás örömét átérző kézműves nem egykönnyen nyugszik bele a vesztésbe, különösen nem az olyan tevékeny ember, mint D. E. II. Évtized múltán az őt alkalmazó Helyiipari Vállalat 68 éves alkalmazottjának kezébe adta a lezárt munkakönyvet. Valójában nem vonult nyugdíjba. A kiöregedett benzinmotort már rég eladta, s így az egykor nélkülözések árán beszerzett két gépet már nem használhatta. De megmaradt a krakszni, a fésűsök faragószéke, s az apjától örökölt kéziszerszámok. Beült a "műhelybe", és 85 éves koráig fűrészelte a fogakat, csiszolta, fényesítette a portékát, éppen úgy, amint elődei tették. Vevői is akadtak. Azok, akik még emlékeztek a tartós szarufésűkre, s a családosok, akik szükségesnek ítélték "megsűrűzni" gyermekük haját. Amikor az érdeklődőkből is kikopott, a menyeit látta el a különös gonddal készített fésűkkel, cipőhúzókkal, haj- és ruhadíszekkel. Utolsó éveiben vitrintárgyakat s az unokának játékokat lombfűrészelt. A közismert latin szólás parafrazált változata teljesen illett reá: "dum spirabat, semper laborabat", azaz: amíg élt, állandóan dolgozott.


A TERMÉKEK ÉRTÉKESÍTÉSE

Egy kisiparoscsalád három nemzedékének életútját e proverbiummal le is zárhatnánk. Megismerkedhettünk a fésűkészítés hosszadalmas munkamenetével, kezdve a csupán izomerővel végzett fázisoktól a részbeni gépesítésig. Ám tudatosan hallgattam az így előállított termékek értékesítéséről, a vásározásról, hogy befejezésül erre is sort keríthessek.
Iparostársaihoz hasonlóan a csabai, majd a szalontai fésűs egy személyben volt termelő és elárusító.
D. E. I. és D. E. II. heti munkaidejének csupán 37%-át tölthette műhelyében. A napok 40%-át a helybeli és egy-(két) környékbeli heti piacon, valamint az évente négy alkalommal 10-12 községben tartott nagyvásáron múlatta (55. kép). Mindezekhez hozzáadódtak a nyersanyagbeszerzés és szállítás gondjai, a ház körüli teendők. Az esztendő 365 napját - számokkal kifejezve - így hasznosították:
- árutermelő munka 134 nap;
- az áru értékesítése 144 nap;
- háztartás, kert 21 nap;
- pihenés, szórakozás 56 nap;
- állami, társadalmi, nagycsaládi kötelezettségek 10 nap.

Nagyapám a 19. század végén szerveződő manufaktúrával csak úgy vehette föl a versenyt, ha munkaidejét a kimerülés határáig növelte. Fiának legmaradandóbb emléke, hogy a mama és a lányok még a meleg ágyban szenderegtek, de a tata már a krakszniban ült, és fűrészelte a fésűfogakat. A késő este ugyanott találta: tíz óráig eldolgozgatott a petróleumlámpa mellett. Alapelve volt: ahány fésűt reggel munkába fog, azt félbe nem hagyja, hanem glancolva, kifényezve teszi felesége elé a szobaasztalra. Ez átlag 48-50 fancnit vagy dupla sorú sűrűfésűt jelentett.
A többi iparoshoz hasonlóan a Danieliszek is maguk ajánlgatták termékeiket a sátoruk előtt ácsorgóknak. D. E. I. viszonteladóknak nem dolgozott. Ehelyett portékáját távoli településekre is igyekezett eljuttatni, főleg olyan községekbe, mezővárosokba, amelyeket más fésűsök nem kerestek föl. Két hetipiacon folyamatosan jelen volt: Nagyszalontán (56. kép) és a tőle 20 km-re, nyugatra fekvő Sarkadon. Ez utóbbi helységbe a fiatal feleség vonaton jutott el egy kis méretű faládába szorított áruval. A sátrat egy ottani ismerősnél tartották. Erre a besegítésre mindenképpen szükség volt, mert a férj nem vonhatott el két teljes napot a termelésből, viszont mindkét bevételre nagy szükségük volt.
A kirakodóvásárok jogszokása olykor fura helyzetet teremtett. A sarkadi piacokat a gyulai és a békéscsabai fésűs is fölkereste, méghozzá mindketten rokonok, sőt idősebbek. El kellett dönteni, kié legyen a szélső, a jobb hely a sátrak utcájában. Azé, aki a kérdéses megyében fizeti az adót! - feleli a szabály. Mivel e nagyközség ebben az időben Bihar megyéhez tartozott, a vékonycsontú fiatalasszony megelőzte sógorait, a tekintélyes mestereket.
A trianoni palotában 1920-ban aláírt békeszerződés Nagy-Románia nyugati határát éppen Nagyszalonta és Sarkad között jelölte ki, elszakítva e lutheránus családot békéscsabai rokonaitól. Ám a bő három évtizede idetelepült mester özvegye és tizenegy gyermeke nem szándékozott e kálvinista várost elhagyni. A legidősebb fiú átvette az apai örökséget, a műhelyt, a szerszámokat, a piacokat és vásárokat a gránicon túl maradtak nélkül. Sarkad helyett a 25 km-re fekvő Tenke (Tinea) községet választotta. Mindkét heti piacon személyesen árulta fésűit. Ő már megcselekedhette, mert a részleges gépesítéssel munkáját termelékenyebbé tette.
Tenkére - harmadmagával - fuvarost fogadott, és az otthon is használt nagyobb ládáját tette a kocsiderékba. A sátort egy piacközeli rokonnál tartotta Nagyszalontán, a vásártérre néző csizmadiaszínben, amiért évi bért kellett fizetnie (57. kép). Még két sátort készített saját kezűleg: az egyikkel a nagyvásárokat járta, a másikat Élesden eszkábálta össze. Miután egyik húga ide férjesült, az itteni nagyvásárokat is fölvállalta, s a kisebbik ládával vonaton tette meg a 80 km-nyi utat.
A húszas években a kisjenői (Chisineu-Cris) piacokat is fölkereste, mert a gépesítéshez, házasodáshoz több pénzre volt szüksége. Jelentősebb bevételre az évszakonként meghirdetett országos nagyvásárokon számíthatott. Ezek sorából az ősziek emelkedtek ki, amikor a gazdák értékesítették termékeiket, apró- és lábasjószágaikat, s az árából beszerezték az addig nélkülözött ipari portékákat. D. E. I. augusztustól már "raktárra" dolgozott, ami valójában a kaszni alsó fiókját jelentette, D. E. II.-nél a tükrös szekrénykét. Ilyenkor kapóra jött egy-egy betévedt vándorsegéd, de nagyapám két-három hónapnál tovább nem tartotta őket. A vásározásból fizette a nyersanyag rendeléseket s a felgyűlt tartozásokat. Négy-öt kisiparos fogadott egy fuvarost, akik 60-70 km távolságra is elszekereztek (58. kép). Éjfélkor indultak, hogy korán érkezzenek, s idejében elfoglalják helyüket, vagy egy alkalmasabbért harcoljanak. A harmincas években akadt egy zsidó vállalkozó, aki teherautóra tett szert, és erre 10-12 kisiparost, rőföst, bazárost pakolt fel. Akár ezt, akár amazt választották a vásározók, a megkövecselt megyei utakon, máskor földutakon a lelküket is kirázta a szekér, az autó.
D. E. II. fésűivel tucatnyi községet, vásárhelyet keresett föl, mégegyszer annyit, mint apja. A határon túl maradt falvakat bőven pótolta Dél-Bihar és Észak-Arad megye piacaival, más szóval a Fekete- és a Fehér-Körös mentiekkel. Közép- és Észak-Bihart a nagyváradiak és a Sebes-Körös völgyében működő iparosok, rőfösök szállták meg. Ez utóbbi vidéken egyetlen kivétel a már említett Élesd, ahol versenytársra nem akadt. A Fekete-Körös mentén a következő vásárokat látogatta: Tenke (Tinea), Talpas (Talpos), Vadász (Vínatori), Zerénd (Zerind), Ökrös (Ucuris); próbálkozott a felső folyás két nagyobb helységével, Belényessél (Beius) és Vaskóhval (Vascau) is, de a távoli utazás költségei tetemesek voltak. A Fehér-Körös völgyében ezeket látogatta: Kisjenő (Chigineu Cris), Borosjenő (Ineu), Bél (Beliu), Csermő (Cermei) és olykor Simánd (Simand) (61. kép).
Összegzésként elmondható, hogy D. E. II. vevőinek köre hozzávetőlegesen 2500-3000 km-nyi területről, 50-55 helységből érkezett, és mintegy 120 000 román, magyar, kisebb arányban szlovák nemzetiségű lakos közül toborzódott.
A vásárkörzet nagysága, látogatottsága esetenként két napra terjedő árucserét tett szükségessé. így volt ez például Nagyszalontán, Kisjenőben és Csermőn. Ilyenkor a könnyen mozgó mesterek valamelyik parasztházba kéredzkedtek be ajándéktárgy vagy pénz ellenében. Miután divatba jött a teherautó, ennek rakterében bundán aludtak. A rőfösök sátrukat ponyvával körülfüggönyözték, és a végvászonhalmazokon pihentek.
A vásári rendtartásban benne foglaltatott, hogy a visszatérő árusok mindig egyazon helyen állítsák fel sátraikat. így a kialakult vevőkör kire-kire könnyen rátalált. Ha egy szakmát többen képviseltek, a sátorutca eleje a legidősebb mestert illette meg, utána a korban, rangban következőket. Ha valaki először jelent meg egy adott községben, a vásárbíróhoz fordult: jelöljön ki helyet számára.
A fésűs szomszédságában leggyakrabban a szappanost, a kefést, a bazárost, az ingvarrónőt találhattuk, olyan egyedi mestereket, akikkel nem lehetett önálló sort alkotni. Mi többnyire az útszélre kerültünk. Előnyünkre vált a feltűnő forgalmas hely, azonban ezzel együtt a bámészkodók, a lopási szándékkal kérdezősködők, a tumultust kedvelő tolvajok is hamar reánk találtak. A kárt úgy lehetett megelőzni, hogy D. E. II. feleségét, majd - mihelyt odanőttek - fiait vitte magával.
Szüleim nem voltak babonások, de egy vásári hiedelem erősen tartotta magát: az első vevőt nem szabad elengedni, kiváltképpen nem, ha roma! Nyomukban jár a szerencse. Erről a romák maguk is tudtak: elsőként érkeztek, s a lehető legolcsóbban jutottak a portékákhoz.
E szokást a mester a maga javára is kamatoztatta. Nem egy reggel befutó, alkudozó vevőjét győzte meg e szavakkal: "Csak azért adom ennyiért, mert maga az első vevőm." Máskor így: "Ha nem az első vevőm lenne, ennyiért nem is adnám." Valójában a szokásos árát kapta meg érte.
Mindkét Danielisz sátorban árult, amit a következőkből szereltek össze: két kecskeláb, elől-hátul függőleges furat, ami biztosan tartotta a 2 m, illetve 2,20 m
magas oszlopféleségeket. Ezeket három léc kötötte össze, hogy föléje feszíthessék a faggyúval vízhatlanná tett ponyvát, amely esőtől és naptól védte a kirakott portékát, némileg az árusítóját. A két kecskén egy 150 cm hosszú és 50 cm széles deszka, a pult feküdt. Háttámaszként egy azonos hosszúságú, de fele akkora szélességű deszkát helyeztek ferdén a pultra. A mester e mögé helyezte a drága frizéreket s a tartalékként hozott csomagolt egyéb fésűfajtákat (60. kép). Mindkettőt fehér lepedővel takarták le, hogy a reá helyezett portékára a vásárlók figyelmét jobban felhívják. D. E. I. a keskeny pult mögött középen állt, ahonnan a vevő keze mozdulatát szemmel kísérhette. Hibás árut ki nem állított, nehogy elriassza az érdeklődőket. Ha olykor akadt efféle, azt a nagyon szegényeknek s az alkudozóknak ajánlotta föl olcsóbban.
D. E. II. sátra abban különbözött az elődjétől, hogy a hátsó, ferde deszka szélesebb lett, azonos méretű a pulttal. A mester, miután a lepedővel ezt is letakarta, 3-4 párhuzamos sorban széltől szélig spárgát feszített ki, hogy reá helyezze a lányok körében ekkor fölkapott celluloid körfésűket, hajráfokat s a polgárasszonyok kereste oldalfésűket, műanyag hajtűket.
A 20. század kezdetének gyári portékái - kisebb arányban - már D. E. I. sátrában is feltűntek. Egyenesen Bécsből rendelte őket. Az első világháborút követő női hajviseleti változás, a polgárság divatjának utánzása s az ezt ügyesen fölkaroló gyáripar arról győzte meg D. E. II. -t, hogy minél nagyobb mennyiségben vegye át a váradi fésűgyár változatos formájú termékeit. 1925-ben piaci árukészletének negyedét, 1938-ban már harmadát alkották ezek a cikkek, amelyeket 20-25%-os haszonnal adott tovább.


Beszélhetünk-e a jelenség fordítottjáról, a Danielisz-fésűk nagybani árusításáról? D. E. I.-től a kereskedők csak borbélyfésűt vettek át, korlátozott mennyiségben. Az 1925-ös kisgépesítésnek tulajdoníthatóan fia a megtermelt többletet a sátorban már nem tudta értékesíteni. Az emberek, főképp a városiak rájöttek arra, hogy a szükséges dolgokat a hét bármelyik napján megtalálják a kiskereskedőknél, a fésűket a gyarapodó számú bazárokban, divatáruüzletekben. Az idősebbek eleinte még idegenkedtek a szokatlan színű, formájú gyártmányoktól. Inkább választották a drágább, de tartós megszokottat. Ezért került az üzletekbe D. E. II. fésűinek egyötöde. Ezt a piaci árnál 15-20%-kal olcsóbban adta, hogy a rövidárus is találja meg a számítását.
A viszonteladókkal teremtett kapcsolatoknak több előnye volt: ellenértékét egy összegben kapta kézhez; nem kellett naphosszat a hőségben, máskor fagyban, sárban álldogálnia; megszűnt a negyedórán át tartó alkudozás, amely ebben az időszakban az adásvevés elmaradhatatlan velejárója; nem volt kitéve egyik-másik helyi hatalmasság, csendőr, adóellenőr zaklatásának.
D. E. II. vásárlóinak többsége a szalontai, tenkei, élesdi kereskedők közül került ki, de szállított fancnit és parasztbontót a messze Nagybányára (Baia
Mare) is. Néhány évig a határon túli Sarkadra is átcsempésztetett apró csomagokat a jövő-menő kettősbirtokos szomszéddal.
Édesapám piacozásának utolsó szakasza az Elesden való tartózkodás 1945-1950 közötti éveire esik. Az itteni hetivásáron való jelenléte mellé csatolta még a 25-30 km-re lévő Mezőtelegd (Tileagd) és Nagybáród (Borod) olykori fölkeresését, s amíg tarthatták, a szentjobbi (Sâniob) és a fekete-erdői (Pádurea Neagrá) búcsún is próbálkozott.
Egy kiszámíthatatlan sorsfordulat Nagyszalontára is visszaterelte a Danielisz-féle fésűket. Az egyik sógor éveken át fogolytáborban sínylődött. Ekkor édesapám úgy segített húgán, hogy használatra átadta neki itteni sátrát, és jutányosán ellátta portékával. Azonban feltűntek a Kommunista Párt jelszavait magukévá tevő "kiskirályok", és pokollá tették a kisiparosok és kiskereskedők életét. Az új hatalombitorlók önkényesen szabták meg az árakat, a városházi elvtársak pedig az adó emelésével vívták osztályharcukat a kizsákmányolók ellen. Korábban a piacozó tolvajoktól kellett tartania, most a csendőröktől, majd a milicistáktól. Ha valamelyik megállt a sátor előtt, biztos, hogy megtetszett neki egy-két fésű, s azt fizetés nélkül elvitte. A következő hetekben az anyját, a nénjét, a babáját hozta: válogassanak bátran! Egy idő múltán más rendfenntartó jelentkezett, aki hasonlóan cselekedett. A fogyatkozó számú kisiparosok, kiskereskedők ugyan kihez fordulhattak védelemért? A "néphatalom" megbízottai igaz ügyet szolgáltak: tépázták az "osztályellenséget".
Így értek szomorú véget az évszázados múltra visszatekintő szalontai helyi piacok és az évszakonkénti országos vásárok. Az iparosokat négy különböző profilú szövetkezetbe tömörítették, és az árucsere módja, formája falun és városban egyaránt megváltozott. Szükségleteit a lakosság kisebb-nagyobb szövetkezeti boltokban, később állami áruházakban szerezte be. A piactér termésköveit fölszedték, s helyén parkot létesítettek. A Tónak nevezett vizenyős területen új piacot avattak, amelynek mérete, hangulata, árukínálata nefri hasonlítható az egykoriakhoz. Az 1990-es politikai, gazdasági fordulat után ismét kialakultak a sátorutcák, de már mindegyik gyári termékeket kínál. A fésússátrat hasztalan keresnénk. Csak emlékképét őrzi néhány ősz hajú idevalósi.


IRODALOM

BALASSA-ORTUTAY 1979
Balassa Iván - Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Budapest, 1979
BARTHA 1929
Bartha Károly, N.: A debreceni fésűsmesterség. Debrecen, 1929
BELLA 1980
Bella, Jan Pravdolub: Szlovákok Békés megyében, 1718-1900.
In: Szabó Ferenc (szerk.): Szlovákok Békéscsabán - Slováci
v Békésskej Cabe. Békéscsaba, 1980, 33-69. p.
BÍRÓ 2000
Bíró Donath: Szdszrégeni kézművesmesterségek. Marosvásárhely,
2000
BODROGI 1961
Bodrogi Tibor: Mesterségek születése. Budapest, 1961
BOGDÁN 1973
Bogdán István: Régi magyar mesterségek. Budapest, 1973
BOGDÁN 1989
Bogdán István: Kézművesek mestersége. Budapest, 1989
COVACI 1979
Covaci, Veronica: Din istoricul breslelor orasului Oradea. Cri
sia, 9. (1979) 745-765. p
CSÁSZTVAY 1950
Császtvay István: A magyarországi fésűs kismesterség. Makó,
1950. Kézirat. Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára, ltsz.:
2223
DÁNIELISZ 1979
Dánielisz Endre: Fésüfajtdk és egyéb szarumunkák. Művelődés,
1979. 7. sz. 28-30. p.
DÁNIELISZ 1981
Dánielisz Endre: A békéscsabai konty fésű. Békési Elet, 1981.
3. sz. 307-319. p.
DÁNIELISZ 1982
Dánielisz Endre: Szepességtől Szalontáig. Korunk, 1982. 240252. p.
DÁNIELISZ 1994
Dánielisz Endre: A Szepességtől Szalontáig. Egy kisiparos család három nemzedéke. Nagyvárad, 1994
DOMONKOS 1979
Domonkos Ottó: Fésűs. In: Ortutay Gyula (foszerk.): Magyar néprajzi lexikon. 2. köt. Budapest, 1979, 159. p.
ERDEI 1939
Erdei Ferenc: Magyar város. Budapest, 1939
FARAGÓ 1977
Faragó József: Fésűkészítés Bánffyhunyadon. In: Faragó József - Nagy Jenő - Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet. Bukarest, 1977, 114-123. p.
FLÓRIÁN 1979a
Flórián Mária: Fésű. In: Ortutay Gyula (foszerk.): Magyar néprajzi lexikon. 2. köt. Budapest, 1979, 158-159. p.
FLÓRIÁN 1979b
Flórián Mária: Hajviselet. In: Ortutay Gyula (foszerk.): Magyar néprajzi lexikon. 2. köt. Budapest, 1979, 411-415. p.
FRECSKAY 1912
Frecskay László: Mesterségek szótára. Budapest, 1912
FÜGEDI1980
Fügedi Márta: A miskolci fésűs mesterség. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 19. (1980) 271-292. p.
GAÁL 1978
Gaál Károly: Divat vagy népművészet? Cumania. A Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei. 5. (1978) 213-217. p.
GYŐRI 1988
Győri Lajos (szerk.): Iparosok, mesterségek, műhelyek. Budapest, 1988
HAAN 1858
Haan Lajos: Békéscsaba története. Békéscsaba, 1858. Kézirat.
Békés Megyei Könyvtár, ltsz.: 82816
JOMPAN 1972
Jompan, Aurelia si Dumitru: Gäteala capului la femei. Res.il ; a,
1972
KERESZTES 1992
Keresztes Gyula: Vásárhelyen vásár tartatik. Bukarest, 1992
KOSA 1984
Kosa László: Hagyomány és közösség. Budapest, 1984
KÓSA-FILEP 1975
Kosa László - Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1975 KOVÁCH 1958
Kovách Géza: A zilahi céhek története. Bukarest, 1958
KOVÁCH 1974
Kovách Géza: Ráspíndirea me§te§ugurilor ín comunele comita
tuluiArad ín secolele XVII-XIX. Arad, 1974
KOVÁCS 1943
Kovács Imre: Nagyszalonta és Vidéke Ipartestület jelentése az
1942. évről. Nagyszalonta, 1943
LIPS 1958
Lips, M. Julius: A dolgok eredete. Bukarest, 1958
MN 1933
Czakó Elemér (sajtó alá rend.): A magyarság néprajza. 1. köt.
Budapest, 1933
MN 1934
Czakó Elemér (sajtó alá rend.): A magyarság néprajza. 2. köt.
Budapest, 1934
MNL 1979
Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon. 2. köt. Budapest, 1979
NAGY 1971
Nagy Zsuzsa, L.: Iparosok, kereskedők és kispolgárok a két világháború között Magyarországon. Budapest, 1971
PASCU 1954
Pascu, Stefan: MesteSugurile din Transilvania pina ín sec. al XVI-lea.
Bucarest, 1954
PETŐ 1938
PetŐ József: A debreceni tímárok céh- és mesterség szavai. Debrecen, 1938
RÉPÁSI 1989
Répási Imre: Ipar és kereskedelem Putnokon a XIX. sz. közepétől 1945-ig. Debrecen, 1989
SONKOLY 1970
Sonkoly Pál: Az újjáéledt Csaba. In: Kristó Gyula - Székely Lajos (szerk.): Tanulmányok Békéscsaba történetéből. Békéscsaba, 1970, 41-47. p.
SZATHMÁRY 1912
Szathmáry Béla: A Nagyszalontai Ipartestület története. 18871912. Nagyszalonta, 1912
TÁBORI 1956
Tábori György: A tótkomlósi szlovák asszonyok ihlickája. Körös Népe, 1. (1956) 152-161. p.
ÚJVÁRYNÉ KERÉKGYÁRTÓ 1937
Újváryné Kerékgyártó Adrienn: A magyar haj- és fejviseletek. Budapest, 1937
VILKUNA 1984
Vilkuna, Kustaa: Apáink munkája. O si finn mesterségek. Budapest, 1984
VISKI 1934
Viski Károly: Díszítőművészet. Fésűsség. In: Czakó Elemér (sajtó alá rend.): A magyarság néprajza. 2. köt. Budapest, 1934, 296-298. p.


A MESTERSÉG NÉMET EREDETŰ SZAKSZAVAI

ausztrukkol - ném. ausdücken = kinyom, kisajtol; vagy ausstecken = kitűz, kinyújt; itt: másodszori melegítéssel a teljes kinyújtás
betli - ném. Bett = ágy, dunyha; itt: a másodszori egyenesítésnél a két vaslap közé helyezett rugalmas betét
cirkula - ném. Zirkel = körző
custráfol - ném. zustreifen = körülformál; a kiszabott szarudarab szélét simává gyalulja
cverger - ném. zwirchen = a deszkát keresztirányba gyalulja; itt: az igéből képzett főnév a műveletről átvivődött arra a szarurészre, ahol ezt végezték
falc - ném. Falz = mélyedés, rovátka; itt: a fésű táblájába mélyített hosszanti dísz
fálozás - ném. feilen = lecsiszol, simít; itt: a fésűforma szarut csiszolja, gyalulja a handfállal
fancni - ném. Fanze = kétfogsorú fésű; egyik szélén ritka, a másikon rövid, sűrű fogak
frizér - fr. frisier = göndöríteni, hajat fodrozni; ném. frisieren = fésül, fodorít; itt: az igét átviszi arra a tárgyra, amellyel a cselekvést végzi
grundolás - ném. Grund = völgy, valaminek a mélye; itt: a fogak közének kimélyítése
handfál - ném. Handfeile = kézigyalu
kallézás - ném. kahl = kopasz, csupasz; kahl machen = csupasszá tesz; itt: a fogak kihegyezése
khal - ném. Keil = ék; itt: a krakszni asztalkájába vert ék
kiszuperál - lat. superare = legyőz, túlhalad valami mellett; itt: kiselejtez, használatból kivon
klupni - ném. Kluppe = satuszerű prés; itt: a munkapad (krakszni) fölé emelt asztalka, amelybe a készülő fésűt egy ékkel beszorították
kósedli - ném. Kammschadel = homlokos fésű, vagyis olyan, amelynek egyik felén homlokszerű kiképzés van. Jelentésátvitellel alkotott szó; a fésű egyik részéről nevezték el a használati tárgyat.
kraccol - ném. kratzen = kivakar, kikapar; ebből alkotott főnév a Kratzer = kaparó
krakszni - ném. Kratzer vagy Auskratzer = kivakaró; az itt használt egyik eszköz nevét átvitték arra a munkahelyre (Kratz/Bank), ahol vakarással, fogvágással, gyalulással a szarulapból fésűt készítettek. Más szakmáknál faragószéknek nevezték
kródli - ném. Kragen = gallér, de méginkább a szász tájnyelvi Krade = perem, szegély, szél; ennek kicsinyítő képzős alakváltozata; itt: a szarv kevésbé értékes, perem csontanyagát illették e szóval
kveccsol / - ném. quetschen = összenyom, szétlapít; itt: megismételt préselés, forró vaslemezek közötti áttetszővé tétel
platni - ném. Platte = lemez; itt: szarulemez, kiegyenesített szarudarab
póksábol - ném. Bock = bak; schalen = lehánt; itt: a kraccolásnál használt bakon lesikálják a szarulap külső rétegét
políroz - fr. polir = csiszol; ném. polieren = csiszol; itt: fényesít
présel - ném. pressen = sajtol, összenyom; itt: a hengeres szarut lappá alakítja, kiegyenesíti
pucol - ném. putzen = tisztít, fényesít
sablon - fr. chablon; ném. Schablon = forma, kivágott minta
satu - a magyar sajtóból = nyomógép; itt: a munkadarab befogására, rögzítésére készített, csavarral összeszorítható vasszerszám
slájfol - ném. schleifen = csiszol, köszörül; itt: téglaporos sár segítségével csiszolja, köszörüli a fésűt
spannol - ném. spannen = feszít, beszorít
sparherd - ném. Sparherd = takaréktűzhely
spiccfál - ném. Spitz = hegye valaminek; Feile = reszelő; itt: háromélű reszelő a ritka fogak kihegyezéséhez
spiccol - ném. spittzen = hegyez; itt: a fésű fogait kihegyezi
spindli - ném. spinnen = fon; itt: körforgást végző kétkarú gép
stancni - ném. Stanze = bélyegző; itt: a kontyfésű táblájába benyomott, szaruba vésett dísz
steldzsi - ném. Stelle, Stellung = hely, állás; itt: polcos állvány
szortíroz - ném. sortieren = osztályoz, kiválogat


RÖVIDÍTÉSEK

Bh. Bánffyhunyad
D. Danielisz
D. E. I. Danielisz Endre (1856-1917)
D. E. II. Danielisz Endre (1893-1984)
D. E. III. Dánielisz Endre (1925-)
Debr. Debrecen
é. n. év nélkül
FL Kiskunfélegyháza
fr. francia
lat. latin
ltsz. leltári szám
M. Miskolc
magy. magyar
ném. német
olv. olvasd!
sz. szám
szerk. szerkesztő
szül. született
ún. úgynevezett
uo. ugyanott
vö. vesd össze!


KEPÉK JEGYZEKE

CSALÁDTÖRTÉNET ÉS OKIRATOK
1. A fésükészítő Danielisz-Ősök a Tátra aljáról telepedtek át Békés megyébe 88
2. A Danieliszek Békéscsabán állapodtak meg, ahol a rokonság néhány tagja ma is él, de immár egyik sem fésűsként tevékenykedik 89
3. A szalontaivá lett D. E. I. és felesége 89
4. D. E. I. Békéscsabán nagybátyjától sajátította el a "fűsős" mesterséget 90
5. D. E. II. Nagyszalontán, apja műhelyében inaskodott 91
6. D. E. III. szalontai érettségije után Élesden lett fésűssegéd 92
7. D. E. II. iparművészeti alkotásaival kiállításokon is részt vett. Először 17 évesen, utoljára 65 éves korában 92
8. D. E. II. 90 évesen magnószalagra mondja mestersége titkait. (A felvétel érdekessége, hogy rajta mindhárom D. E. látható) 93

A FÉSŰSMESTER SZERSZÁMAI ÉS MUNKAHELYE
9. A műhelyben az első munkafázis a szaru hasznavehetetlen hegyének s a vékony réteges végének a lefűrészelése 94
10. Egy pár közepes minőségű tehénszarv. Alatta csupán gombgyártásra alkalmas szaruhegyek 94
11. A fölmelegített szaruhenger kinyújtásához két erős fogóra volt szükség. Ez a kisebbik. Alatta a sütővas 95
12. A kinyújtott, vastag szarulapokat fejtőkéssel kettéfeszítették, a kitüremlő ereket pedig félkör alakú vonókéssel távolították el 95
13. A satuból kikerülő platnik megfaragásra, kraccolásra, majd második egyenesítésre várnak 96
14. A szarulapot a csőrös fogóval tartották a szekerce alá 96
15. A kiegyenesített szarulapokat először a kraccerrel tisztították meg 97
16. A póksábolóval, a sikálókéssel már a kiszabott fésúformát vékonyították 97
17. A platnira helyezett sablont a mester karcolóval rajzolta körül. (A bal oldali egykontyfésű, mellette a kósedli mintája) 97
18. A kraccolót, a sikálóbakot két ízben vették igénybe 98
19. A krakszni, a "műhely" az elkövetkező valamennyi munkafolyamat színtere. Föléemelkedik a klupni az egymást fedő, lazítható asztallappal; benne a beszorító ékkel, közepe táján a "kakas"-sal 99
20. A klupniba beszorított fúróval lyukasztották ki folyamatosan a kontyfésűk tábláját az átfűzendő lombfűrészéi számára 100
21. A fúró előre-hátra forgatását "ostor"-ral oldották meg 100
22. A kifényezett, befejezett kontyfésűt és cipőhúzót a görbítővel lehetett domborúvá, homorúvá alakítani 101
23. A custráfolóval simává tették a fésúforma széleit 101
24. A handfál, a kézigyalu a fésű alakját véglegesítette, vékonyította 101
25. A kallé vagy spiccfál a kivágott, ritka fésűfogakat hegyezte ki. (A két rajz a szerszám más-más oldalát mutatja be) 102
26. A grundolóval a fogak mélységét véglegesítették 102
27. D. E. II. 70 évesen is beült a krakszniba, és fálozta, gyalulta a leendő fésűt 103
28. A nyeles bontó fogóját félkörös reszelővel formálták, finomították 104
29. Műhelyben a család: a feleség a ritka fogat vágja, a férj és serdült korú fia (D.E. III.) a fálkerék mögött, a kisebbik utód új feladatokra vár 104
30. A mester - idős korára - egymaga maradt műhelyében. Motor híján lábbal hajtja a fogvágógépet 105
31. A slájfoló kerék katonaposztóból és a polírozó összevarrott vászondarabokból. Lent: a kézi fényesítéshez használt "hegedű" 105
32. D. E. II. műhelyének alaprajza 106

KONTYFÉSŰK ÉS EGYÉB HAJDÍSZEK MINTÁI
33. A kontyfésűk táblájába préselt domborművű minták 107
34-36. A kontyfésűk tábláinak lombfűrészelt mintái - mértani jellegű motívumok 108-110
37-41. A kontyfésűk tábláinak lombfűrészelt mintái - növényi motívumok 111-115
42. Az ihlica két változata 116
43. A polgárasszonyok kontyát ékesítő dísztűk 117
44. A kétfogú kontyfésű átmenetet jelez a rövidesen divatossá váló hajtűhöz 117
45. Lombfűrészelt hajcsat az 1920-as évekből 118
46. E hajcsatok a "lófarok"-frizurát a tarkó alatt fogták össze 118

SZARUFÉSŰK, ÖVCSATOK ÉS DÍSZEK
47. D. E. I. barokkos vonalvezetésű "kis nyeles"-ét D. E. II. egyszerűsítette, modernizálta 119
48. Zsebbe való cipőhúzó 119
49. A bajuszfésűt 1920 után már ritkán keresték 119
50. Övcsatminták az 1930-as évekből 120
51. D. E. I. ügyeskedésének eredményei a 19. század végéről: sétapálca, falcolással díszített "nagy nyeles", stílfésű, borotvanyél, kontyfésűk táblájába préselendő minták 121
52. D. E. IL legkapósabb készítményei. Jobb szélen a menyeinek kijáró pántos frizér 121
53. Dísztárgyak a fésűs lakásában: képrámák, virág- és kulcstartó 122
54. D. E. II. fiát íróasztal-fölszereléssel, menyét hajcsattal ajándékozta meg 122

A SZALONTAI PIACTÉR. VÁSÁROZÁS
55. Az 1885-ben készült felvétel a környékbeliek gabonapiacát örökítette meg Nagyszalontán 123
56. Vásár Szalontán 1910-ben. A fésűs szerény elárusítóhelye a legfelső sátorutca bal sarkán található 123
57. Az 1839-ben épített csizmadiaszín a fésűssátornak is helyet adott 124
58. A szalontai kisiparosok a fentinél egy méterrel hoszszabb, ekhó nélküli szekérrel vásároztak 124
59. Anyagi helyzetéről D. E. II. pénztári naplót vezetett 125
60. A fésűssátor faváza 126
61. A szalontai fésűs vásárkörzete 127


VON HORN ZUM KAMM
BLÜTEZEIT UND ABSTERBEN EINES KLEINGEWERBES

RESÜMEE


DievorliegendeArbeitbefasstsichmit dem Anfang, derBlütezeit und dem im 20. Jh. eintretenden Absterben eines durch mehrere Jahrhunderte existierenden Kleingewerbes des Kammherstellens. Die sowohl in den Bereich der materiellen Volkskunde als auch in den der Handwerksgeschichte gehörende Arbeit, stellt die aus Kuh-, Ochsen- und Büffelhorn angefertigten unterschiedlichen Typen der Kämme und die durch die Handwerker benutzten Werkzeuge sowie die sich ändernden, weiterentwickelnden Arbeitsmethoden bis zur partiellen Mechanisierung dar. Dies basiert auf die Datenmitteilung einer einzigen Familie, in der das Handwerk in dem zurückliegenden zwei Jahrhunderten vom Vater an den Sohn weitergegeben wurde. Das letzte Mitglied der Familie - im Besitz der Qualifikation als Kammherstellergehilfe - wurde zum Intellektuellen, zum Volkskundler und hat in seiner Rentenjahren, im Besitz der Fachkenntnisse diesen heute bereits ausgestorbenen Beruf verewigt.
Diese Geschlossenheit bedeutet aber keine Isolation von der Fachwelt, weil er neben der Darstellung der Werkzeuge, der Arbeitsmethoden und der Fertigprodukte auch die Kammherstellungsmethoden der Handwerker in Miskolc, Debrecen, Kiskunfélegyháza, Békéscsaba, Bánffyhunyad und sogar in Finnland behandelt. Ein mit Zeichnungen illustriertes Kapitel stellt das Kunstwerk, Haarknotenkamm des Kammherstellermeisters dar, indem er auch in andere Hornarbeiten (Schuhanzieher, Kleiderhaken, Bilderrahmen, Kunstgegenstände usw.) Einblick gewährt, die von der Handfertigkeit, der schöpferischen Phantasie und vom Künstlersinn dieser Kleinhandwerker zeugten.
Diese Arbeit entbehrt auch einen breiteren Ausblick auf die Gesellschaft nicht. Sie behandelt kurz das Erscheinen des Handwerks in Salonta und dessen aufkommen in dieser typischen Bauerstadt. Wir erfahren wie sich ein einsamer Kammhersteller in die Handwerkerkörperschaft einfügt, wir lernen seine Gemeinschaftsbeziehungen, seine Anwesenheit auf den Märkten und die Marktgewohnheiten kennen.
Dem Haupttext folgen eine Anmerkung, ein Literaturverzeichnis und ein Wörterbuchsteil zur Auflösung aus dem Deutschen entlehnten Fachbegriffe des Gewerbes. Zum Schluss belegen und veranschaulichen zeitgenössische Dokumente, Fotos und Zeichnungen das Geschriebene.

Übersetzt von Mária Egeresi


TARTALOM


Sorozatindító gondolatok 5

Bevezetés helyett elődeimről 7
A csont és a szarv hasznosítása az emberiség történelme folyamán 9
A hajápolás kezdete. A szarufésű megjelenése és szerepe a hajviseletben 12
Szótörténeti kitérő 14
Paraszti mesterek, kézművesek Szalontán 15
A kisipar feltörése e parasztvárosban 17
A fésűsmesterség megjelenése Nagyszalontán 20
Fésükészítés kézi erővel 23
Nyersanyagbeszerzés 23
Csontolás, szortírozás, szárítás 26
Darabolás 27
Préselés 29
Szortírozás, megfaragás, kraccolás 32
Ausztrukkolás és kveccsolás 33
Körülrajzolás 34
Kiszabás, faragás, sikálás 35
Custráfolás, fálozás 37
A fogvágás 38
Fálozás, kallézás, spiccelés, grundolás 39
Levakarás, fényesítés 40
A női konty dísze 42
A gépi erő felhasználása 50
Fésűfajták és elnevezésük 57
Egyéb szarumunkák 61
Más foglalkozásokhoz készített kiegészítő munkaeszközök 62
Használati tárgyak 63
Díszek, "ékszerek" 65
A fésűsség kihalása 67
A termékek értékesítése 70

Irodalom 79
A mesterség német eredetű szakszavai 83
Rövidítések 86
Képek 87
Képek jegyzéke 129
Családtörténet és okiratok 129
A fésűsmester szerszámai és munkahelye 129
Kontyfésűk és egyéb hajdíszek mintái 131
Szarufésűk, övcsatok és díszek 131
A szalontai piactér. Vásározás 132
Von Horn zum Kamm. Blütezeit und Absterben eines Kleingewerbes. Resümee
133















Kiadványterv: N. Varga Éva
A borító technikai kivitelezője: Timkó Bíbor, Rémes János
A tanulmány technikai előkészítője: Fekete András
Nyomdai előkészítés, tördelés: Grafikai Művek Bt., Békéscsaba
Nyomtatás: Kolorprint Kft., Békéscsaba
Felelős vezető: Petényi György, Knyihár János


https://library.hungaricana.hu/en/view/MEGY_BEKE_SK_2006_SZARU/?pg=1&layout=s
22293
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: Egy vitatott életmű kezdetei
Szerző(k): Kugler József
Megjelenési időpontja: 2004
REGIO 15: (3) pp. 193-197. (2004)

KUGLER JÓZSEF
Egy vitatott életmű kezdetei
Edvard Beneš: Az osztrák probléma és a cseh kérdés (Az Ausztriában élő szláv nemzetek politikai harcáról szóló tanulmány). Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Gulyás László, fordította Halmos Tamás. JATE Press: Szeged, 2003. (Documenta Historica, 61.)
A kilencvenes évek óta aligha találunk Magyarországon gyakrabban felemlegetett külhoni történelmi személyiséget, mint éppen Edvard Benešt. Az 1884 és 1948 között élt cseh(szlovák) politikust leginkább azon dekrétumaival hozzák összefüggésbe, amelyek a második világháború után egy tiszta szláv nemzetállam megteremtését tűzték ki célul, mégpedig egy olyan államterületen, ahol a lakosság több mint harmada nem tartozott az általa „államalkotónak” tekintett (szláv) etnikumhoz. Tervét tehát közel sem a néprajzi határok kijelölésével, hanem sokkal inkább a még napjainkban is a világ számos részén alkalmazott módszerrel, „etnikai tisztogatással” kívánta megvalósítani. A beneši dekrétumok végrehajtása mérhetetlen szenvedést okozott a csehszlovákiai magyarságságnak és németségnek, ezért nem meglepő a cseh politikus egyértelműen negatív megítélése Magyarországon, Németországban és Ausztriában, ahol a kárvallottak, illetve leszármazottaik többsége él. Ugyanakkor az érem, a politikusi tevékenység értékelésének másik oldala; a cseh parlament (feltehetően a hazai közvélemény nagyobb részének támogatását is maga mögött érvezvén), nemrégiben határozatban örökítette meg az egykori államelnök történelmi érdemeit.
Így a magyar olvasó számára is elengedhetetlen e vitatott életmű egészének megismerése, azaz hogy milyen okok késztethették a csehszlovák állam egyik megalapítójaként is számon tartott politikust arra, hogy kigondolója és politikus társaival egyben végrehajtója legyen a csehszlovákiai kisebbségek elűzésének. Az egykori államelnök magyarországi újraértékelést mindenképpen aktuálissá teszi továbbá még a Teleki-szobor várbeli felállítása körül kipattant országos vita is. A szobor ellenzői ugyanis mai szóval élve nem tartanak „eukomformnak” egy olyan politikust, aki hozzájárult, illetve nevét adta honfitársai egy részének kirekesztéséhez, értve ezalatt Teleki szerepét az ún. „zsidótörvények” meghozatalában. Ha azonban mindez az „antifasizmus” álarca alatt megy végbe, – mármint az állam polgárai egy részének meghurcolása, deportálása, vagyonának kisajátítása és szülőföldjéről történő elűzése, – akkor egyúttal legálissá, esetleg elfelejthető botlássá is válhat, – teszik fel nem kevesen a kérdést, és várják rá a választ a honi közvéleményt megosztó vitában.
Az Osztrák–Magyar Monarchia (OMM) Beneš fiatalkori éveiben, a XX. század elején egy különleges, számos vonatkozásban előremutató államalakulat volt. Bosznia–Hercegovina okkupációja eredményeként a birodalom területe közel hétszázezer km²-re növekedett, népessége pedig felülmúlta az ötvenmillió főt. A kortársak és a későbbi politikusok egy része mintegy nemzetek feletti integrációként értékelte e kelet-közép-európai, lényegében alkotmányos monarchiát, mivel az egy igen jelentős egységes piacot alakított ki az ipar és agrárgazdaság számára. Másrészt pedig egyfajta civilizációs küldetést is teljesített, hiszen az infrastruktúra (vasút), a köz- és felsőoktatás kiépítésével, a modern közigazgatás megteremetésével a keleti végek (Bukovina, Galícia és részben a történelmi Magyarország egyes vidékeinek) felzárkózását is viszonylag hatékonyan segítette a „maradék” Habsburg-birodalomból szerveződő dualista állam. A legnagyobb gondot az OMM számára a nemzetiségi kérdés megoldatlansága jelentette, mivel az ország lakosságának egyik felét olyan népcsoportok (német, lengyel, ukrán, román) alkották, amelyeknek jelentős nemzetrészei az államhatárokon túl éltek, míg mások (magyarok, csehek) elégedetlenek voltak a birodalomban elfoglalt helyükkel, a közös birodalmi politikára gyakorolt befolyásukkal.
Az 1870-es évek elejétől (a német és az olasz egység létrejöttét követően) évtizedekre stabilizálódott az európai hatalmi egyensúly, gondot leginkább a török uralom alól felszabaduló Balkán-félsziget, illetve az ottani, többé-kevésbé a középkori hagyományokon újjászerveződő kisállamok területi vitái jelentettek. Az OMM és Németország gazdasági felemelkedését és térhódítását azonban féltékenyen figyelték a kontinens nagyhatalmai, főként Franciaország és Anglia, valamint Oroszország is. Ezért ezeknek az államoknak a politikusai a XIX. és XX. század fordulójától előszeretettel karolták fel a dualista állam status quoval elégedetlen nemzetiségi mozgalmait. Noha a sors fintora, hogy ezen államok vezetőrétege már a korábbi évszázadok során az osztrák–magyar politikai elitnél jóval radikálisabban „lecsendesítette” a maga kisebbségeit (bretonok, írek, lengyelek). A kelet-közép-európai kisebbségek iránti érdeklődést részben a személyes tanulmányutak, pontosabban az azt követő „tényfeltáró riportok” jelezték. Elegendő csak Seton Watson magyarországi útjára és publicisztikájára gondolnunk. Részben pedig viszonylag jelentős számú román, cseh és délszláv fiatal tölthetett hosszabb-rövidebb időt egy-egy nyugat-európai, főként francia egyetemen. Tanulmányaikat ezek a fiatalok legtöbbször egy-egy disszertáció elkészítésével zárták le, vagy pedig az ország tekintélyes újságjaiban, folyóirataiban cikkeket, tanulmányokat jelentettek meg, amelyben népük kilátástalan helyzetét tárták a nyugati közvélemény elé. Számos egyéb ok mellett főként így válhatott fogékonnyá az angol és a francia közvélemény a megoldatlan kelet-közép-európai kisebbségi kérdések iránt, mintegy előkészítve a támogatást az első világháború utáni területi átrendezéshez.
A Szegedi Egyetem fiatal történészei 1992-tõl napjainkig a Documenta Historica sorozat részeként Pándi Lajos irányításával több mint hatvan olyan nemzetközi dokumentumot, egyezményt, szerződést tettek elérhetővé a múlt iránt érdeklődő nagyközönség és természetesen a történettudomány hazai művelői számára is, amelyeknek ismerete nagymértékben elősegíti az események objektívebb megítélését. E sorozat 61. kötete Beneš egykori köztársasági elnök egyik korai munkáját, a francia nyelven megírt, és 1908-ban megjelent disszertációját adja közre. A szerző által nyolc fejezetre tagolt munka magyar kiadása a terjedelmi korlátok miatt részben összefoglaló jellegű, míg a két legfontosabb fejezetét (a VII. és a VIII.) teljes egészében közli a kötet. A tartalmi és szószerinti közlés tipográfiailag is jól elválik egymástól. Rövid bevezető tanulmánya mellett Gulyás László, aki a tanulmány sajtó alá rendezést végezte, bőséges lábjegyzeteivel is segíti az olvasó tájékozódását. A szegedi történésznek – a már említett Documenta Historica sorozat részeként – ez a harmadik olyan kötete, amelyben Beneš életmûvével ismerteti meg amagyar olvasót. (E. Beneš: Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot. D. H. 5. Szeged, 1992., illetve Az 1943 december Beneš–Sztálin–Molotov megbeszélések dokumentumai. D. H. 11. Szeged, 1993.)
A prágai Károly Egyetemen bölcsészeti tanulmányokat folytató, majd pedig jogi ismereteit külföldön gyarapító Beneš 1907-ben készítette el a dijoni egyetem hallgatójaként disszertációját, amelyet már a következő évben meg is jelentetett. Éppen akkor állította össze értekezését, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia nyugati felében mélyreható belpolitikai reformok léptek életbe, ekkor vezették be ugyanis a korábbi vagyoni cenzushoz kötött helyett, az általános választójogot. Így kézenfekvő, hogy ezzel, illetve e választójogi reform lehetséges következményeivel zárta gondolait a doktori fokozat megszerzését célul tűző későbbi cseh politikus. A történeti és jogi-államelméleti összefüggésekkel egyaránt foglalkozó munka kezdőpontja pedig a XVI. első fele, I. Ferdinánd centralizációs törekvéseinek megjelenése. A szerző dolgozatában Csehország sajátos birodalmon belüli helyzetétének alakulásával ismerteti meg az olvasót. Az első három fejezet az abszolutizmus kiépítésének folyamát, a középkor századaiban nem kis európai befolyással bíró királyság függetlenségének fokozatos elvesztését mutatja be. Míg a IV.–VI. fejezet az 1848-as forradalmaktól az osztrák–magyar kiegyezésig követi nyomon a cseh nép és főként Csehország sorsának alakulását, fájlalva, hogy nemzete, illetve annak elitje képtelen volt a magyar nemességhez hasonló relatív birodalmon belüli önállóságot kiharcolni.
A disszertáció legfontosabb része mindenképpen az 1867 és 1907 közötti évtizedek eseményeit nyomon követő két utolsó fejezet. A VII. „Az 1867 óta folyó nemzeti küzdelmek és az alkotmányos revízióra tett kísérletek” címet viseli. Ebben a (prágai és bécsi látószögből egyaránt) Ciszlajtániának nevezett nyugati birodalom fél alkotmányos berendezkedéséről kapunk tájékoztatást, kiemelve, hogy a törvénykezésben ugyan már érvényesülnek a föderalizmus elvei, a végrehajtást azonban még a centralizmus jellemzi. A tartományi gyűlések (diéta) mellé ugyanis nincs önálló végrehajtó hatalom (tartományi kormány) rendelve, mivel ezt a feladatot kizárólag csak a központi kormány látja el. A kormány pedig nem vonható felelősségre a tartományi diétákon hozott törvények végrehajtásáért.
A XIX. század vége cseh–német ellentéteinek, illetve Beneš értekezése megértéséhez elengedhetetlen néhány demográfiai-statisztikai adat ismerete. Az első világháború előtti években az egykoron Szent Vencel koronájához tartozó három osztrák tartományban (Csehország, Morvaország és Szilézia), melyeknek területe meghaladta a 80 ezer km²-t, közel 9 millióan éltek. Az akkori népesség mintegy kétharmada volt cseh, egyharmada pedig német. Az etnikai összetételt a főként Sziléziában található néhány tízezres lengyel közösség tette teljessé. A németek döntő többsége a németországi és ausztriai német tömbbel összeforrva az egykori Cseh Királyság peremét (pl. Szudéta-vidék) foglalta el, mintegy körülvéve a cseh-morva lakosságú területeket. A cseh korona országainak igazi jelentőségét, súlyát az adta, hogy az OMM ipari termelésének (egyes kimutatások szerint) majdnem felét az itteni üzemek állították elő. A tanulmányt záró nyolcadik fejezet a cseh társdalom, illetve a szerveződő politikai csoportok főként pedig az ifjúcsehek, a realisták (a Masaryk által alapított Cseh Néppárt), az agráriusok és a szocialisták tevékenységét, a nemzetiségi és az alkotmányjogi küzdelemben elfoglalt álláspontját vázolja. A cseh–német viszonyról szólva pedig a szocialisták reformelképzeléseit bírálva megállapítja: „A nemzetek olyan szétválasztása, amely az egyugyanazon fajhoz tartozók által lakott területek alapján osztotta volna fel az országot lehetetlennek tűnt; Csehországban például vannak olyan német terültek, amelyek nagy cseh kisebbséggel rendelkeznek, és amelyeket nem lehet körülhatárolni a nemzetiségek alapján.” Más helyen pedig a különböző tervezeteket értékelve a fiatal cseh politikus megállapítja. „A történelmi tartományoknak át kell adniuk helyüket a nemzeti területeknek. Nevezetesen a cseheknek el kell hagyniuk az állam történelmi jogáról szóló ábrándjaikat. Feltehető, hogy e gondolatokkal a disszertáció szerzője már akkor sem azonosult, a második világháborút követő években pedig végképp nem.
Végül érdemes néhány sort idézni az értekezést záró „Konklúziókból”: „Gyakran beszélünk Ausztria felbomlásáról. Semmit sem hiszek belőle. A történelmi és gazdasági kötelékek, amelyek összekötik az ausztriai nemzeteket, egyiket a másikkal, túl erősek, hogy ez a felbomlás bekövetkezhessen. Az általános választójog és a demokratizálódás Ausztriában, illetve különösen Csehországban elő fogja készíteni a terepet a nemzeti küzdelmek meggyengüléséhez és a különböző nemzetek különböző osztályai gazdasági érdekeik által egyesülve, szükségszerűen erőltetik az ausztriai probléma és a nemzeti kérdés megoldását.” Az első világháború előtti években feltehetően még nem merült fel Beneš és politikus társainak rövid távú elképzeléseiben az Osztrák–Magyar Monarchiától való elszakadás igénye. A cseheknek a „német kérdésben” ugyanis számolniuk kellett az Európa első számú katonai hatalmává emelkedő Németország állásfoglalásával is. A Monarchia tehát a még számos megoldatlan kérdés ellenére is biztosabb fejlődési alternatívát kínált, mint az esetleges önállóság egy nagy szomszéddal a háta mögött. 1918 végére, amikor Németország és az OMM katonai veresége és a belső forradalom általi meggyengülése realitássá vált, már utópisztikussá vált a Beneš kortársának számító Jászi Oszkár tervezete az egykori európai nagyhatalom föderális átalakításáról. Az új világpolitikai helyzetben a Monarchia feldarabolása már elkerülhetetlenné vált.


< >
 
 

Orlai Petrics Soma Kulturális Központ Könyvtára


Cím:
5650 Mezőberény, Fő út 4.
Tel: (66) 515-558
Fax: (66) 515-560
E-mail: konyvtar@mezobereny.hu
Könyvtárközi kölcsönzés: konyvtar@mezobereny.hu

Új Széchenyi terv Magyarország megújul Közreműködő szervezet:
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség