2017. október 23., hétfő,  Gyöngyi
 
 
Orlai Petrics Soma Kulturális Központ Könyvtára
A A A

Cím: 5650 Mezőberény, Fő út 4.
Tel: (66) 515-558
Fax: (66) 515-560
E-mail: konyvtar@mezobereny.hu

 
   
 

Helyismereti adatbázis keresőfelülete

Helyismereti adatbázis kereső
Keresési kifejezés:
csak pontos egyezéseket
mutassa a képeket
Adatlapok:
Alkotás
Esemény
Sajtó
Személy
Szervezet
Tanulmány
Települési Értéktár
Testületi ülés jegyzőkönyv
Keresés minden mezőben

Keresés ezekben:
esemény
helyszín
Cikk szerzője
Megjelenés helye
Megjelenés ideje
ALKOTÁSOK - alkotó
Elhalálozás helye
Elhalálozás időpontja
KRONOLÓGIA - időpont
Név, névváltozatok
SAJTÓ - Cikk címe
SZERVEZETEK - név(-változatok)
Születési hely
Születési idő
TA - cím
TA - megjelenés ideje
TA - szerző
TA - szövegtörzs
TA - tartalmazó könyv vagy periodika
TÉ - Értéktár megnevezése amelyben a nemzeti érték fel lett véve
TÉ - Indoklás az értéktárba való felvétel mellett
TÉ - Javaslatot benyújtó
TÉ - Nemzeti érték fellelhetőségének helye
TÉ - Nemzeti érték megnevezése
TÉ - Nemzeti érték rövid, szöveges bemutatása
TÉ - Szakterületenkénti besorolása
TÜ - Jegyzőkönyv - Az ülés helye
TÜ - Jegyzőkönyv - Bejelentések
TÜ - Jegyzőkönyv - Egyéb
TÜ - Jegyzőkönyv - Jelen vannak
TÜ - Jegyzőkönyv - készült
TÜ - Jegyzőkönyv - Köszöntő és napirend elfogadása
TÜ - Jegyzőkönyv - Napirend
TÜ - Jegyzőkönyv - Napirendi pontok
Találatok száma:
115
22217
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A „Mező Berényi Evang Tótajkú Egyházban létező”
Megjelenési időpontja: 2011
https://library.hungaricana.hu/en/view/MEGY_BEKE_ChronBek_04/?pg=0&layout=s
22254
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A békési kistérség turizmusfejlesztési programja - felülvizsgálat
Szerző(k): Dr. Kugler József, Dr. Nagy Imre, Dr. Duray Balázs
Megjelenési időpontja: 2009
http://www.alfoldinfo.hu/bekes/Bekesi_kist_turizmus.pdf
22294
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A Délkelet-Alföld településhálózatának néhány sajátossága és ennek hat
Szerző(k): Kugler József
Megjelenési időpontja: 2002
Kisebbségkutatás 11: (3) pp. 666-679.

Kugler József: A Délkelet-Alföld településhálózatának néhány sajátossága és ennek hatása az etnikai térszerkezet alakulására
Some Settlement Network
Features in the Southeastern Great Plain and Their Influence on the Development of Ethnic Composition
In the southeastern part of the country s territory after Trianon, the region surrounded by the Tisza, Maros, and Körös Rivers as well as the frontier, a pure Hungarian language area enclosed a population of various ethnicities even as late as the first half of the twentieth century. By today, only a few language isles have survived here. Central policies concerning ethnic groups, migration, urbanisation, and the depopulation of rural areas brought about changes, which can be described with census figures. As a result of all this, not only the size of the region s non-Hungarian (primarily Slovak) population but also its territorial situation has changed.
A trianoni országterület délkeleti részén a Tisza, a Maros és a Körösök, valamint az országhatár által közrefogott térségben még a XX. század első felében is a színmagyar nyelvterület egy viszonylag jelentősebb kiterjedésű vegyes lakosságú (több nemzetiség által lakott) területet fogott közre, amelyből napjainkra jobbára csak néhány sziget maradt fenn, legalábbis statisztikai értelemben (1. ábra). E térség állami-politikai kereteit mindvégig a Magyarországhoz való tartozás határozta (határozza) meg, vagyis ebben az államkeretben mentek végbe az elmúlt háromszáz év etnikai folyamatai, míg a Délkelet-Alfölddel szomszédos történeti tájakon (Partium, Bánság) 1920-tól gyökeres fordulat következett be a magyarság kisebbségi helyzetbe kerülésével, az etnikai folyamatokat telepítéssel, iskolapolitikával egyéb szabályzókkal (adó- és beruházáspolitikával) már az utódállamok politikusai irányították (irányítják). Ugyanakkor elengedhetetlen megismerni részleteiben az említett nemzetiségpolitika eredményeit is, vagyis miként zsugorodott össze a határ menti kisebbségi magyar nyelvterület, olvadtak el a korábbi magyar nyelvszigetek.
A vizsgált térséget a történeti, a néprajzi, a geográfiai és a szociológiai szakirodalom Dél-Tiszántúlként, Körös-Maros közeként, Délkelet-Alföldként, esetleg Körös-vidékként említi. Ez utóbbi földrajzilag csak részben foglalja magában az említett térséget, illetve hozzászámítják még a Körösökön túli békési és bihari részeket, a Sárrétet is. A legismerősebben csengő tájnév azonban a Viharsarok, amit Féja Géza honosított meg a köztudatban 1937-ben megjelent hasonló nevű szociográfiájával. Könyvében a jeles népi író a vidék agrártársadalmáról, a társadalmat feszítő szociális gondokról adott átfogó szuggesztív képet, és írta meg kíméletlen kritikáját a nagybirtokrendszerről. A Délkelet-Alföld - eltérően néhány más alföldi tájtól (Bácska, Bánság, Jászság, Kiskunság stb.) - nem képez önálló történeti vagy néprajzi egységet. A vidék sajátos adottságai közül azonban kiemelésre kívánkozik, hogy mintegy háromszáz év óta a magyarság mellett viszonylag nagyobb lélekszámú nemzetiségi vagy még inkább nemzetiségi gyökerű népesség is lakja e tájat, és ebből adódóan az itt élők kultúráját a sokszínűség és viszonylagos polgárosultság jellemzi. Településhálózatának pedig meghatározó elemei a mezővárosok és az abból alakult tanyaközségek, valamint az egykori ún. telepítvényes falvak. A mai közigazgatási beosztás szerint Békés és Csongrád megyéknek a Tisza, a Körösök, a Maros és az országhatár által közrefogott része jelöli ki a vizsgált térség határait, beleértve a Maros és az országhatár közötti egykori torontáli (bánsági) területsávot is.
A térség népességének etnikai és vallási összetételében a XVIII. századi újratelepítés hozott döntő változást. A Körösök vidéke és főleg az attól délre húzódó területek a Kárpát-medence azon részei közé tartoztak, ahol a lakosság a másfél évszázados török uralom alatt, majd pedig az azt követő háborúk során a legnagyobb arányú veszteséget szenvedte el. A megmaradt népesség részben az egykori szultáni hász városokban (Vásárhely, Szeged), részben pedig a folyók menti nehezen megközelíthető, náddal borított mocsaras helyeken élte túl a viharos évtizedeket. A terület újbóli benépesítésében a Harruckern-Wenckheim és a Károlyi család, valamint maga a királyi kamara szerzett elévülhetetlen érdemeket. A török megszállás alól felszabadított országrészeken (mint közismert) a bécsi udvar csak a legritkább esetben ismerte el a korábbi birtokosok jogfolytonosságát. A Habsburgok a hozzájuk hű nemesi családok mellett a hadjáratokban katonaként vagy hadiszállítóként érdemeket szerzett, többségében a birodalom nyugati feléből származó egyéneket részesítették előnyben a birtokadományozások során, sőt a felszabadított területek nem kis részét kamarai birtokként saját kezelésben hasznosították. Az elvadult táj újbóli termővé tételéhez munkás kezekre (jobbágyokra) volt szüksége a birtokosoknak, amit részben a történelmi Magyarország sűrűbben lakott részeiből, részben pedig a Kárpát-medencével szomszédos területekről (a Balkántól a Német Birodalomig) toboroztak. A toborzással egy időben, illetve már azt megelőzően is spontán vándormozgalom indult el a túlnépesedett felvidéki vármegyékből a felszabadított alföldi területek felé. Az új földesurak telepítésszervezőik (impopulátorok) révén igyekeztek megállapodni a vállalkozó szellemű családokkal. A vallásszabadság biztosítása mellett többnyire a feudális szolgáltatások könnyítése is részét képezte az egyezségnek.
A középkor évszázadaihoz hasonlóan a XVIII. század elejétől is elsősorban a folyók menti részek népesültek be, különösen nagy jelentőségű volt e szempontból a vízfolyásokhoz közeli minden magasabb térszín. A korábbi évszázadokkal ellentétben amikor is a településtípusok közül a térségben kisebb lélekszámú falvak voltak a jellemzők, most inkább kevés számú népesebb település jött létre. Ennek oka feltehetően az lehetett, hogy az elvadult tájon, az akkori igen rossz közbiztonsági viszonyok közepette, akár a néhány ezer főből álló közösség nagyobb védelmet jelenthetett. Az újratelepítést követő évszázadban (a szabadságharcot megelőző évtizedekben) is hiányos volt a térség településhálózata. A folyóktól távolabbi löszháton, így a kelet-csanádi részeken is viszonylag kevés települést találunk (2. ábra). Ezek benépesítése a településhálózat hiányzó elemeinek a pótlása a későbbi évtizedekben a XIX. és XX. században következett be.
A XVIII. századi újratelepítés eredményeként a magyarok mellett más ajkú (etnikumú) népek is a térség lakóivá váltak, ezért a középkorinál változatosabb etnikai térszerkezet alakult ki. A magyarlakta területrészek mellett olyan területsávok is kialakultak, ahol a nem magyar ajkúak alkották a többséget. A nagy népességvesztés ellenére az 1700-as évek végére az Alföld északi és középső sávjában, illetve a vele északon határos hegyvidéki és dombsági területeken a magyarság továbbra is megőrizte jelentős túlsúlyát, jóllehet a magyar nyelvterületet számos helyen (Pest, Szabolcs,) fellazította a Felvidékről kiinduló spontán vándormozgalom, aminek során a korábbi szlovák nyelvhatártól délre kisebb-nagyobb szórványok jöttek létre. Ezek a települések azonban nem tolták el jelentős mértékben a szlovák nyelvhatárt, inkább csak beleékelődtek a magyar lakosságú tömbbe. Az egykori alföldi szabadalmas területek (Kiskunság, Nagykunság, Jászság, Hajdúság) lélekszáma is visszaesett a török uralom alatt, illetve az azt követő háborús évtizedekben, és a népesség egy része is kicserélődött, számottevő magyar többségüket azonban nem vesztették el az említett területek. Hasonlóképpen újjáéledtek a magyar lakosságú települések a Tisza két oldalán a Szamosköztől gyakorlatilag a Maros folyó torkolatáig. Ugyancsak megmaradt a magyar etnikum csaknem kizárólagossága a Körösök, pontosabban a Sárrétek vidékén és a Partium nem kis részén is. Így a magyarság jelentős számbeli vesztesége ellenére is legalább részben képes volt rekonstruálni a középkori összefüggő magyar nyelvterületet a Kárpát-medence középső részén. Ez a magyar nyelvterület a Tisza bal partján a Körösök és a Maros torkolata közötti részén mintegy 20-30 km szélességben átlépte a térségünk nyugati határát, illetve Makó (1717) és Orosháza (1744) létrejöttével még ki is szélesedett. A Hármas-Körös mentén Kunszentmárton környéke és a Tiszazug is az összefüggő magyar nyelvterülethez kapcsolódott. A Kettős Körös mentén, a folyó bal partján is számos helységben érvényesült a magyarság túlsúlya. Gyoma, Köröstarcsa és Békés csaknem teljes egészében magyar lakossággal rendelkezett a XIX. század elején, míg Endrődön, Mezőberényben és Gyulán más ajkú népekkel éltek együtt (egy településen) a magyarok.
A Körösök bal partján újratelepített helységek egy részében a magyarokon kívül tehát más ajkú népeket is találunk. A vidék újjáépítésében a magyarok mellett a szlovákok vettek részt legnagyobb arányban. A XIX. század elején a Hármas-Körös torkolatától délkeleti irányban a Szarvas-Mezőberény-Békéscsaba-vonal jelöli ki szlovákság által lakott nagyobbik délkelet-alföldi területsáv határát. Kevéssé ismert tény, hogy a XIX. század elejétől több mint egy évszázadon át Békéscsaba adott otthont a Kárpát-medence legnépesebb szlovák ajkú közösségének. (Az 1910. évi népszámlálás szerint ugyanis a pozsonyi és kassai szlovákság száma 10 ezer körüli volt, míg a budapestié is alig haladta meg a 20 ezret.) A térség déli részén a XVIII-XIX. század fordulóján a statisztikusok még két jelentősebb szlovák közösséget írtak össze, a csaknem teljesen homogén Tótkomlóst, valamint a szlovák és román lakosságú Nagylakot. Ez utóbbi község Trianon óta Románia része.
A németek, a románok és a szerbek a szlovákoknál jóval kisebb mértékben vannak jelen a XVIII. század óta a délkelet-alföldi településeken. Míg a Bácskában, különösen pedig a Bánátban számos XVIII. századi alapítású német települést, sőt kifejezetten németek által lakott vidékeket (Nyugat-Bácska, Temesvár környéke) találunk, addig térségünkben legfeljebb csak etnikai színfoltként jelentek meg a németlakta települések. Gyula, Elek és Mezőberény német ajkú lakossága a XVIII. században telepedett le, közülük azonban csak Eleken, illetve 1734 és 1857 között önálló Német-Gyulán képeztek településen belüli túlsúlyt a németek. E két település lényegében a bánsági és Arad környéki többé-kevésbé összefüggő németlakta területek északi nyúlványának is tekinthető. A XIX. századi alapítású német közösségek (Almáskamarás, Gyoma, Újszentiván, Kübekháza) részben az említett településekről, részben pedig a Bánságból toborzódtak.
A XVIII. századtól, de már korábban is a románság nagyobb számban vándorolt a hegyvidékről (Bihar-hegység) az alföldi területek felé, számos települést hozva létre a Partiumban és kisebb számban az alföldi peremrészeken is. Térségünkben azonban a németekhez hasonlóan csak néhány településen (Gyula, Battonya, Kétegyháza, Újcsanád) éltek nagyobb számban románok az újratelepítést követő évtizedekben; ezen túlmenően még néhány román ajkú szórvány (Békés, Békéscsaba) is kialakult a XVIII-XIX. század fordulójára főleg a magyarok és szlovákok közé ékelődve.
A szerbek a törökök elől menekülve a XVIII. század végétől jelentek meg nagyobb számban a Kárpát-medence magyarok lakta térségeiben, illetve az elnéptelenedett Bácskában és Bánságban. Letelepítésüket a kamarai birtokon és ezzel együtt határőri szolgálatukat a bécsi udvar is szorgalmazta. A Csanád megyei Battonyán és Újcsanádon kívül, az egykoron a Bánsághoz tartozó Szőregen, Deszken és Újszentivánon találunk kisebb-nagyobb szerb közösségeket, általában más etnikumokkal egy településen. A népesebb magyar lakosságú városokban (Szeged, Hódmezővásárhely, Szentes) pedig az említett időszakban néhány száz fős szerb szórványok is megjelentek, többnyire egy egyházközösséget alkotva a még náluknál is elenyészőbb számú más (görög, macedón) ajkú ortodoxokkal.
A XVIII. századi újratelepítést követő évtizedekben (évszázadban) a vidék vallási térképe is lényeges változáson ment keresztül, amit fő vonalaiban joggal jellemezhetünk a protestantizmus megerősödése időszakának. Ugyanakkor kétségtelen tény az is, hogy a török uralmat követő évtizedekben, sőt a későbbiekben is az alföldi katolicizmus egyik fellegváraként Szegedet tartották számon. A ferences szerzetesek szívós munkája eredményeként ugyanis a városban és környékén a reformáció alig vert gyökeret. A Tiszazugtól a Szegedig húzódó jobb parti részek (Csongrád, Kistelek) lakossága csaknem teljes egészében katolikus maradt, ugyanezen folyószakasz bal parti részén azonban (Szentes, Hódmezővásárhely) és a Maroshoz közeli területeken (Makó) a református egyházi szervezet erősödése következett be. Ugyancsak jelentős közösségek vallották magukat helvét hitvallásúnak a Körösök mentén (Gyoma, Mezőberény, Köröstarcsa, Békés, Gyula). Ez a terület szerves folytatása a tiszántúli nagy református tömbnek. A római katolikusok a XIX. század elejéig csak néhány népesebb településen (Kunszentmárton, Békésszentandrás, Endrőd, Elek) alkották a lakosság döntő többségét.
Az újratelepítés után a XVIII. század végére alakult ki Békés megye középső részén (Szarvas-Mezőberény-Békéscsaba) a hozzákapcsolódó Orosházával és a kissé távolabbi Tótkomlóssal együtt a Kárpát-medence egyik legnépesebb evangélikus térsége. A vidék vallási sokszínűségéhez kapcsolódik még a kis számú görögkeleti és görög katolikus közösség is. Az egyes felekezetek (mint közismert) általában szorosan kapcsolódnak egy adott etnikumhoz. A reformátusok (más Kárpát-medencei térségekhez hasonlóan) teljes egészében a magyarok közül kerültek (kerülnek) ki. A görögkeleti (ortodox) hívek pedig leginkább román vagy szerb ajkúak. A térség egyetlen görög katolikus közössége a XVIII. századi alapításakor még román és ruszin volt. A római katolikus és az evangélikus egyház tagjai XIX. század elején még (és részben napjainkban) több etnikumhoz kapcsolódtak. A római katolikus szlovák (Békéscsaba) és az elmagyarosodó szlovák (Endrőd, Békésszentandrás) egyházközségek mellett magyar (Kunszentmárton, Gyula,) és német (Elek) ajkút is találunk. A legnépesebb evangélikus gyülekezetek (Békéscsaba, Szarvas, Tótkomlós) alapítói szlovákok voltak, míg a szintén népes orosházit dunántúli magyarok szervezték meg, Mezőberényben pedig német ajkú egyházközség is alakult.
Az újratelepítést követő évszázadban (és részben természetesen napjainkban) a települések egy része is sokszínű volt etnikai és vallási értelemben. Gyulán római katolikus németek és magyarok, református magyarok, görögkeleti románok éltek (élnek) egymás mellett. Mezőberényt az 1730-as évek óta evangélikus szlovákok és németek, valamint református magyarok lakják. Akadtak olyan települések is, amelyeknek lakosai (főleg a XVIII. században) még egynyelvűek és egyvallásúak voltak. Így Szarvas evangélikus szlovák, Köröstarcsa, Békés református magyar, Elek római katolikus német város volt, bár az utóbbi két településen éltek még román ortodox szórványok is.
A térség településhálózatát alkotó településtípusok közül elsősorban a mezővárosok és az ún. telepítvényes falvak etnikai térszerkezeti vonatkozásai érdemelnek figyelmet. A mezőváros fogalmának történeti-jogi, földrajzi és szociológiai értelmezése egyaránt használatos, és a honi tudományos életben az e témakörről folyó több évtizedes vita csaknem könyvtárnyi tanulmány és könyv megírását eredményezte. A szerzők közül elegendő csak Györffy István, Bácskai Vera, Prinz Gyula, Mendöl Tibor, Becsei József vagy Erdei Ferenc nevét említenünk.
A középkori Magyarországon a feudális hierarchiában a mezővárosok a szabad királyi városok és jobbágyfalvak között foglaltak helyet, és jelentős szerepet játszottak a mezőgazdasági árutermelésben is. A XIV. és XV. században mintegy 800 település alkotta a Kárpát-medence mezővárosi hálózatát. A XVI. és XVII. századi törökellenes háborúk, majd később a Habsburg-ellenes felkelések következményeként a korábban virágzó mezővárosok köztük az alföldiek többsége is elpusztult. A XVIII. századi újratelepítéstől és főleg a XIX. század második felétől (főleg az Alföldön) módosult formában ismét feléledt e településtípus. A délkelet-alföldi térség északi részén a Szarvas-Békéscsaba-Gyula-Elek vonalon a Körösök mentén, illetve attól 10-30 km távolságra egy ún. mezővárosi öv alakult ki. A nagyhatárú (10-35 ezer hektáros) települések számos középkori falu területét olvasztották magukba, az egykori falunevek jó része pedig külterületi határnévként élt (él) tovább. Egy-egy mezőváros határa, pontosabban annak alakja felületesen szemlélve szokatlannak, akár ésszerűtlennek is tűnhet. (Szarvas nyugat-kelet irányú kiterjedése a XX. század első felében meghaladta a 20, míg Gyoma északi és déli végpontja közötti távolság pedig megközelítette a 30 kilométert.) Alaposabban vizsgálva a települések földrajzi kiterjedését, abban feudális kori, sőt a későbbi racionális gazdálkodás szempontjai is felismerhetők, mivel mindegyik mezővárosi közösséghez (ha ezt a természeti tényezők lehetővé tették) tartozott folyóvíz, ártéri erdő és legelő, valamint a magasabb térszínen található szállásföld, illetve annak feltörése után kiváló termőképességű szántó. A belterület lakóházai pedig a vízhez közeli magasabb részeken épültek fel. A mezővárosok népessége alapításuktól egészen a XX. század közepéig gyorsan növekedett annak ellenére, hogy egyebek mellett már a XVIII. század második felétől a lakosok folyamatosan költöznek el a vidékről, új letelepedési helyet keresve és találva. (Nyíregyháza 1753. évi újbóli benépesítéséhez a békési szlováklakta települések mintegy 450 családdal, több mint 2 ezer személlyel járultak hozzá.)
A mezővárosi településszerkezet lényeges eleme, hogy népességének egyik része belterületen, míg a másik része (negyede-fele) külterületen élt (él). A feudalizmus gazdálkodási rendjében a határhasználat legtöbb közösség esetében a nyomásos gazdálkodás miatt kötött volt. A belterülethez közel mérték ki ugyanis a nyomásföldet és a belső legelőt, míg attól távolabb 5-10, sőt akár 20 kilométernyire alakították ki az állattartó szállásokat. Az időigényes megközelíthetőség miatt már a 18. század második felében számos ideiglenes épületet, nyári szállást emeltek az akkori gazdák, azaz jobbágyok. A tanyaépítés, a határba való tömeges kiköltözés a jobbágyfelszabadítást követő években vett nagyobb lendületet, és tartott mintegy száz éven át az 1950-es évekig. A mezővárosok lakossága (magyarok és nem magyarok egyaránt) a XIX. század második felétől jelentősen hozzájárult a településhiányos térségek benépesüléséhez, ami a külterület belakását, népsűrűségének emelését, vagy akár új települések létrehozását, alapítását is jelenthette. (A tanya jelölésére mind a mai napig az alföldi németek és a szlovákok a szállás szót használják.)
Az első világháború előtti években a népszámlálási adatok alapján jól kirajzolódik az az északnyugat-délkelet irányú területsáv, ahol viszonylag nagyobb számban éltek nem magyar ajkú lakosok is (3. ábra). A mezővárosi övhöz kapcsolódnak azok a XIX. századi alapítású (Nagyszénás, Kondoros, Csorvás, Medgyesegyháza, Medgyesbodzás, Almáskamarás stb.) települések is, melyeknek lakossága elsősorban a szomszédos népes mezővárosokból költözött ki, vagyis az új községek is többé-kevésbé tükrözték (tükrözik) az anyatelepülések etnikai-vallási viszonyait. A népesség térségen belüli (és részben a térségen kívüli) mozgását, vándorlását a XIX. második és a XX. század első felében leginkább a földvásárlás, az önálló gazdaság megteremtésének, esetleg növelésének vágya idézte elő. Ez a mentalitás jellemezte természetesen a nemzetiségi lakosságot is, különösen kitűntek szorgalmukkal a szlovákok és a németek. A Békésben élők, köztük a szlovák és német gazdák, vállalkozó szellemű kisemberek is részben a szomszédos településeken próbáltak földet szerezni a nagybirtok felparcellázásakor vagy az eladó kisbirtokok és puszták megvételével, gyakran hitel segítségével (4. ábra). A földvásárlás kisebb mértékben az egyes nemzetiségek területi elhelyezkedését is befolyásolta. Így többek között a békéscsabai és szarvasi szlovákok közül nem kevesen egyre távolabbi településekre költöztek. Az etnikai és kulturális közösségből való kiszakadás általában az asszimilációs tendenciákat erősítette. Ugyanakkor néhány ellenpéldát is találunk. A kincstári birtok felparcellázásakor alapított Medgyesegyházán a békéscsabai szlovákok kerültek többségbe, ahol önálló evangélikus egyházközséget szerveztek, elmagyarosodásuk inkább csak a XX. század harmincas-negyvenes éveitől figyelhető meg. A szorgos gazdaként ismert elekiek is számos környékbeli községben váltak földtulajdonossá, az anyatelepülés római katolikus német közösségéből azonban többnyire nem szakadtak ki. Az újonnan vásárolt birtokon felépített tanyájuk mellett eleki házukat (házrészüket) is megtartván kisebb-nagyobb rendszerességgel keresték fel szülőfalujukat, ápolták rokoni kapcsolataikat, nyelvüket és hagyományaikat.
Az asszimiláció, illetve az etnikai térszerkezet alakulása szempontjából figyelmet érdemel a külterületi (főleg a tanyasi) népesség. A XIX. század második felétől (sőt már korábban is) a tanyák mellett a nagybirtokközpontok (uradalmak) is felépültek a kastéllyal és a hozzátartozó gazdasági épületekkel és cselédlakásokkal együtt. Az itt dolgozó és élő mezőgazdasági munkásréteg mellett gyakorta a Kárpát-medence legkülönbözőbb vidékeiről érkeztek munkát kereső emberek, akik a minimális életlehetőségek reményében vállaltak munkát. Etnikai és vallási szempontból is sokszínű volt az uradalmak népe. Többségük római katolikus magyar volt, de protestánsokat és görög katolikusokat vagy ortodoxokat is találunk közöttük. A magyarok mellett nem kis számú szlovák és román földnélküli vagy törpebirtokos is az uradalomban próbált szerény megélhetést találni. Etnikai szempontból inkább olvasztókohóként értelmezhető e sokszínű világ. A magyarnak mint közvetítő nyelvnek az elsajátítása és a vegyes házasságok egyaránt a gyorsuló ütemű magyarosodást hozták magukkal.
Sajátosan alakult etnikai szempontból a külterületi (tanyasi) népesség összetétele is. Erdei Ferenc széles körben ismert szociográfiai munkáiban egyik jellemző viszonyként mutatja be a tanyán élők kapcsolatát a város belterületéhez. A gazdák életének egyik része, az aktív munkavégzés időszaka kötődik a tanyához, míg gyermekkorukat és utolsó pihenő éveiket unokáikat nevelve, már a városi házban töltik el, és ez a nemzedéki váltás folyamatosan ismétlődik. A tanyán élők belterületi kapcsolatai településenként, településrészenként, sőt családonként változatos képet mutattak (mutatnak). A tanyasiak egy része ugyanis különböző okokból gyakorlatilag tartós kinttartózkodásra rendezkedett be már a XIX–XX. század fordulójától, ezért intenzív kapcsolatuk meglazult a belsőséggel. A Mendöl Tibor és Gráfik Imre által elemzett szarvasi sortanyák is ilyen példát mutatnak (5. ábra). A szabályos utcaszerű dűlőút, a lakóház a hozzákapcsolódó gazdasági épületekkel és a körülötte levő telek új típusú beosztása (udvar, veteményes kert stb.) lényegében azt jelzi, hogy a gazda és a családja már élete nagy részét vagy egészét itt élte le, vagyis a sortanyák lényegében kis faluközösségek a határban. Békéscsabán is kimutathatók hasonló folyamatok. Mindkét település paraszti társadalma az egykori jobbágyok utódaiból, vagyis a szlovákság soraiból kerültek ki, akik lényegében belakták a határt. Az esetleges eladó földeket pedig felvásárolták, így megszilárdulhatott a külterületi etnikai-vallási közösség (1. táblázat). Szarvas évszázadok óta az alföldi evangélikusok egyik szellemi központja. 1834 óta evangélikus főgimnáziumnak, a századfordulótól pedig az evangélikus tanítóképzőnek adott otthont a város. Tessedik Sámuel tevékenységének köszönhetően a város a honi agrárképzés egyik központjává vált, a középfokú mezőgazdasági oktatást azonban csak az 1920-as években szervezték újjá. A szellemi központtá válás a szarvasi egykoron szlovák ajkú közösség magyarosodását segítette elő. Békéscsaba a XIX. század végére vasúti csomóponttá vált, és ez jótékony hatást gyakorolt gazdasági fejlődésére is. A XVIII. században még csaknem teljesen szlovák lakosságú településen a századfordulótól érezteti hatását az asszimiláció. A magyarosodás folyamata a XX. század elején azonban inkább csak a belterületen élők körében mutatható ki, a tanyavilágban, a zártabb paraszti közösségekben azonban jobban megőrződött a szlovák anyanyelv. A XIX-XX. század fordulóján a csaknem színmagyar Békés külterületi népessége nemzetiségi összetételének kisebb módosulása figyelhető meg, ahol is a szomszédos településekről történő kiköltözés érezteti hatását. A földvásárlás útján magyar környezetbe kerülő szlovák és német családok azonban hosszabb-rövidebb ideig még megtartják korábbi egyházi-gyülekezeti kötődésüket, magyar nyelvtudásuk azonban éppen a magyar szomszédokkal való kommunikáció révén erősödött. A mezővárosok külterületi határrészének elválása révén a XIX. és XX. században számos közigazgatási értelemben vett új település alakult. Jó néhány nemzetiségi (elsősorban szlovák) egykori tanyai közösség önállósult immár kis lélekszámú nemzetiségi faluként (6. ábra).
A Délkelet-Alföld településhiányos mezőségi részeinek benépesítésében jelentős szerepet töltöttek be az ún. telepítvényes falvak vagy kertészközségek. E településtípus a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig jelent meg a viszonylag gyéren lakott alföldi részeken, mindenekelőtt a Bánságban. Egy, a szabadságharc bukását követő évekből származó kimutatás szerint az akkori Magyarországon 140 telepítvényes faluban mintegy másfélszázezren éltek. A falvak közel felét (63) Torontálban, több mint harmadát pedig Békés Csanád és Csongrád megyében találjuk.
A telepítvényes falvak, pontosabban a falvak által használt földterület a feudalizmus jogi keretei között ugyanis nem a telki állomány, hanem az allódium részét képezte. A földbirtokosok, köztük maga a kincstár is számos esetben többé-kevésbé hasonló feltételekkel kötött szerződést egy-egy 20-200 családból álló zsellérközösséggel az említett földterületek egy részének hasznosítására. Csanádban, de a Bánságban is jelentős volt e falvak között a dohánytermelő kertészségek száma. A dohány termesztése speciális szakképzettséget és munkakultúrát igényelt. Különösen a szegedi kertészek voltak népszerűek a allódiumok tulajdonosai körében, de nem kevés nemzetiségi kertészközség is szerveződött. A XVIII-XIX. század fordulójától a népesebb délkelet-alföldi mezővárosokban is felgyorsult a zsellérré válás folyamata. A zsellércsaládok egy része pedig közösséggé szerveződve, szerződést (kontraktust) kötött a földbirtokossal, hogy az általuk bérbe vett allodiális területen dohányt termesszenek.
Nemzetiségi szempontból elsősorban a négy szlovák alapítású kertészközség (Pitvaros, Ambrózfalva, Csanádalberti és Nagybánhegyes) érdemel figyelmet, amelyek a XVIII. századi alapítású Tótkomlóssal együtt több mint egy évszázadon át az etnikai térszerkezet meghatározó elemeivé váltak, jóllehet (Nagybánhegyes kivételével) a községek szűk határúak – 1200-1500 hektár - voltak. Az asszimiláció azonban a négy telepítvényes község és a szomszédos Tótkomlós közel 20 ezres szlováksága körében kevésbé éreztette hatását, mint a békéscsabai vagy a szarvasi közösségben. Az 1815-ben alapított Pitvaros és a 1840-es években telepített másik három szlovák ajkú község lakossága nagyobb részben a korábbi, XVIII. századi alapítású békési és csanádi településekről verbuválódott, akikhez kisebb számban felvidéki szlovák családok is csatlakoztak. Az alapítást követő évtizedekben már erős összetartó közösségként funkcionáltak a falvak. A sakktáblaszerűen kialakított belterületen, viszonylag tágas (0,2 ha) portákon épültek fel a lakóházak (7. ábra). Az egy-egy család tulajdonában levő néhány kat. holdas szántót pedig a lakóházhoz közeli határban mérték ki.
Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás (mint közismert) csak az úrbéres jellegű földeket, illetve az azokat művelő jobbágyokat érintette. A telepítvényes falvak által bérelt terület ezért továbbra is a földbirtokosé maradt. Az érintettek nyomására azonban az 1873. évi XXII. tc. rendezte a tulajdonviszonyokat, lehetőséget adva a bérlőknek az általuk használt földek megvásárlására, amit csak hosszú, 20-40 éves futamidejű bankkölcsön segítségével tudtak megvalósítani. A XIX. század utolsó évtizedeiben a dohánytermesztés jövedelmezősége csökkent, az egykori kertészek pedig a hagyományos gazdálkodással (gabona, sertés, baromfi stb.) próbálták biztosítani megélhetésüket és előteremteni a törlesztő részleteket. Néhány intenzív növényi kultúra (hagyma, cirok, cukorrépa, kender) is meghonosodott ugyan a XX. század elejétől, ezek értékesítési lehetőségei azonban ingadoztak. A lakosság szaporodásával a nehezen megszerzett kisbirtok is osztódott, illetve némiképp a helyi társadalom is differenciálódott, földszerzésre azonban inkább csak a tágasabb határú Bánhegyesen nyílt lehetőség.
A csaknem homogén szlovák lakosságú községekben a mindennapi életben (főleg a helyi lakosság egymás közti érintkezésében) az 1940-es évek közepéig a szlovák (táj)nyelv használata általános volt, csakúgy, mint az evangélikus gyülekezetek szertartásain az ócseh egyházi nyelvből fejlődött biblyicstyina. A nehéz körülmények között élő gyülekezeti tagok a XIX. század utolsó évtizedeitől alig voltak képesek fenntartani az egyházi iskolákat, ezért a gyerekek többsége a magyar tanítási nyelvű állami iskolákat látogatta, így a felnövekvő fiatalabb nemzedékek a XX. század első felétől (főleg pedig a harmincas-negyvenes évektől) anyanyelvük mellett egészen jól elsajátították az állam nyelvét is. Ez azonban alig éreztette hatását a helyi közösség asszimilációjában, inkább a falun kívüli munkavállalást könnyítette meg. Pitvarosról, Csanádalbertiból és Ambrózfalváról ugyanis számos családfő egészítette ki szűkös, földművelésből szerzett jövedelmét idénymunkával a mezőhegyesi ménesbirtokon vagy a cukorgyárban. A Tótkomlós környéki szlovák nyelvszigetet tehát nem az asszimiláció hanem a magyar-csehszlovák lakosságcsere számolta fel, amikor is 1946 és 1948 között Komlósról a lakosság harmada a többi településről pedig fele-négyötöde költözött önként Szlovákiába Galánta és Vágsellye környékére.
Az egykori szintén telepítvényes kertészközség Almáskamarás is megőrizte nemzetiségi jellegét a második világháború végéig. A zárt, német ajkú közösség viszonylag sikeresen ellenállt a magyarosodásnak, a negyvenes évek elején azonban (más német közösségekhez hasonlóan) az itt élők egy része is csatlakozott a Volksbundhoz. A háború utáni lényegében kollektív felelősségrevonás következményeként a kamarásiak négyötöde Németország akkori amerikai megszállási övezetében volt kénytelen új életet kezdeni.
Egy-egy állam, országrész, történeti táj vagy közigazgatási egység etnikai viszonyainak-térszerkezetének változásait elemző tanulmányokat elsősorban a népszámlálási adatok összehasonlítására alapozzák a szerzők. Ugyanakkor a nemzetiségi, anyanyelvi adatok összevetésekor elengedhetetlen a számsorokat befolyásoló különböző tényezők, illetve azok mértékének részletes elemzése is. Az állami nemzetiségpolitika, az önkéntességből vagy kényszerűségből történő elvándorlások, a városiasodás, a falusi térségek elnéptelenedése egyaránt befolyást gyakorolnak az etnikumok lélekszámára, területi elhelyezkedésére. Elengedhetetlen a térségre, az egyes nemzetiségi településekre vonatkozó helytörténeti irodalom alapos ismerete éppúgy, mint az esetleges fehér foltok levéltári feltárása. Ugyancsak fontos (mint e rövid összefoglalóból is kiderül) a vizsgált térség településhálózati sajátosságainak, illetve módosulásainak vizsgálata is.

Irodalom
Balogh István: Tanyák és majorok Békés megyében a XVII–XIX. században. Gyula, 1961, (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai 25. Szerk.: Dankó Imre.)
Becsei József: Békéscsaba, Békés, Gyula és tanyavilágának településmorfológiája. Bp., Akadémiai Kiadó, 1983.
Erdei Ferenc: Magyar város. Bp., Akadémiai Kiadó, 1974. (Harmadik (hasonmás) kiadás)
Féja Géza: Viharsarok. Bp., Szépirodalmi, 1980. (Az 1937. évi kiadás újranyomása).
Gráfik Imre: Elpusztult középkori faluk-sortanyák, ill. tanyasorok - újkori tanyaközpontok, ill. faluk. In: Békési Élet, 1988/2. sz. 156–176.
Gyímesi Sándor: A telepítvényes falvak felszabadulása. In: Tanulmányok a parasztság történetéből a kapitalizmus korában 1848-1914. (Szerk.: Szabó István), Bp., Akadémiai Kiadó, –1972. I. köt. 157–206.
Kocsis Károly: A magyar etnikai térszerkezet változásai a honfoglalástól napjainkig. In: Tér és Társadalom: 1996/1. sz. 79–94.
Komoly Pál: Pitvarosi tanulmányok. Szeged, 1992. Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága.
Mendöl Tibor: Szarvas földrajza. Békéscsaba, 1981. (Az 1928-ban Debrecenben megjelent első kiadás alapján.)
Novák László: Településnéprajzi tanulmányok. Debrecen, 1997. (Ethnica kiadványok. Szerk.: Ujváry Zoltán)
Palugyay Imre: Békés-Csanád. Csongrád és Honth vármegyék leírása. Pest, 1855. Heckenast Gusztáv.
Szabó István: A magyarság életrajza. Bp., 1990. Akadémiai Kiadó. (Az 1941. évi kiadás hasonmása)


http://epa.oszk.hu/00400/00462/00015/2.htm
22298
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A lakosságcsere hatása a Békés megyei szlovákság lélekszámára és ident
Szerző(k): Kugler József
Megjelenési időpontja: 2010
A Tiszántúli Történész Társaság közleményei. - (2010) 7. , p. 33-48.

Kugler József
A lakosságcsere hatása a Békés megyei szlovákság lélekszámára és identitására

Szlovákok a Délkelet-Alföldön
A Kárpát-medencében több mint ezeréves múltra tekinthet vissza a magyar-szlovák együttélés. A két népet elválasztó, kulturális téren azonban egyben összekötő nyelvhatár a középkor századaiban a Felföldön, a mai Szlovákia területén húzódott, a jelenlegi magyar-szlovák államhatártól mintegy 20-50 km-re, északra. A török megszállás alá került országrészből, így az Alföldről is a 16. század közepétől jelentős számban menekültek családok a Magyar Királyság fennhatósága alatt maradó felföldi térségekbe. A 17. század végére az európai keresztény összefogásnak köszönhetően az alföldi területek döntő többsége is felszabadult a török uralom alól, a felszabadító háborúk, majd pedig a bécsi udvar által szított szerb pusztítások és Rákóczi-szabadság hadieseményei egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a középkor századaiban színmagyar Alföld egyes területei csaknem teljesen elnéptelenedjenek. Különösen erőteljes volt a népességszám visszaesése az Alföld középső és déli térségeiben, egyebek mellett a Körösök vidékén vagy a Marostól délre eső területeken, amelyet a 18. századtól ún. Bánságként tartunk számon. E területek benépesítésében, az elvadult szántóföldek újbóli termővé tételében a magyarság mellett más ajkú népek is részt vettek. Egyebek mellett a Német-római Birodalom tartományaiból érkező németek, továbbá a Balkán-félszigetről származó katolikus (horvát, sokác, bunyevác), valamint ortodox délszlávok (szerbek) és románok. Nem utolsó sorban pedig a Kárpát-medence északabbi, a török támadásoktól megkímélt részeiből érkező szlovákok (tótok) telepedtek le az említett alföldi térségekben.
A szlovákok első csoportjai már a törökök kiűzését követő években, 1696 után elindultak a hozzájuk közelebb eső gyér népességű dél-nógrádi és Pest megyei térségekbe. Ezt követően pedig az 1700-as évek elejétől közel egy évszázadon át változó intenzitással, de folyamatossá vált a szlovákság áramlása az Alföld középső és déli részei felé. E vándorlások eredményeként jöttek létre a trianoni Magyarország legnépesebb szlovákajkú közösségei, az összefüggő Kárpát-medencei szlovák nyelvterülettől mintegy 250-300 km-re. A Tisza, a Körösök és a Maros által határolt lakatlan vagy gyér lakosságú terület benépesítésében a magyar mellett ugyanis éppen a szlovák etnikum vett részt legnagyobb arányban. A vidék új földesura, Harruckern János György is vallási és nemzetiségi különbség nélkül igyekezett kedvezményeket nyújtani a megtelepedőknek. A településeket pedig úgy próbálta megszervezni, hogy azok belső életét nemzetiségi vagy felekezeti villongások a lehető legkevésbé terheljék. A 18. századi alapítású szlovák települések (Békéscsaba, Szarvas, Mezőberény, Tótkomlós) népességének döntő hányada a mai Közép-Szlovákiából (az egykori Hont, Nógrád és Zólyom vármegyékből) származó lutheránus volt (1. ábra). Szarvas és Tótkomlós evangélikus szlovák jellege a 18. században elvitathatatlan. Békéscsaba alapítói ugyan evangélikus szlovákok voltak, de hozzájuk később hasonló ajkú katolikusok is csatlakoztak. Mezőberényben pedig evangélikus szlovákok éltek egy településen a hasonló vallású németekkel és református magyarokkal. A 19. és 20. században újabb szlovák vagy részben szlovák lakosságú települések alakultak a békés-csanádi térségben. Az új községek lakói azonban már csak kis számban érkeztek a Felvidékről (a mai Közép-Szlovákia területéről), jórészt a 18. századi anyatelepülések bocsátották ki fölös népességüket. Az egykori puszták (Kondoros, Medgyesegyháza, Csorvás) benépesítésében éppúgy szerepet játszottak a szlovákok, mint az ún. telepítvényes falvak vagy más fogalomhasználattal dohánytermesztő kertészközségek (Pitvaros, Csanádalberti, Ambrózfalva, Nagybánhegyes) létrehozásában. A Nagyatádi-féle földreformnak köszönhette faluvá alakulását a békésszentandrási határból önállósult Csabacsüd, ahol főként szarvasi szlovák családok építhették fel új otthonukat. Az anyatelepülésnek (Békéscsabának) külterületi határából önállósodott Gerendás község az 1920-as évek elején.
A szlovákok lélekszáma a békés-csanádi térségben a 19. század végéig gyorsan emelkedett, annak ellenére, hogy a már említett településeken kívül a Kárpát-medence más vidékein is szerencsét próbáltak. Így egyebek mellett alföldi eredetű szlovákok alapították Nyíregyházát vagy az egykori Arad megyei Mokrát is. A térségből (Délkelet-Alföld) történő elvándorlás mellett főleg a 20. század elejétől azonban a magyarsághoz történő asszimiláció is éreztette hatását. Békés és Csanád megyében 1910 és 1941 között több mint harmincezer fővel közel 80 ezerről 48 ezerre csökkent a szlovák anyanyelvűek lélekszáma (1. táblázat).
A változás elsősorban Békés megyében volt érzékelhető, míg Csanádban alig történt visszaesés a szlovák anyanyelvet vállalók számában. A délkelet-alföldi szlovákság döntő többsége (mint közismert) evangélikus vallású. A 18. század közepén érkező katolikus szlovák telepesek leszármazottai Békéscsaba második világháború előtti római katolikus népességének legalább felét (kb. 5-6 ezer fő) jelentették, bár akkor már többségük magyar anyanyelvűnek tartotta magukat. Rajtuk kívül még Végegyházán, illetve számos csanádi településen éltek gyorsan asszimilálódó szlovák eredetű katolikusok, akiknek jó része a 19. század közepén (a történelmi Magyarország túlnépesedett északi megyéiből) az éhínség elől menekülve telepedett le az akkori kincstári falvakban, pusztákon, más esetben (Újiráz) pedig az egyházi birtokra telepítettek katolikus családokat. Endrőd és Békésszentandrás római katolikus vallású szlovák etnikumú népessége már a reformkorban teljesen beolvadt a községben élő hasonló vallású magyarságba. A 19. század utolsó évtizedeitől kezdve főként az egyéni földvásárlás vagy pedig szervezett parcellázás eredményeként jöttek létre néhány (10-20) családból álló, gyorsan magyarosodó szlovák közösségek. Az anyanyelv megtartását a családon kívül az evangélikus gyülekezetek is segítették, az egyházi elemi iskolai oktatás ugyanis többnyire kétnyelvű volt, jóllehet a magyarosodási tendenciák is fokozatosan érvényesültek az 1920-as évektől a szlovák közösségekben. Az asszimiláció ellenhatásaként a két világháború közötti évtizedekben egy kisebb létszámú öntudatosabb szlovák réteg is megjelent a helyi közösségekben, mindenekelőtt Békéscsabán és Tótkomlóson, akik részben az iskolán kívüli összejövetelekkel, népműveléssel (fonóka, színjátszás), részben pedig szlovák nyelvű lapalapítással (Evanjelicky Hlásnik, Slovenska Rodina) igyekeztek az elmagyarosodás folyamatát valamelyest mérsékelni. A belügyi szervek a második világháború alatti években mintegy kétszáz szlovák aktivistát tartott számon Békés és Csanád megyében, akiket nemzetiségi mozgalmi tevékenységük, és/vagy a társadalmi rend felfogatásának (kommunista propaganda) gyanújával vettek lajstromba. A második világháború alatt pedig a Szlovák Nemzeti Egység Pártja (Jednota) is megkezdte kiépíteni szervezeteit az alföldi szlovák között, amit azonban a magyar hatóságok a héttérből igyekeztek akadályozni.

2. A magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény, a lakosságcsere lebonyolítása
1938/39-ben részben a nemzetiségi (kisebbségi) kérdés megoldatlansága, részben pedig Németország újbóli kontinentális hatalommá válása az első Csehszlovák Köztársaság felbomlását eredményezte, vagyis a versailles-i békerendszer egyik alappillére, az antant által 1920-ban végrehajtott talán legjelentősebb közép-európai területi átrendeződés számolódott fel alig több mint egy év alatt. A második világháború alatti években a nyugati (londoni) emigrációban élő és politizáló Benes, egykori köztársasági elnök, leginkább a csehszlovákiai német és magyar kisebbség bomlasztó szerepét igyekezett bizonygatni a németellenes nagyhatalmak előtt. Arról azonban "elfelejtkezett" a cseh politikus, hogy az államszervezet legfontosabb belpolitikai kérdésének rendezetlensége, a szlovák autonómia megoldatlansága, mennyiben okozhatta az első Csehszlovák Köztársaság vesztét. Az önálló, a csehekkel szakító Szlovák Állam ugyanis Németország kegyéből jöhetett létre. A területét és népességét tekintve egyaránt kicsiny országnak számító Szlovákia (tágabb politikai mozgástér híján) teljes egészében Németország befolyása alá került. Ebből a szerepéből csak az 1944. augusztusi besztercebányai felkelés, valamint a cseh és szlovák emigráció eredményes politikai tevékenysége mozdította ki. Benes elnök pedig 1945 tavaszán, mint azt a már sokszor idézett kassai kormányprogramban is megfogalmazta, az egységes csehszlovák nemzetállam koncepcióját kívánta megvalósítani az 1937. évi határok között, vagyis egy, olyan a magyarok és németek nélküli új országot kívánt megalkotni, amelyet nem zilálnak szét a hálátlan kisebbségek. Kárpátalját 1945 nyarán a cseh és szlovák politikusok átengedték a Szovjetuniónak, hogy Sztálin iránti lojalitásukat ismét biztosítsák, a németek kitelepítésére (elűzésére) pedig a potsdami konferencia határozati adtak lehetőséget. Végül a magyar kérdés rendezését a nagyhatalmak a két állam közötti megállapodásra kívánták hárítani. A győztesek oldalán helyet foglaló Csehszlovákia diplomáciai lehetőségei azonban sokkal kedvezőbbek voltak, mint a Németország "utolsó csatlósává" degradált Magyarországé. Míg a csehszlovák fél a szudétanémetekhez hasonlóan a teljes felvidéki magyar népesség áttelepítését (elűzését) tűzte ki célul, addig a magyar diplomácia a kisebbségi magyarság szülőföldjén (Felvidéken) való megmaradását, minimális kisebbségi jogainak biztosítását szerette volna elérni, mivel a trianoninál kedvezőbb, az etnikai-néprajzi viszonyok alapján kijelölt határok elérésére gyakorlatilag nem volt lehetőség.
Így született a hosszas diplomáciai előkészítések és tárgyalások után 1946. február 27-én a lakosságcsere-egyezmény, aminek alapján Csehszlovákia annyi magyart telepíthetett át (a hatóságok döntése alapján) Magyarországra, mint amennyi magyarországi szlovák saját elhatározása lapján csehszlovákiai áttelepülésre jelentkezett. Ezenkívül a magyar félnek vállalnia kellett még a csehszlovák hatóságok által háborús bűnössé nyilvánított felvidéki magyarok egyoldalú befogadását is. A nem szláv nemzetiségű egykori csehszlovák állampolgárok kitelepítésének igényét a Szövetséges Hatalmak felé tájékozódó szlovák és cseh politikai elit már a II. világháború alatti években összekapcsolta a különböző időszakokban élő, az "anyaországból" kiszakadt nemzettársaik hazatelepítésével (repatriálásával). Ez szlovák viszonylatban főként a Csehszlovákián kívül élő Kárpát-medencei szlovákok visszatelepítését jelentette, de számításba vették a Balkán-félszigeten, Kelet-és Közép-Európa más országaiban letelepedetteket, sőt a tengerentúli szlovákokat is. Mindezen repatriánsok befogadására a magyaroktól és részben a németektől elkobzott ingatlanok szolgáltak volna. A szlovák politikai elit tehát mindenképpen határozott elégtételt kívánt venni a számára kedvező világpolitikai helyzetben a magyarságon, úgymond a "szlovák nép évszázados magyarok általi elnyomásának és erőszakos asszimilációjának (elmagyarosításának)" ellensúlyozására. E deklarált szláv nemzetpolitika részévé vált tehát éppen az anyanemzet jóvoltából a magyarországi szlovákság is.
A csehszlovák kormányzat valószínűleg már a kétoldalú diplomáciai tárgyalások idején (1945 vége - 1946 eleje) részletes tervezetet dolgozott ki, hogy magyarországi népcsoportjait minél nagyobb számban nyerje meg az áttelepülésre. Az egyezmény alapján ugyanis a pozsonyi kormány létrehozta a Csehszlovák Áttelepítési Bizottságot (CSÁB), amelyik nevéből adódóan az áttelepítés tényleges lebonyolítását végezte. Így feladatai közé tartozott egyebek mellett az átköltözés propagálása is a magyarországi szlová


http://tortenesz.extra.hu/wp-content//tortenesz2010_7.pdf
22369
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: Békéscsaba városfejlesztési koncepciója
Szerző(k): Bajmóczy P, Bakti M, Baukó T, Duray B, Herczeg T, Kiss JP, Kugler J,
Megjelenési időpontja: 2004
Békéscsaba városfejlesztési koncepciója

BÉKÉSCSABA MEGYEI JOGÚ VÁROS
VÁROSFEJLESZTÉSI KONCEPCIÓJA

III. kötet
(Városfejlesztési stratégia)

Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata
megbízásából készítette:
a Magyar Tudományos Akadémia
Regionális Kutatások Központja
Alföldi Tudományos Intézet Békéscsabai Osztálya
Békéscsaba, 2005. május
(325/2008. (V.22.) közgyűlési határozattal módosítva)


Szerkesztők:

Dr. Nagy Erika
Dr. Timár Judit


Szerzők, közreműködők:

Dr. Bajmóczy Péter
Bakti Mária
Dr. Baukó Tamás
Duray Balázs
Herczeg Tamás
Kiss János Péter
Dr. Kugler József
Dr. Nagy Erika
Dr. Nagy Gábor
Dr. Nagy Imre
Nagy Terézia
Pádi Zoltán
Pál Viktor
Pocsajiné Fábián Magdolna
Dr. Simon Sándor
Dr. Timár Judit


Fotók:

MTA RKK Békéscsabai Osztály
Vállalkozói Centrum Kft.
Békéscsabai Rendezvényiroda Bt.
BRMKK
VC Kft.
Békés Megyei Népművészeti Egyesület


c MTA RKK Alföldi Tudományos Intézet


TARTALOMJEGYZÉK


Tartalomjegyzék ................................................................................................................... 3
Tervezési módszerek - jövőkép ............................................................................................ 5
A városfejlesztés célrendszere, fejlesztési irányai .............................................................. 8


1. A helyi gazdaság strukturális átalakítása, a versenyképesség javítása ........................ 11

1.1. Befektetésösztönzés - külső működőtőke bevonása
a strukturális átalakítás érdekében .................................................................................... 14
1.2. Vállalkozóbarát önkormányzat - a polgármesteri hivatal
és az önkormányzat üzleti szolgáltató szerepköreinek fejlesztése .................................... 15
1.3. Vállalkozásösztönzés - a versenyképesség erősítése a helyi szereplők körében ...... 16
1.4. A vállalkozói ismeretek és az innovációs készség javítása ......................................... 16


2. Nyitottság - együttműködés és a városmarketing fejlesztése.......................................... 19

2.1. Marketingstratégia kialakítása ...................................................................................... 22
2.2. "Húzó" marketingelemek felépítése helyi és térségi szinten......................................... 23
2.3. Békéscsaba kapuszerepének erősítése ....................................................................... 24
2.4. Komplex stratégia kidolgozása a belvárosi tér (újra)hasznosítására............................ 25


3. A gazdasági növekedés infrastrukturális háttérfeltételeinek fejlesztése.......................... 29

3.1. Békéscsaba közlekedési csomóponti és logisztikai szerepének erősítése .................. 33
3.2. A belsőhálózati infrastrukturális elemek gyorsított ütemű fejlesztése............................ 34
3.3. A vendéglátás, a szálláshely- és szabadidős szolgáltatások térségi kínálatba ágyazott fejlesztése ................................................................................................................................................ 35
3.4. A lakásállomány minőségének és a lakásmobilitás feltételeinek javítása .................... 36


4. Versenyképes munkaerő-kínálat megalapozása................................................................ 39

4.1. Egészségfejlesztés, az egészségügyi szakellátás hatékonyságának javítása ............. 42
4.2. A munkaerőpiac változásaihoz alkalmazkodni képes szakképzési,
átképzési rendszer fejlesztése.............................................................................................. 43
4.3. A felsőfokú oktatás, képzés minőségi fejlesztése.......................................................... 44


5. A társadalmi és környezeti konfliktusok kezelése ............................................................. 47

5.1. A lakossági részvétel és a "városlakó-tudat" erősítése.................................................. 50
5.2. Az iskolarendszer fejlesztése a leszakadás és elszigetelődés
megállítása érdekében ......................................................................................................... 51
5.3. A társadalmi-gazdasági reintegrációt segítőszociális
és egészségügyi alapellátás fejlesztése ............................................................................. 52
5.4. A perifériák társadalmi, környezeti konfliktusainak kezelése ........................................ 54


Partnerség ............................................................................................................................. 57

A VÁROSFEJLESZTÉSI KONCEPCIÓ KAPCSOLÓDÁSA
AZ ORSZÁGOS FEJLESZTÉSI KONCEPCIÓHOZ
................................................................................................................................................ 59






TERVEZÉSI MÓDSZEREK - JÖVŐKÉP

Békéscsaba városfejlesztési koncepciója elkészítésének - a kommunikácós tervet, a kérdőíves felmérést és a helyzetértékelést is magában foglaló tervezési folyamat - utolsó fázisaként jelen kötetben vázoltuk fel magát a fejlesztési stratégiát. A közösségi tervezés és partnerség elveit szem előtt tartva, az MTA RKK Békéscsabai Osztályának munkatársai nem "külső szakértőkként", hanem közvetítőkként (moderátorokként) vettek részt a tervező munkában. A koncepció fő elemei, irányai tehát a helyi szereplők részvételével lezajlott társadalmi viták során érlelődtek ki, hogy - a tervezők szándékának megfelelően - végül olyan stratégia készíthessen el, amelyet a békéscsabaiak valóban a magukénak tudhatnak és vallanak. A helyzetértékelés tapasztalatainak birtokában egy - további helyi és külső szakemberek, valamint Békéscsaba polgármesterének részvételével megtartott - szakmai fórumon formálódott ki az a két jövő kép, amelyeket a közgyűlés társadalmi vitára bocsáthatónak ítélt. Ezek felvázolása elengedhetetlen az előttünk álló 15 év fejlesztési feladatainak megfogalmazásához, hiszen tudnunk kell, milyen városban szeretnénk - és a realitásokkal számolva, tudunk majd - élni mi, békéscsabaiak.
A két, általunk bejárhatónak tartott fejlődési út sajátosságai (különbségei) az alábbiakban összegezhetők:
- Az első (I.) jövő képben Békéscsaba gazdasági-társadalmi fejlődésének alakításában a piaci mechanizmusok játszanak meghatározó szerepet, a városfejlesztés szereplői ezeken keresztül, alapvetően a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésével, illetve javításával alakítják a város jövőjét. A jövő kép fókuszában tehát a helyi gazdaság szereplőinek teljesítménye, annak javítása áll. Ez magában foglalja a már működő helyi vállalatok rugalmasságának, innovációs készségének javítását és (ennek köszönhetően) a piaci kapcsolatrendszerek bővítését, de a helyi gazdaság szerkezetének átalakítását is, új szereplők (beruházók) megjelenésével - kihasználva a közép-békési centrumok együttműködésében rejlő piaci potenciálokat. A versenyképességet megcélzó stratégia alapvetően munkaerő-piaci szereplőként kezeli a lakosságot, ezzel a szemlélettel fejlesztve a "humán infrastruktúrát", de a természeti erőforrásokat is, s csak a jelzett gazdasági teljesítménynövekedés következményeként várható társadalmi polarizáció és környezeti konfliktusok kezelhető szinten tartására maradnak erőforrások.
- A második (II.) jövőképben a piaci mechanizmusok mellett aktívabb szerepet játszanak a helyi gazdasági-társadalmi folyamatokat alakító szereplők, annak érdekében, hogy a gazdasági növekedés a helyi társadalom lehető legszélesebb körének biztosítson jobb életkörülményeket. A fejlődés mércéje tehát ebben az esetben nem csupán a gazdasági szereplők teljesítménye, hanem annak kiegyensúlyozottsága és hosszú távú fenntarthatósága. A kiegyensúlyozottságra törekvő gazdaságfejlesztés teret enged a társadalmi kohézió erősítésének, a szolidaritást, a helyi és térségi hálózatépítést, a helyi kötődést segítő, részvételt ösztönző társadalompolitika kialakításának, a fenntartható környezetgazdálkodásnak. Ebben a jövőképben is hangsúlyos elem a környező településekkel - különösen a Gyulával és Békéssel - történő együttműködés.
A jövőképről szóló vita több szinten és formában zajlott le 2004 szeptemberében.
- Egy, intézetünk stratégiai partnereinek részvételével zajló intézményvezetői fórumot követően négy ágazati és egy szakmaközi nyilvános fórumot tartottunk a gazdasági, állami/önkormányzati, civil szféra 565 szervezetének vezetőit és munkatársait felkérve a közös gondolkodásra. Többen, így az önkormányzati képviselők, civil szervezetek valamennyi fórumra meghívást kaptak. Ezeken a találkozókon előadásokban fejtettük ki a megküldött vitaanyag legfontosabb tartalmi kérdéseit az összesen megjelent 112 részvevő számára, szavazással zárva a rendezvényeket (a beérkezett szavazatok száma 94).
- A Csabai Mérlegben egyszerűsített formában publikáltuk a két jövőkép-változatot egy cikkel is segítve azok megértését. Egy szavazólappal, valamint a megfelelő elérhetőségek közlésével lehetőséget adtunk a lakosságnak a véleménynyilvánításra (13 beérkezett szavazólap, 1 személyes, 1 telefonos, 1 internetes megkeresés).
- A Békés Megyei Hírlap - folyamatosan hírt adva a tervezés menetéről - összefoglalta a jövő képek lényegét, SMS-ben történő véleménynyilvánításra is lehetőséget biztosítva (4 SMS, 1 telefonos megkeresés).
A viták során számos konkrét ágazati fejlesztési igény, illetve javaslat felsorakoztatása mellett koncepcionális (a jövőképek egészére irányuló) kérdéseket, felvetéseket is megfogalmaztak a résztvevők. Ezek érvrendszere az alábbiakban foglalható össze:
- Néhányan azért tették le voksukat az I. jövőkép mellett, mert szerintük annak végrehajtása - a versenyképes gazdaság - teremtheti meg a feltételeit a II. változat megvalósításának. Ez utóbbi alternatívát - bár egy humánusabb, tudást, kulturális értékeket gyarapító várost építeni vonzó lehetőség - erősen forrásigényesnek találták, ami megkérdőjelezi a jövőkép realitását hosszú (15 éves) távon is.
- A II. változat számos támogatója szerint ez a fejlődési út a mindennapi élet (élhetőség) kereteit jobban biztosítaná, megvalósításával koncentrálhatunk a térség és a város belső igényeire, problémáira. Mindez lassúbb, de stabilabb növekedés mellett történhetne meg. Sokan úgy vélték, az I. jövőkép irreális, a három város együttműködése sem teheti vonzóvá a térséget a külső befektetők számára - enélkül pedig a szerkezetváltás nem valósítható meg -, s ezért támogatták a II. alternatívát. - Többen megfogalmaztak a két jövőkép összevonására irányuló javaslatokat, igényeket is, nem számolva sem azzal, hogy a "mindent támogassunk/fejlesszünk egy kicsit" elv költséges - s hozadékai egyik jövőkép megvalósításához sem lennének elegendőek - sem a "kétirányú" fejlesztésből adódó konfliktusokkal.
Részben a fenti vélemények egymásnak ellentmondó érvei, részben a néhány kérdésben felmerült bizonytalanság miatt a közgyűlés nem fogadta el a viták eredményeként kialakult többségi állásfoglalást, s saját hatáskörében kívánt dönteni a város számára kívánatos jövőkép kiválasztásáról.
A társadalmi viták során beérkezett szavazatok (összesen 113) alapján a következő eredmény született:
I.jövőkép 48 szavazat (42,5%)
II. jövőkép 59 szavazat (52,2%)
I-II. jövőkép összevonva 6 szavazat (5,3%)
A közgyűlési vita, illetve szavazás eredménye:
I. jövőkép: 15 igen 3 nem 4 tartózkodás nem szavazott 7 fő
I-II. jövőkép: 11 igen 3 nem 10 tartózkodás nem szavazott 5 fő

A kiválasztott I. jövőkép megvalósításához olyan fejlesztési stratégiát vázolunk fel az alábbiakban, amelynek eredményeként 15 év múlva Békéscsaba nyitott, sokirányú és sokszínű térségi (kistérségi, megyei, regionális és nemzetközi szintű) szerepköröket ellátó, az itt élők, az idelátogatók és a befektetők számára is vonzó várossá válhat. Az új jövőkép meghatározó eleme a több lábon álló, versenyképes helyi gazdaság, amely a közép-békési településegyüttesben rejlő piaci lehetőségekre, (részben) külső befektetésekre, a specializált tevékenységek növekvő súlyára, valamint javuló infrastrukturális és szolgáltatási háttérfeltételekre épül. A gazdasági növekedés azonban ebben a jövőképben sem önmagáért való, célunk végső soron a békéscsabaiak életminőségének javítása.
A jövőkép megvalósítását - a város saját erő forrásain túl - segíti az is, hogy illeszkedik nemzeti fejlesztési célokhoz (az azokhoz rendelt forrásrendszerhez), valamint az Európai Unió Lisszaboni Nyilatkozatában megfogalmazott hosszú távú célokhoz. A Nyilatkozatban megfogalmazott alapcélt ("az európai térség váljék a világ legversenyképesebb régiójává") a Tanács a nizzai, illetve göteborgi ülésein összehangolt, társadalmi és környezeti fenntarthatóság elveit szem előtt tartó stratégiává fejlesztette. A formálódó új, középtávú célok között azonban - első sorban az újonnan csatlakozott EU-tagok nyomására - a versenyképesség erősítése kap nagyobb hangsúlyt (és pénzügyi támogatást).
A jövőkép megvalósíthatósága érdekében olyan stratégiát kellett felvázolnunk, amely számol a gazdaságfejlesztés-orientált politikák sokirányú következményeivel is. A piaci mechanizmusok növekvő szerepe a helyi gazdasági-társadalmi folyamatok alakításában növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket és környezeti konfliktusokat eredményez. Ebben a jövő képben a szociális szféra fejlesztése ennek ellenére nem kaphat prioritást; rövid távon a szolgáltatások szinten tartása, illetve néhány csoport célzott segítése lehetséges. A stratégia azonban csak akkor élvezheti a helyi lakosság támogatását, s csak akkor nyer értelmet a szűkös források gazdaságfejlesztésre történő koncentrálása, ha a növekedés hozadékaiból - hosszú távon - a szociális feszültségek, konfliktusok kezelésére is biztosítunk forrásokat.
Ez a fejlesztési logika tehát csak széleskörű egyeztetéssel és társadalmi konszenzusra alapozva működhet, amelynek részesei az önkormányzat mellett a gazdasági szervezetek és a civil szféra is a tervezéstől a programozáson és a projektek megvalósításán át a monitoringig. Emellett a békéscsabaiaknak a helyi gazdaság versenyképességének növelése érdekében a közép-békési településegyüttes részeként kell tervezniük és cselekedniük. Ezért, továbbá a fenntarthatóság és az esélyegyenlőség elveinek érvényesítése (érvényesíthetősége) céljából a partnerség kiemelten, horizontális fejlesztési irányként jelenik meg a koncepcióban. E partnerség jegyében történt már meg a koncepció tervezetének társadalmi vitára bocsátása is, melynek hatékony lebonyolítását a Csabai Mérlegben, a Békés Megyei Hírlapban, az Interneten közzétett tájékoztatással, a gazdasági és civilszervezetek, valamint partner önkormányzatok írásban kért véleményezésével és egy közmeghallgatással kívántuk növelni. A partnerség elvének a tervezés során is megvalósított érvényesítésével remélhetőleg a békéscsabaiakkal, a békéscsabaiak számára készült stratégia megvalósítása is mindannyiunk közös ügye lesz a következő 15 évben.

1. PRIORITÁS
A HELYI GAZDASÁG STRUKTURÁLIS ÁTALAKÍTÁSA, A VERSENYKÉPESSÉG JAVÍTÁSA

A CÉLOKHOZ VEZETŐ UTAK
Az 1. prioritásba foglalt programok végrehajtása közvetlenül támogatja az alapcél megvalósulását. Az 1.1. és az 1.3. fejlesztési irányok elsődlegesen az 1. stratégiai cél elérését segítik, az 1.2. fejlesztési irány végrehajtása révén a 2. stratégiai cél szolgáltatási háttérfeltételeinek kialakításában tud a város előbbre lépni. Az 1.4. fejlesztési irány végrehajtása pedig közvetlenül támasztja alá a 3. stratégiai cél megvalósulását, hiszen mind a vállalkozói ismeretek fejlesztése, mind az innovációs készségek javítása a munkaerő minőségi fejlesztéséhez járul hozzá.
- A versenyképesség javítását célzó intézkedések eredményeként Békéscsaba nem csupán vonzóbb befektetési tereppé válhat, de a már meglévő helyi vállalkozások köréből a jelenleginél sokkal szélesebb kör lehet képes egy, már nemzetközi szinten is "jegyzett" termelési színvonal elérésére, a helyi és térségi szintű együttműködésben rejlő előnyök kiaknázására.
- A vállalkozásbarát önkormányzat, amely koordináló szerepet vállalhat a termelő és szolgáltató egységeket támogató intézményhálózat működési hatékonyságának emelésében, nemcsak kifelé, de befelé is javítja a város megítélését, ezzel alapozva meg a gazdasági fejlődés társadalmi fenntarthatóságát.
- A Békéscsabán és térségében működő vállalkozások innovációs készségének és képességének javítása, illetve a vállalkozói ismeretek folyamatos bővítése szolgálhat alapul a helyi gazdaság hosszú távú versenyképességének kialakításához és fenntartásához, a vállalkozók és az alkalmazottak, mint munkaerő bázis versenyképességének erősítéséhez.
- A környezetkímélő technológiák terjedésének támogatása hozzájárul a város gazdaságának átalakításához, a gazdasági fejlődés fenntarthatóságához, és javítja a lakosság életminőségét.

KIHÍVÁSOK - LEHETŐSÉGEK
Békéscsaba helyi gazdasága - a versenytársakkal összehasonlítva - kevéssé mutatkozik dinamikusnak. A város alapvetően sikertelen az ún. "zöldmezős" beruházások vonzásában, a privatizációs ügyletek kapcsán érkezett működő tőke megkötése és megtartása több esetben okozott számottevő problémát. A nagy termelőegységek tulajdonosváltásai közvetve utalnak a helyi gazdaság szerkezeti problémáira, a fejlődési kilátások korlátosságára. A város gazdaságának szerkezete - összevetve a vidék dinamikus nagycentrumaival - nem kedvező, különösen az autógyártásra felfűződő egységek alacsony aránya, valamint az elektronikai ágazatok gyengesége szembetűnő, melyek a jelen világgazdaságában a húzó termelő tevékenységeket testesítik meg. A helyi termelő és szolgáltató szféra versenyképessége mérsékelt, az exportkapacitás alacsony, a termelési láncokba való beágyazottság szintje szerény. A kifelé fordulás szükséges feltétel a vállalatok számára a továbbfejlődéshez, mert a belső piacról nyerhető növekedési impulzusok még évtizedes időtávban is alig néhány vállalkozás számára teremtették meg a lehetőségét a kis- és mikroméretű cégből középvállalkozássá válásnak.
A meghatározó helyi vállalkozói mentalitás - egyedül való boldogulás, befelé fordulás - eredménye az információhiány és a pályázati tevékenység nem elégséges szintje. A helyi önkormányzati apparátus "hivatali" viselkedése, a vállalkozásokat segítő intézményi kör koordinálatlan működése rontja a cégek esélyét a kitörésre.
Az elmúlt két évtizedben felértékelődött a tudás és az információ szerepe a vállalkozások sikeres működtetésében: piaci kapcsolataik alakításában, termék-, technológiai és szervezeti innovációk megvalósításában, a változó szabályozási környezethez történő adaptációjukban. Békéscsaba és térsége vállalkozásainak helyzete alapvetően átalakult Magyarország uniós csatlakozásával: a nemzetközi piac szereplőivé váltak - sürgetővé vált az alkalmazkodás kényszere az erősödő verseny (a külföldi versenytársak), illetve a jogi-szabályozási környezet átalakulása (pl. a pályázati rendszer) miatt. A helyi vállalkozások teljesítményének mutatói szerint az alkalmazkodási folyamat csupán a helyi vállalkozások töredékénél indult el, s ennek okai között szerepel az információhiány, a piaci (vállalkozási) és egyéb (pl. nyelvi, esetenként szakmai) ismeretek elégtelensége, az információs technológiák adaptációjának lassúsága, s az ezekben gyökerező csekély újítási/megújulási hajlandóság.
Békéscsabát - nagy tömegű hasznosítható nyersanyag híján - elkerülték az erős környezetkárosodást okozó nehézipari beruházások, de a helyben fellelhető energiaforrások és ásványkincsek kiaknázása, a meglévő telephelyeken folyó termelés, a nagytáblás mezőgazdasági művelés, a közlekedés növekvő volumene, az elmaradó infrastrukturális beruházások érzékelhető roncsolást okoztak a természetben. A gazdaság belső megújulása, illetve szerkezeti átalakulása nélkül e folyamatok már középtávon komoly hatással lehetnek az itt élők életkörülményeire. A gazdasági fejlődés viszont a környezet növekvő terheléséhez vezethet.
A városban az utóbbi négy-öt évben látszanak érdemi erőfeszítések kiegészítő fejlesztési források bevonására, ám a célok kiválasztása nem tükröz átfogó koncepcionális hátteret. A már megvalósult és a megcélzott fejlesztések ezzel együtt hozzájárultak a helyi gazdaság dinamikájának növekedéséhez.
A város vezetésében - és egyre inkább a helyi lakosság körében is - tudatosul a versenyképes gazdasági bázis kiformálásának szükségessége, megvan a közös akarat a változások végrehajtásához.
A városban vannak kezdeményezések, melyek alapjai lehetnek az egyes programelemek megvalósításának (inkubátorház, Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Innovációs Központ, az ipari park megalapítása stb.). Ugyanakkor a helyi önkormányzat forrásaiból az elmúlt években csekély, bár növekvő összegeket fordítottak közvetlenül a helyi gazdaság versenyképességének javítására, ennél valamivel többet a háttérfeltételek kialakítására. A városban tapasztalható, környezeti szempontból káros folyamatok mérsékelhetők, illetve visszafordíthatók a környezetkímélő termelési technológiák terjedésének elősegítésével, a műszaki-környezeti infrastruktúra színvonalának javításával, a gazdaság-, infrastruktúra és humánerőforrás-fejlesztési lépések környezeti szempontokat szem előtt tartó tervezésével valamint, a termelőknek a környezeti normák maradéktalan betartására történő ösztönzésével.
A vállalkozói ismeretek bővítését segítik a helyben és a környező településeken működő felső - és középfokú oktatási intézmények (Tessedik Főiskola Gazdaságtudományi Kara, Rózsa Ferenc Gimnázium), érdekvédelmi és szakmai szervezetek, az iskolarendszeren kívüli képzéssel foglalkozó intézmények, alapítványok, illetve a közöttük fennálló és bővülő kapcsolatrendszer.
Az 1. prioritás megvalósulását a hazai források közül rövid távon kiemelten a Nemzeti Fejlesztési Terv GVOP, AVOP, HEFOP és ROP forrásai, illetve a bennük megjelenő fejlesztési célok támogatják. A kis- és középvállalatok fejlesztése céljára a Széchenyi Kártya Program, az MVA forrásai, a külpiaci megjelenést támogató források, valamint az innovációs tevékenységet támogató ágazati és ágazatközi források jöhetnek elsődlegesen szóba. Az önkormányzati tevékenység fejlesztése kapcsán adódó feladatok megoldására az IHM által kezelt források állnak rendelkezésre, egyes kisebb léptékű fejlesztések végrehajtásában a régiók (és tágabban a területfejlesztés) pályázható eszközei kerülhetnek felhasználásra. A stratégiai iroda által teremtett új munkahelyek bérköltségének finanszírozása - legalább részben - szintén pályázati forrásból fedezhető (FMM).
A külső támogatási keretek közül az EU Strukturális Alapok ERFA és ESZA forrásai, illetve a Közös Agrárpolitika vidékfejlesztési célokat szolgáló forrásai pályázhatók. A Közösségi Kezdeményezések közül kiemelten az Interreg III., a Leader+, illetve az Urban II. programjai és forrásai vehetők igénybe a Prioritás végrehajtásához. Egyes részfeladatok ellátását az Unió Kutatásfejlesztési és Demonstrációs Keretprogramja, az eEurope Akcióprogram, a MAP (vállalat- és vállalkozásfejlesztési) Program megvalósulását támogató eszközök jöhetnek szóba. Ugyanakkor az innovációs tevékenység szerepel az Európai Unió struktúraváltást ösztönző és a versenyképesség javítását célzó fejlesztési prioritásai között, és a nemzeti vállalkozásfejlesztési politikában is növekszik a szerepe (pályázati források, beruházási kedvezmények), továbbá segíti az újítások bevezetését számos hazai szervezet is (pl. VISZ, MISZ).


JAVASOLT FEJLESZTÉSI IRÁNYOK
1.1 BEFEKTETÉSÖSZTÖNZÉS - KÜLSŐ MŰKÖDŐ TŐKE BEVONÁSA A STRUKTURÁLIS ÁTALAKÍTÁS ÉRDEKÉBEN
Ki kell dolgoznunk egy hatékony befektetésösztönzési stratégiát, amelynek fő elemei az alábbiak:
- A preferált ágazatok körének meghatározása, szem előtt tartva a több lábon álló, specializáció irányába elmozduló gazdasági szerkezet kialakításának szükségességét. Kiemelten kell kezelnünk az alábbi ágazatokat - ösztönözve a beszállítói szerepre alkalmas szerveztek megtelepedését, fejlődését is:
- termelői szolgáltatások: informatikai tartalomszolgáltatások, irodai háttérszolgáltatások (rugalmas munkavégzési formák), specializált logisztikai tevékenységek; Dinamikus helyi gazdaság
- környezeti ipar;
- elektronikai szétszerelő - és újrahasznosító ipar;
- gépipar;
- sport- és rendezvényturizmus.
- A gazdaság szerkezetét az EU elvárásainak megfelelően, a fenntartható fejlődés követelményrendszerével harmonizálva kell átalakítani, elterjesztve az energia- és anyagtakarékos technológiákat, az alternatív erőforrásokat. Szorgalmaznunk kell a környezetirányítási rendszerek (ISO 14001, EMAS) bevezetését a vállalkozásokban és intézményekben, támogatni ezek kombinált alkalmazását. Ösztönöznünk kell a "tiszta" termelési technológiák előretörését, megvalósítani a telephelyen belül megoldott szennyvíz- és veszélyeshulladék-gyűjtést, -tárolást, a hulladékkezelést és újrahasznosítást, valamint a hulladékszegény, illetve kevesebb szennyező anyag kibocsátásával járó technológiák bevezetését, a víztakarékos és vízvisszaforgatáson alapuló technológiák telepítését mindazon ágazatoknál, ahol a nagy mennyiségű vízfogyasztás csökkenthető. Szükséges a szelektív hulladékgyűjtésen és a feldolgozóipar fogadókészségén alapuló, a helyben képződött hulladék feldolgozására épülő háttéripar (másodlagos nyersanyag-hasznosításának) támogatása is.
- A meglévő beruházási adókedvezményeket ki kell terjesztenünk, különös tekintettel a munkahelyteremtő, illetve a hatékonyságjavító invesztíciókra. Meg kell találnunk a jogi lehetőségét, hogy 2007 után is hatékony ösztönző rendszer maradjon a város kezében a befektetések vonzására.
- Meg kell teremtenünk a végrehajtás szervezeti (stratégiai iroda) és személyi feltételeit. Erősítenünk kell a marketingszemléletet a napi ügyintézés gyakorlatában, az apparátusnak és a város vezetőinek is el kell sajátítaniuk az ehhez szükséges technikákat, meg kell barátkozniuk az ennek kapcsán létrejövő új szervezeti keretekkel (feladatra szerveződött munkacsoportok, külső szakértők adott projektre való alkalmazása, tréningek stb.).
- Biztosítanunk kell a gazdasági fejlődés városrendezési feltételeit.

1.2. VÁLLALKOZÓBARÁT ÖNKORMÁNYZAT - A POLGÁRMESTERI HIVATAL ÉS AZ ÖNKORMÁNYZAT ÜZLETI SZOLGÁLTATÓ SZEREPKÖREINEK FEJLESZTÉSE
Ki kell alakítanunk az egyablakos ügyfélfogadási rendszert az új befektetők felé, megkönnyítve az adminisztratív induló lépések megtételét. Ezen belül közvetlen kapcsolatot kell tartani a szakhatóságokkal, hogy a szükséges engedélyek beszerzése a lehető legkisebb átfutási idővel, a legkevesebb papírmunkával megtörténhessen. A meglévő vállalkozási kör zökkenőmentesebb kiszolgálása érdekében meg kell tennünk a szükséges fejlesztési lépéseket, ki kell alakítanunk a szolgáltató önkormányzat gyakorlatát.
Az ITD-H hasonló kezdeményezésére építve egyablakos pályázati figyelő rendszert kell üzemeltetnünk: az ITD-H, az MVA, illetve a BKIK szakembereinek bevonásával, koordináló szerepet felvállalva segítséget kell nyújtanunk a pályázatok kidolgozásában, előzetes ellenőrzésében. Folyamatosan figyelnünk kell a beszállítói lehetőségeket, az érintett vállalkozási körrel (első sorban helyi kis- és középvállalkozások - a továbbiakban: KKV-k) folyamatos kapcsolatot kell tartanunk. Első sorban adminisztratív segítséget kell nyújtanunk a fejlődő képes KKV-k számára a szükséges, de hiányzó minőségbiztosítási tanúsítványok megszerzéséhez (pályázatfigyelési segítség, tanúsító és felkészítő szervezetek kiajánlása). A most induló kezdeményezést folytatva, bővítenünk kell az "intelligens város" programhoz kapcsolódó szolgáltatások körét, amely magában foglalja a hivatalos ügyek Internetre terelését, a közigazgatási információk elérhetőségének biztosítását (mintául használható pl. a Budapest Információgazdálkodási Program). Kiemelt célterületek lehetnek: az e-ügyfélszolgálat létrehozása, az Internet- alapú hivatali ügyintézés bevezetése, az e-közbeszerzési rendszer kidolgozása, a hivatali dokumentumok (pl. Szabályozási Terv, Helyi Építési Szabályzat) elektronikus hozzáférhetőségének biztosítása, egységes digitális Békéscsaba-alaptérkép elkészítése a teljes közhasznú információtartalommal, új Internetes város-portál kifejlesztése erősebb gazdasági orientációval, illetve ingyenes tárhely biztosítása a város számára fontos szervezetek, cégek számára. A feladatok ellátásához a polgármesteri hivatal szakapparátusának továbbképzésével megfelelő személyi feltételeket kell teremtenünk.

1.3. VÁLLALKOZÁSÖSZTÖNZÉS - A VERSENYKÉPESSÉG ERŐSÍTÉSE A HELYI SZEREPLŐK KÖRÉBEN

Támogatnunk kell olyan új vállalkozások létesítését, melyek perspektivikus, ám a helyi palettáról még hiányzó tevékenységi területeken jönnek létre. Folytatni, illetve kibővíteni kell a meglévő inkubációs kezdeményezéseket (MEIK, inkubátorház). A vállalkozások helyi-térségi klasztereinek létrehozásában, az agrárszférában, a termékpályák megszervezésében aktív szerepet kell felvállalnunk, különösen az első informálódási, egyeztetési szakaszban. Az ágazatok közül kiemelt figyelmet kell fordítani a nyomdaiparra, a mező gazdasági gépgyártásra, az alternatív energiaforrások alkalmazására, az információs szektorhoz kapcsolódó szolgáltatásokra, a rendezvényturizmusra, valamint az élelmiszergazdaságra (pl. húsipar). Segítséget jelenthet a klaszterek létrehozását indokló háttértanulmányok kidolgozása, elsősorban külső szakértők bevonásán keresztül. Ugyanakkor szükség van helyi vállalkozások közötti stratégiai szövetségek létrehozásának, térségi franchise rendszerek terjedésének ösztönzésére is.

1.4. A VÁLLALKOZÓI ISMERETEK ÉS AZ INNOVÁCIÓS KÉSZSÉG JAVÍTÁSA

Biztosítanunk kell a vállalkozói szféra utánpótlását képzett, megfelelő háttérismeretekkel rendelkező fiatalok kibocsátásával. Ehhez szükség van a vállalkozási ismeretek oktatásának kiterjesztésére a középfokú oktatás valamennyi intézményében (vállalkozási technikák, jogi, üzemgazdaságtani, pénzügyi ismeretek), a speciális informatikai ismeretek (pl. piaci információk elérése és értékelése) oktatásának bővítésére, valamint a nyelvi képzés további támogatására. A kezdő vállalkozók számára kidolgozott tananyag hasznosítható - az iskolarendszeren kívüli oktatatás keretei között - a szükséges ismeretekkel nem rendelkező, újonnan indulók számára is. Ez lehetőséget ad a női-férfi esélyegyenlőség megteremtésére, a mozgásukban korlátozott csoportok integrálására.
Ösztönöznünk kell - koordinációs szerepet felvállalva és a kamarák szakértői és információs szerepére támaszkodva - a térséget (városegyüttest) kiszolgáló ágazati-üzleti információs központok létrehozását (a MEIK kezdeményezését mintaként felhasználva). Ez tájékoztatást nyújthat (a vállalkozások működtetésének jogi hátteréről, finanszírozási lehetőségekről, a csatlakozó országok privatizációs folyamatairól), rendszeresen frissített nyomtatott (kézikönyvek, szakmai folyóiratok) és elektronikus (potenciális üzleti partnerek, szolgáltatók, vállalkozásokat segítő szervezetek, pályázatok) információs bázissal rendelkezik, tanácsadói szolgáltatásokat nyújt (üzleti terv, pályázatírás), és segíti a kapcsolattartást (nyelvi szolgáltatások, kiajánlás külső befektetők részére).
Az információáramlás elősegítése mellett szükség van a már működő vállalkozások vezetőinek képzésére is, különös tekintettel a (nemzetközi) piaci kapcsolatok építéséhez szükséges tudásra (jogi- szabályozási feltételek alakulása, marketing és PR-ismeretek, szakmai nyelv).
Ösztönöznünk kell a békéscsabai intézmények és civil szervezetek részvételét az Európai Unió által kezdeményezett (lisszaboni elveken nyugvó), valamint a magyar kormány által támogatott informatikai mintaprojektekben. Az információs technológiák szélesebb körű hasznosítása, az élenjáró alkalmazások átvétele révén (kommunikáció, marketing, e-szolgáltatások kiépítése, igénybevétele) a helyi vállalkozások jelentős versenyelőnyhöz juthatnak, illetve felgyorsulhat az e-gazdaságban működő vállalkozások fejlődése.
A hosszú távon fenntartható, megújulásra képes helyi gazdaság struktúrájának kulcsfontosságú elemei az innováció-orientált szervezetek. Mivel Békéscsaba térségében csekély ezek száma, az innovációk megvalósítását közvetlen módon ösztönző beavatkozásokra is szükség van. Ezért fontos egy helyi/térségi innovációs díj létrehozása, továbbá térségi (regionális) kockázati tőkealap felállításának kezdeményezése a vállalati szféra bevonásával.
A javasolt intézkedések, kezdeményezések megvalósítása a vállalkozásokat támogató intézmények, szervezetek együttműködésével, tevékenységük összehangolásával képzelhető el. Ezért a fejlesztési irány megvalósításához elsőként (rövid távon) ezt a lépést kell megtenni, egy kezdeményező /koordináló feladatokat ellátó stratégiai iroda létrehozásával. Ez az iroda - a Városépítészeti Irodával közösen - biztosíthatja a rövid- és középtávú döntések és a stratégia, valamint az arra épülő városrendezési alapelvek összhangját. A stratégiai iroda másik feladata a piaci szféra és az önkormányzat közötti kapcsolatrendszer működtetése (pl. az üzleti információs központok kialakításának kezdeményezése is).

SZEREPLŐK

Az 1. prioritás végrehajtásában Békéscsaba önkormányzata, az ott dolgozó szakmai apparátus az egyik kulcsszereplő. Részben a jelenlegi szervezeti keretek belső reformja (stratégiai iroda felállítása), részben a szükséges szemléleti váltás révén kerülhet a hivatal abba az állapotba, mely támogató hátteret nyújt a versenyképes gazdasági szolgáltatói háttér kiformálásához - ehhez külső szakértők bevonására is szükség lehet. A helyi vállalkozók alkotják a prioritás végrehajtásának elsődleges célcsoportját, részben a várható változások haszonélvezőiként, részben (1.4. fejlesztési irány) az innovációs készségek és képességek fejlesztésének alanyaiként, illetve a vállalkozói ismeretek befogadó közegeként. A vállalkozók kamarái és egyéb érdekvédelmi szervezetei, illetve maguk a vállalkozók a végrehajtás során az önkormányzat partnerei lesznek/lehetnek.
Külső szereplők közül a megyei, regionális és országos szintű vállalkozásfejlesztési és területfejlesztési intézmények (kiemelten a BMKIK, a Békés Megyéért Vállalkozásfejlesztési Kht., illetve az ITD-Hungary területi szervezete), az érintett minisztériumok, valamint a reménybeli befektető országok vállalkozói, gazdasági kamarái jöhetnek elsődlegesen szóba. Kiemelt partnerek Békéscsaba számára a közép-békési térség önkormányzatai, illetve a Békés Megyei Önkormányzat és annak Hivatala.
A külső és belső szereplők között szükséges a hatékony koordináció, hogy a külső források hasznosítása, illetve a megújított belső támogatási rendszer egymást erősítse. E feladatot a stratégiai iroda láthatja el.


2. PRIORITÁS

NYITOTTSÁG - AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS ÉS A VÁROSMARKETING FEJLESZTÉSE

A CÉLOKHOZ VEZETŐ UTAK
A prioritásban szereplő fejlesztési irányok Békéscsaba külső kapcsolatrendszerének bővítését és fejlesztését, valamint e folyamat belső (helyi) feltételeinek kialakítását célozzák. Ezek megvalósítása tehát közvetlenül is segíti az alapcélként megfogalmazott nyitott, versenyképes gazdaság megteremtését.
- A Békéscsaba-kép megváltoztatása - a helyi értékek megismertetése, ugyanakkor a város térségi beágyazottságának erősítése és ennek hangsúlyozása - javítja és árnyaltabbá teszi megítélésünket a külső szereplők (pl. befektetők) körében, pozitívan hat a város tőkevonzó-képességére, és vonzóbbá teszi Békéscsabát mind az itt élők, mind az idelátogatók számára - támogatva az első stratégiai cél megvalósítását.
- A helyi gazdasági szereplők (önkormányzat, vállalkozások) és az itt működő, gazdasági tevékenységet segítő szervezetek kapcsolati tőkéjének bővítésével, a külső szereplőkkel történő együttműködés intézményi kereteinek és információs hátterének megteremtésével (integrációjával) a város új (gazdasági) szerepköröket építhet fel - sokszínűbbé tehetjük a helyi gazdaság struktúráját, segítve az első stratégiai cél megvalósítását.
- Az esztétikus, ugyanakkor átlátható, jól elérhető és színvonalas szolgáltatások széles körét nyújtó belváros fontos eleme az új, vonzó városimázsnak (igazodva az első stratégiai célhoz), ugyanakkor a gazdasági fejlődés szolgáltatási háttérfeltételeinek megteremtéséhez (második stratégiai cél eléréséhez) is hozzájárul. Mivel a belváros mindannyiunké, a prioritás megvalósítása erősíti az itt élők kötődését Békéscsabához, s ezzel támogatja a fejlődés (gazdasági-társadalmi) fenntarthatóságát is.

KIHÍVÁSOK - LEHETŐSÉGEK
A kilencvenes években a helyi gazdaságban lejátszódó kedvezőtlen strukturális folyamatok Békéscsaba gazdasági térszervező szerepének meggyengülését eredményezték (vállalati döntéshozatal, termelési-beszállítói kapcsolatok, munkaerő - vonzás). Ezt nem ellensúlyozhatta a szolgáltató szektor bővülése és erősödő térségi szerepe sem: az ágazat fejlődését éppen a lanyha helyi és térségi kereslet lassította.
Hiányoztak ugyanakkor azok a külső hatások (impulzusok) is, amelyek sokszínű, integrált, nemzetközi kapcsolatrendszerbe ágyazott helyi gazdaság kialakulását ösztönözhették. Ebben szerepet játszottak a külföldi befektetők kevéssé árnyalt telephely-választási szempontjai, a kormányzati politikák versenyszemléletű irányultsága és a térségi (területfejlesztési) elvek hiánya a döntésekben, továbbá a meghatározó médiumok által közvetített imázs a (városversenyben elért) sikeresség/sikertelenség feltételeiről és példáiról. Ily módon a Békéscsabáról formálódó képben az elzártság, a peremhelyzet, a dinamizmus hiánya váltak meghatározó elemekké, amelyeket erősített a román gazdaság - csupán az elmúlt években oldódó - válsága.
A fenti problémákra nem találtak közös választ a helyi szereplők: a kapcsolatépítési (önkormányzati, intézményi, vállalkozói, civil) törekvések egymástól elszigeteltek maradtak. Nem sikerült új Békéscsaba-képet megfogalmazni és megismertetni itthon és külföldön, s nem épült ki az együttműködés és kapcsolattartás intézményi-szolgáltató háttere sem, s ennek eredményeként a meglevő, pozitív elemeket sem sikerült egységes marketing koncepció keretei között megjeleníteni.
A város centrumának jelenlegi képe és az átalakulás irányai sem kedveznek az új, vonzó Békéscsaba-kép kialakításának: az itteni ingatlanok piacát a pangás és tartós túlkínálat jellemzi, a most zajló, illetve lezárult fejlesztések hatására a belváros egyes részein erőteljes felértékelődési, keleti és peremi részein pedig leértékelődési folyamatok indultak meg, amelyek kezelésére nincs megfelelő stratégia helyi szinten. Az új imázs kialakítását nehezíti emellett több, a városképet (és az életminőséget) rontó környezeti probléma. Ezek közül kiemelendők az Élővíz-csatorna rossz vízminőségi és -mennyiségi mutatói, ökológiai állapota. A biodiverzitás megőrzésére is alkalmas zöldterületek, közparkok száma is kevés, a meglévők állapota pedig minőségi fejlesztést igényel. A lakóterületeket az ipari övezetektől elválasztó, valamint a várostestet övező, védelmi és kondicionáló erdősávok hiánya, illetve az alacsony ápoltsági -fenntarthatósági színvonal is komoly egészségügyi és városképi hátrányokkal járnak.

Az elmúlt években mind az önkormányzat, mind a helyben működő gazdaságfejlesztési szervezetek tettek lépéseket kedvezőbb Békéscsaba-kép kialakítására, illetve üzleti (befektetői) információs bázisok létrehozására. E törekvések integrációjával - melynek koordinációs feladatait egy városi marketing iroda látná el -, bevonva a helyi gazdasági szervezeteket, intézményeket és a lakosságot, egységes, közösen vállalt városimázs alakítható ki, ugyanakkor megteremthetők a célcsoportokra szabott marketing alapjai (infrastruktúra, információs háttér) is.
A Békéscsabáról kialakított képet kedvezően befolyásolták az új imázs-elemek (pl. rendezvények), amelyek fejlesztésére a helyi ágazati (kulturális, idegenforgalmi és sport-) koncepciók is elkészültek az elmúlt hét év során. Ezen elemek, valamint a helyi kulturális értékek, hagyományok integrációja egy marketingkoncepció keretei között tovább árnyalhatná a városról kialakított képet. Az épített és a természeti környezet óvására/fejlesztésére irányuló önkormányzati és lakossági (civil) törekvések, valamint térségi együttműködések továbbvitele is ebbe az irányba hatna, ugyanakkor közvetlenül is segítené a szolgáltató ágazatok fejlődését. Külön kiemelendők az Élővíz-csatorna védelmére irányuló lépések (szerveződések), mivel az ezek eredményeként kialakítható, sokfunkciójú, mesterséges ökológiai zöldfolyosó javíthatja a városképet és idegenforgalmi célokat is szolgál. Vonzóbbá teheti Békéscsabát a helyibeliek, a befektetők és a turisták számára a kertvárosi jelleg megőrzése is, amelyhez a közép-békési térség zöldövezetté fejleszthető tartalékterületei jelentenek alapot.
A belvárosi sétálóövezet megteremtése és folyamatos bővítése pozitív üzenet a vendéglátásban tevékenykedő vállalkozások számára, hogy a nyári hónapokban kellemesebb hangulatúvá varázsolják a belváros főtengelyét. Az új fejlesztések (pl. Csaba Center, Csaba Udvar) eredményeként, új, nívós vendéglátó egységek is nyíltak a városközpontban, s ösztönözték a hagyományos szereplők megújulását, specializációját.
A belváros rekonstrukciója, valamint a városi rendezvények katalizátorai lehetnek a magánerős fejlesztéseknek.
A városban ágazati és irányítási szempontból is sokszínű intézményhálózat működik. Ezen intézmények (pl. az ITD-H, a BMKIK), a helyi gazdasági szervezetek jelentős hányada, továbbá békéscsabai civil szervezetek széleskörű térségi, országos, illetve nemzetközi kapcsolatrendszert működtetnek. E kapcsolati tőkék számbavétele, koordinációja, illetve bővítése (pl. a városhoz kötődő, de elszármazottak bevonásával) közvetve (marketing-csatornaként) és közvetlenül is (pl. külső befektetések "megkötésével", a rendezvényturizmus élénkítésével) ösztönözheti a gazdasági szerkezetváltást és növekedést.
A prioritás megvalósulását támogatják (egyelőre rövid távon) a városi és térségi infrastruktúra, a közszolgáltatások fejlesztésére, valamint a városrehabilitációra felhasználható alapok, melyeket a Nemzeti Fejlesztési Terv operatív programjaihoz rendeltek (ROP, GVOP), továbbá az informatikai fejlesztésekhez felhasználható IHM- források is. Békéscsaba, illetve a közép-békési városegyüttes marketing- és kapcsolatépítési törekvéseit területfejlesztési (országos, illetve dél-alföldi) források is segíthetik, de mozgósítani kell az önkormányzati és vállalkozói tartalékokat is.
Az Európai Unió kapcsolatépítésre irányuló programjai (Interreg III, Town Twinning) közvetlenül segítik a város kapuszerepének erősítését, míg a vidékfejlesztési célokat szolgáló források (Leader+), illetve a városi környezet minőségének javítását célzó Urban II és az elektronikus szolgáltatások fejlesztését támogató uniós alapok (eEurope) közvetve, a kapcsolatépítés fizikai és intézményi kereteinek megteremtésében segíthetik a várost. A kapcsolatépítés, a vidékfejlesztés, valamint a gazdasági szerkezetváltás támogatása a 2007-től induló költségvetési periódusban is az EU fejlesztési prioritásai között marad.


JAVASOLT FEJLESZTÉSI IRÁNYOK

2.1. MARKETINGSTRATÉGIA KIALAKÍTÁSA
A jelenleginél kedvezőbb, sokszínű Békéscsaba-kép kialakításának első lépéseként meg kell ismernünk a város jelenlegi imázsát, elemeznünk kell annak tartalmát, elsősorban azokra a célcsoportokra koncentrálva, amelyek (akik) kulcsszerepet töltenek be a helyi gazdaság magújulásában/megújításában.
Az elemzés eredményeire támaszkodó, ugyanakkor a városfejlesztési stratégia prioritásaihoz igazodó, átfogó, jól strukturált marketing koncepciót kell kidolgoznunk. A város jövőképéhez illeszkedve meg kell határoznunk a városmarketing fő célcsoportjait (külső befektetők, a helyi gazdasági szervezetek, a lakosság - különösen a fiatal, képzett, mobil munkaerő -, illetve a turistaként idelátogatók), és áttekinteni a város előnyeit, sajátosságait, illetve hátrányait e csoportok igényeit, szükségleteit szem előtt tartva.
A marketingstratégia kialakítása során a fenti célcsoportoknak szóló, általánosabb "üzenetet" kell megfogalmaznunk és népszerűsítenünk országos és nemzetközi szintű fórumokon, csatornákon keresztül. Ehhez olyan Békéscsaba-kép kialakítására van szükség, amely mindenki számára pozitív tartalmat hordoz, s a meglevő, kedvező, régi és új imázs-elemekre, a helyi sajátosságokra (kulturális értékekre, hagyományokra, speciális termékekre), illetve a negatív elemek újraértelmezésére (periférikus helyzet - kapuszerep; kisvárosi lépték - a közép-békési városegyüttes által kínált előnyök) épül.
A marketingstratégia másik fontos eleme, a célcsoport-specifikus marketing előfeltétele a helyi és térségi (városegyüttes) erőforrásokat tartalmazó kataszter készítése, elsősorban a külső szereplők számára. (A befektetőknek: ingatlanok, humánerőforrások, helyi adókedvezmények, üzleti és közszolgáltatások; a látogatóknak: a rendezvények, illetve a szabadidős és turisztikai háttérszolgáltatások áttekintése.) A külső befektetőket megcélzó marketing stratégia kialakításakor a térségi kezdeményezések (közép-békési centrumok marketing stratégiája) mellett a helyi gazdasági szereplők terveinek és igényeinek (mint együttműködési lehetőségeknek) is meg kell jelenniük.
A marketingstratégiának tartalmaznia kell a megvalósításhoz szükséges szervezeti és pénzügyi kereteket, illetve a személyi feltételeket (hatáskörök, feladatok). Ez magában foglalja - a hatékony városmarketing koordinációs feladatait ellátó új szervezet felállítása mellett - a várostervezés és -irányítás jelenlegi struktúrájának és szemléletének átformálását is: a széles külső kapcsolatrendszer fenntartásához szükséges nyitottság és az együttműködéshez, illetve gyors döntésekhez szükséges rugalmasság (az ezzel járó új munkamódszerek) feltételeinek megteremtését.
A marketingstratégia megvalósításához elengedhetetlen a meglévő (önkormányzati, intézményi, vállalkozói, valamint politikai és személyes) kapcsolatrendszereknek - információáramlás és érdekérvényesítés csatornáinak - az áttekintése és mozgósítása.

2.2. "HÚZÓ" MARKETINGELEMEK FELÉPÍTÉSE HELYI ÉS TÉRSÉGI SZINTEN
A marketingstratégia megvalósítása első, rövid távon megvalósítandó lépéseinek egy új, valamennyi célcsoport számára vonzóbb Békéscsaba-kép kialakítására kell irányulniuk. Az új imázs megalapozásához számba kell vennünk és komplex "marketing mix"-szé formálni azokat a helyi értékeket - a termelési hagyományokat és azok produktumait (pl. könyvnyomtatás, gasztronómiai sajátosságok), a kulturális, etnikai sokszínűséget, a kihasználható természeti és környezeti erőforrásokat -, rendezvényeket, valamint megvalósult/megvalósuló fejlesztéseket, amelyek illeszkednek a versenyképesség javításának logikájába.
A "marketing mix" kialakítása és népszerűsítése ("eladása") mellett elengedhetetlen az abban foglalt elemek fejlesztése (az új imázs hitelessé tétele) és az érdekelt szereplők - önkormányzati intézmények, civil szerveződések, vállalkozások, nem helyi irányítású szervezetek - munkájának koordinációja helyi és térségi szinten (közép-békési centrumok, kistérség).
Ennek megfelelően, elengedhetetlen a helyi kulturális bázis egységes rendszerbe foglalása, fizikai kereteinek fejlesztése ( az intézményhálózat folyamatos felújítása, esetleg új, több funkciót ellátó elemek beillesztése - pl. István Malom, Jankay-ház, új rendezvénycsarnok) és "eladása" (a helyi rendezvények körének bővítésével, a térségbeli programokhoz történő illeszkedésükkel, a helybeliek országos és nemzetközi rendezvényeken történő megjelenésének támogatásával).
A városimázs dinamikus elemei lehetnek az országos és nemzetközi sportrendezvények, amelyek ismertté teszik Békéscsabát és közvetlen gazdasági hasznot is hozhatnak a helyi szereplők számára, ezért szükség van az infrastrukturális feltételek javítására, a térségi erőforrások koordinálására, a meglévő kapcsolati tőkék hatékony kihasználására.
Erősítenünk kell Békéscsaba központi szerepét az üzleti információk áramlásában konferenciák, üzleti találkozók és vásárok szervezésével, azok tematizálásával és összekapcsolásával. A rendezvénysorozatokkal meg kell jelennünk az országos és nemzetközi médiában, hangsúlyozva a város (térség) kapuszerepét, erőforrásait és sajátosságait.
Átfogó, ökológiai alapú tájrendezési-tájhasznosítási terv részeként meg kell valósítanunk az Élővíz-csatorna ökológiai felméréseken és hatásvizsgálatokon alapuló rehabilitációs programját, és az érdekeltek közreműködésével koordinációs beruházási és üzemeltetési pénzalapot kell létrehoznunk az Élővíz-csatorna ökológiai vízpótlásának megoldására. Segítenünk kell Natúrpark koncepció megvalósítását; valamint összefüggő zöldfelületi rendszer kialakítását a városban és tágabb térségében is (pl. "zöld szív" kialakítását Békéscsaba és Gyula között).

2.3. BÉKÉSCSABA KAPUSZEREPÉNEK ERŐSÍTÉSE
Békéscsaba (kistérsége és a megye kapcsolódási pontjaként) a közép-békési településegyüttes városaival együtt tölthet be közvetítő (kapu) szerepet a határrégióban (Duna-Körös-Maros-Tisza /DKMT/ Eurorégió). Ehhez erősíteni kell az együttműködések gazdasági tartalmát és karakteresen meg kell fogalmazni az országhatár közelségéből, a földrajzi fekvésből eredő kapuszerep elemeit. Ez két (területi) szinten ragadható meg:
- Békéscsaba (a városegyüttes részeként) a megye egészének elsődleges kapcsolódási pontja a világgazdasági folyamatokhoz piaci és intézményi szolgáltatásai, valamint feldolgozóipara révén.
- Az EU-tag Magyarországon felhalmozott tudás és információk közvetítője lehet Békéscsaba a csatlakozási folyamatot éppen lezáró Románia Nyugati Régiója számára; a DKMT Eurorégióban az agár- és környezeti információs és innovációs központ szerepét töltheti be.
Fel kell mérnünk a potenciális együttműködők körét, létre kell hozni, és folyamatosan karban kell tartani egy, a helyi-térségi gazdasági szereplők lehetséges partnereit tartalmazó adatbázist. Figyelnünk kell a hazai és a szomszédos térségek befektetési lehetőségeit (pl. román és szerbiai privatizáció), és ki kell ajánlani a perspektivikus ügyleteket az érdekelt vállalkozói körnek, stratégiai szövetségeknek.
Segítenünk kell a termelési-termeltetési együttműködéseket, kiemelt figyelemmel a román-magyar relációra. Ösztönöznünk kell az érdekelt szereplők közös fellépését a gazdasági pályázatokon, közös konzorciumok létrehozását a nagyobb beruházások, projektek elnyerése érdekében.
Békéscsaba és a térség gazdasági szakemberei alkalmasak a vállalkozói ismeretek és tapasztalatok átadására a román és szerbiai partnerek számára, különös tekintettel az uniós csatlakozási folyamatra, illetve a belépés következményeire. Erre a tőkére alapozva erősítenünk kell Békéscsaba információközpont-szerepét.
Az önkormányzatnak, a vállalkozásfejlesztéssel foglalkozó intézményeknek és a külső partnereknek együtt kell működniük abban, hogy a térség vállalkozóinak megjelenését lehetővé tevővásárokat (később egyre inkább tematikus vásárokat), rendszeres üzletember-találkozókat (célzott mehívotti körrel), gazdaságfejlesztési, területfejlesztési konferenciákat szerveznek az érintett térség (DKMT, Dél-Alföld, Arad, Temes és Bihar megye) szakembereinek bevonásával.
A közlekedési infrastruktúra már lezárult és jelenleg folyó fejlesztései (a gyulai határátkelő fejlesztése, a gyulai elkerülő út, Békéscsaba-Gyula szakasz négy sávra bővítése, a békéscsabai elkerülő út fejlesztése, a repülőtér fejlesztése, a Lökösháza-Budapest vasútvonal rekonstrukciója és fejlesztése) Békéscsaba számára megkönnyítik a keleti, Románia, ezen belül elsősorban Arad és Arad megye, Temesvár és Temes megye, illetve Nagyvárad és Bihar megye felé töténő nyitást. Arad vállalkozói és vállalkozást segítő intézményei részéről - nem utolsósorban a román EU-harmonizációs folyamat előrehaladásával párhzamosan - valós és érdemi együttműködési igény jelentkezik a Békés megye, kiemelten a Békéscsaba-Gyula térsége felé. Ezt a kínálkozó lehetőséget meg kell ragadnunk, ki kell építenünk a partnerség helyi (térségi) intézményi és infrastrukturális (pl. információs) hátterét - hiszen e megyék gazdasági potenciáljával kiegészülve Békéscsaba (illetve a közép-békési centrumok) már európai léptékben is komoly piacot, illetve termelőkapacitást jelentenek, ami megkönnyítheti a potenciális befektetők letelepítését.

2.4.KOMPLEX STRATÉGIA KIDOLGOZÁSA A BELVÁROSI TÉR (ÚJRA)
HASZNOSÍTÁSÁRA
Részletesen fel kell mérnünk az elmúlt másfél évtizedben lejátszódott gazdasági-társadalmi átalakulás térszerkezeti következményeit a belvárosban, különös tekintettel az ingatlanhasznosítás, a közlekedési (parkolási) helyzet és a várokép problémáira.
Az átalakulás által eredményezett feszültségek kezelésére, illetve a helyi szereplők (lakosság, belvárosi szolgáltatók/bérlők, ingatlanfejlesztők, a belvárosban üzleti szolgáltatásokat igénybe vevők) elvárásainak, szükségleteinek kielégítésére egy belváros-fejlesztési tervkeretei között kell választ találnunk. A terv elkészítésébe be kell vonni az érintett tulajdonosok, bérlők és ingatlanfejlesztők mellett a helyi civil szervezeteket is, hogy a várost vonzóvá tegyük a beruházók számára, de a belváros köztér-funkcióinak fejlesztésével az itt élők kötődését is erősítsük.
Meg kell határoznunk a tágabb belváros (Luther utca-Élővíz-csatorna-Bartók B. u.-Petőfi u.-Jókai u.) egyes részeinek jövőbeli szerepét (fejlesztési irányát), és ennek megfelelően ösztönözni a kereskedelmi, szolgáltató, intézményi, lakófunkciók fejlődését. Kiemelten kell kezelnünk a hagyományos "főterek" (Szeberényi tér, Szent István tér, Szabadság tér) funkcionális és fizikai megújítását, az itt található, hasznosítatlan ingatlanok problémáját (Körös Hotel, István Malom), illetve az Élővíz-csatorna mint speciális, városképet javító elem (és belvárosi zöldterület) rendezését. Mindehhez az önkormányzati ingatlanok hasznosítási elveinek újragondolása, illetve a belvárosi ingatlantulajdonosokkal kialakítandó konszenzus és folyamatos együttműködés szükséges. A belváros leglátogatottabb részein (a "fő tereken", valamint a sétáló utcán és közvetlen környezetében) különösen fontos a nívós ("A" kategóriás) irodák és vendéglátóhelyek fejlesztésének támogatása.
Jelenleg az önkormányzat közművelődési feladatellátása széttagolt, túlspecializált, ezért egységes városi kulturális szolgáltatásról nem beszélhetünk. Célszerű lenne centrális, azonos hozzáférhetőségű és szakmai irányítású, korszerű igényeket is kielégítő önkormányzati multifunkcionális teret létesíteni, amely városon belül közművelődési hálózati központként működne. Emellett a megyei jogú városnak át kell gondolni a térségi kulturális szolgáltató hálózati központként betölthető szerepvállalást is. Az így kialakuló humán központ szolgáltatásait kiegészíthetik és színesíthetik a magántőke bevonásával fenntartott kulturális vállalkozások, egyéb szolgáltatók. Az országos stratégiai célkitűzéseknek is megfelelően a város nagyobb figyelmet kíván fordítani azokra a közművelődési lehetőségekre, melyek a polgárok életesélyeinek növekedését segítik elő, praktikus ismeretek közvetítésével hozzájárulnak a lakosság ismeret- és képzettségi szintjének növekedéséhez. Fel kell készülni az Európai Unió által is támogatott élethosszig tartó tanulás közművelődési intézményekben szervezett lehetőségeinek alkalmazására. Az intézményeknek ehhez tanfolyamok, szakkörök, át- és továbbképzések, tájékoztatók, fórumok szervezésével kell lehetőséget biztosítani. Ezzel egyidejűleg a belvárosi tér újrahasznosítása során az értékes önkormányzati ingatlan, az Ifjúsági Ház és Általános Társaskör új funkcióban kerül meghatározásra a Körös Hotel - István Malom által közrefogott területen.
A belváros új, áttekinthetőbb, rugalmasabb struktúrájának kialakításában az épített környezet minőségének fontos - közvetett és közvetlen - szerepe van, ezért folytatnunk kell a belváros szépítésére irányuló eddigi törekvéseket (díszburkolat, utcai bútorzat), és ösztönözni az üzletek külső megjelenésének javítását (pl. a közterek "galériává" kialakításával, kihasználva a kirakat-felületeket). Ugyanakkor el kell készítenünk a város örökségvédelmi hatástanulmányát, továbbá megújítani a védett épületek kataszterét, a tulajdonosok számára pedig anyagi támogatást kell nyújtani az épületek - a városkép - egyediségének megóvásához.
Mindezt össze kell kapcsolnunk egyrészt a közbiztonság javításával, másrészt a belvárosi közlekedés és parkolási rend átalakításával (javításával). Ez utóbbi megvalósításához az elkerülő út megépítéséből adódó belterületi forgalomcsökkenés és az ennek eredményeként alkalmazható forgalomcsillapítási technikák kínálják középtávon a legjobb lehetőséget.

SZEREPLŐK
A prioritás megvalósításában Békéscsaba Polgármesteri Hivatalának szakapparátusa- különös tekintettel a Városépítészi Irodára és a Gazdasági Irodára -, illetve egy újonnan felállítandó, a Stratégiai Irodával szorosan együttműködő marketing iroda tölt be kezdeményező és koordináló - s ezért kulcsfontosságú - szerepet. Ennek ellátásához elengedhetetlen a hivatal működésének (és szemléletének) új elvek (nyitottság, rugalmasság) szerinti átalakítása, hogy helyi, térségi, országos és nemzetközi szinten is képes legyen kapcsolatépítésre és a partnerek igényeihez történő rugalmas alkalmazkodásra - megteremtve ugyanakkor az ehhez szükséges infrastrukturális kereteket is. Ez utóbbit - helyi, térségi és nemzetközi kapcsolatrendszerükkel és humán erőforrásaikkal kiegészülve - az önkormányzati intézmények is segítik.
A helyi gazdasági szervezetek potenciális partnerei az ideérkező külsőbefektetőknek, ugyanakkor a gazdasági kapcsolatépítés (kapuszerep legfontosabb eleme) elsődleges szereplői is. Ezért fontos a részvételük a város-imázs kialakításában (sajátos szempontok megjelenítése miatt) és az imázs-elemek fejlesztésében is (rendezvények,
belvárosfejlesztés). A vállalkozók kamarái és egyéb érdekvédelmi szervezetei, illetve maguk a vállalkozók a végrehajtás során partnerei kell tehát, hogy legyenek az önkormányzatnak. Ugyanakkor humán erőforrásaik fejlesztésére van szükségük, hogy felkészüljenek a partneri kapcsolatok bővítésére (nyelvi, szakmai, ügyviteli, jogi, marketing és informatikai ismeretekkel). Kiemelt partneri kört jelentenek az ingatlanfejlesztésben érdekelt vállalkozók, akiknek aktív szerepet kell vállalniuk a városkép fizikai megújításában.
A lakosság a civil szervezeteken keresztül vesz részt az imázs-építésében, így mindenki a magáénak érezheti a várost; a felhalmozott tudás olyan érték/tartalék, amely szakmailag is segítheti az új imázs formálását, ugyanakkor piaci értéke is van (eladható). A civil (különösen a szakmai, környezetvédelmi és a kulturális) szervezetek kapcsolati tőkéje segíthet az új Békéscsaba-kép közvetítésében és a kapuszerep nem-gazdasági elemeinek erősítésében, ezért be kell vonni őket a javasolt fejlesztések megvalósításába.
A külső szereplők közül Békés és Gyula önkormányzata a marketingstratégia kialakításában és végrehajtásban (közvetve: Békéscsaba helyének meghatározásában), illetve a közös imázs-elemek fejlesztésében is fontos szerepet tölt be. Külső szereplők közül a megyei, regionális és országos szintű vállalkozásfejlesztési és területfejlesztési intézmények mellett kiemelt szerepet kaphat Békés megye önkormányzata és annak hivatala, a BMKIK, illetve az ITD-Hungary területi irodája. Ezek információs bázisaik és kapcsolatrendszerük révén segíthetik a helyi szereplők nemzetközi beágyazódását, a partnerkapcsolatok bővítését és a forrásokhoz jutást. Békéscsaba határrégióban betöltött szerepét a DKMT Eurorégió hazai tagjainak érdekelt szervezeteivel (Bács-Kiskun és Csongrád megye, illetve Szeged és Kecskemét önkormányzataival, az ott működő gazdaság- és területfejlesztési szervezetekkel) és határon túli szereplőivel (Arad és Temes megye perfektúráival, az ott működő gazdasági kamarákkal, valamint vállalkozásfejlesztési szervezetekkel), továbbá a Bihar megyei Gazdasági Kamarával történő együttműködés erősítheti.


3. PRIORITÁS
A GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS INFRASTRUKTURÁLIS HÁTTÉRFELTÉTELEINEK FEJLESZTÉSE
A CÉLOKHOZ VEZETŐ UTAK
E prioritásba foglalt fejlesztési irányok megvalósulása a 2. stratégiai célon keresztül szolgálja az alapcél megvalósulását.
- Az áramlási tengelyek erősítésével mind az ország gazdasági centrumához, mind a külpiacokhoz és a külső partnerekhez való kapcsolódás feltételei javulnak.
- A belső hálózati elemek fejlesztése a már a városban működő gazdasági egységek, valamint a potenciális befektetők érdekeit is szolgálják.
- Városunknak vonzó telephellyé kell válnia a vállalatok számára, de ugyanolyan fontos a településen élők és dolgozók jó életfeltételeinek és környezetének biztosítása is.
- A szolgáltató tevékenységek fejlesztése révén a helyi gazdaság sokszínűsége, a város képe is kedvezően változhat, míg a lakásállomány és a nem lakáscélú ingatlanok minőségében bekövetkező pozitív irányú elmozdulás a munkaerő helyben maradását ösztönzi.

KIHÍVÁSOK - LEHETŐSÉGEK
Békéscsaba útfenntartási stratégiája ugyan elkészült, de hiányzik a városi útfelújítások ütemezését célzó terv. A város belső közlekedési struktúrájából hiányoznak feltáró és harántoló, egyes városrészek összeköttetését biztosító elemek, melyek a forgalom egyenletesebb elosztása szempontjából fontosak. A belső kerékpárút-hálózat esetében is elmaradt több belvárosi áthaladó szakasz megépítése, ezért szükségessé vált az 1996-os kerékpárúthálózat-fejlesztési tervének felülvizsgálata. A belváros sétálóövezetének kiterjesztése felveti a forgalmi átszervezések szükségességét. Az elkerülő út megépülése nyomán az önkormányzat kezelésébe kerülő volt állami utak hosszabb távú szerepének megfogalmazása sem történt meg. A MÁV-fejlesztésekkel összefüggésben újra kell gondolni a jaminai városrész és a várostest (jelenleg elégtelen) összeköttetési lehetőségeit, valamint az ezekkel kapcsolatos helyi szükségleteket. A város nemzetközi közlekedési és logisztikai szerepe egyelőre szerény, ugyanakkor a meglevő infrastrukturális adottságok - a közelmúltban megtörtént, elkezdett fejlesztések ellenére - több vonatkozásban még ehhez képest sem kielégítőek. A város fekvéséből, és versenytársai (első sorban Arad és Szeged) jelenlétéből adódóan a logisztikai szerepkörök meghatározó jelentőségűvé válása a város gazdaságában reálisan hosszú távon sem várható. A Budapest felé irányuló vasúti és közúti törzshálózati összeköttetések minőségi javítása szükséges feltétele a helyi gazdaság versenyképessége, illetve Békéscsaba telephelyi potenciálja javításának, s hasonló szerepet játszhat a légi elérhetőség megteremtése is. E nagyberuházások megvalósulása javítja a vállalkozók és a lakosság elégedettségét, életminőségét, esélyt teremthet a logisztikai szerepkörök erősítésére is. Az emberi egészség és a környezet szempontjából kockázatmentes hulladékkezelés feltételei még kívánnivalót hagynak maguk után. Várat magára a város több tucat illegális szemétlerakó helyének felszámolása. Az elmúlt években számos problémát vetett fel a városi szennyvíz kezelése. Ilyen problémák voltak a tisztított szennyvíz rossz minősége, a tisztítási technológia alkalmatlansága, az elégtelen szennyvíziszap-víztelenítés és - elhelyezés, valamint a szippantott szennyvíz légszennyezést kizáró fogadása.
Békéscsaba még hazai viszonylatban sem jár élen az információs technológiák és informatikai alkalmazások terén. Komoly gondot jelent az új felhasználási terek társadalmasítása az átlagosnál alacsonyabb jövedelmek, illetve az informatikai infrastruktúra - az ország fejlett régióihoz képest - vontatottabb fejlődése miatt. Az informatikai infrastruktúra minősége "nem állja a versenyt" a magyar nagyvárosok többségével. Az infrastrukturális fejlesztések elmaradása mind a kommunikációs folyamat lassulásában, mind a gazdasági versenyképesség romlásában rövid (2-3 éves) időtávon belül jelentkezik, forintban kifejezve is óriási károkat okozva a helyi szereplőknek.
Békéscsaba turisztikai vonzerői korlátozottak, ám ezek kihasználása sem tekinthető teljesnek. A város szálláshely kínálata a jelenlegi vendégkör számára is csak részben elégséges, s még Gyula kapacitásaival együtt sem tekinthető teljesnek. Problematikus a vendéglátóhelyek színvonala is, különösen a magas nívót képviselő, valamint a nyári idegenforgalmi főszezonban a városnak mediterrán hangulatot kölcsönző egységek száma korlátozott, és a városban nincs nagyobb méretű konferenciát befogadni és kiszolgálni képes épületegyüttes sem. A városi ingatlanállomány - a hasonló méretű és funkciójú városok hasonló adataival összevetve - fokozatosan leértékelődik. A lakóingatlan-piac jelenlegi struktúrája rugalmatlan, nem kedvez a mobilitásnak, ami akadályozza a képzett, fiatal munkaerő helyben tartását.

A város közlekedési elérhetősége már rövid távon jelentősen javulhat a légi és vasúti viszonylatban, a gyorsforgalmi út megépítésének indítása azonban csak középtávon várható. Kiemelkedő fontosságú, hogy a város, a megye és a szakmai szervezetek egységes lobbi tevékenységének eredményeként a gyorsforgalmi úthálózat fejlesztésének ütemezését sikerült időben előbbre hozni, valamint az is, hogy a békéscsabai repülőtér fejlesztésében komoly előrelépés történt/történik. A logisztikai adottságok terén vasúti szempontból van legkedvezőbb helyzetben a város, hiszen a Lökösháza-Budapest vonal a IV-es helsinki korridor része. Ennek kihasználását idáig a vasút áruszállítási szerepének radikális csökkenése mellett a pálya állapota, illetve kiépítettsége is korlátozta. Ezért is fontos, hogy a MÁV tervei szerint 2007 végére jelentős sebességnöveléssel járó rehabilitáció történik a vonalon, illetve Békéscsabáig mindenhol kiépül a második vágány, és megújul a csabai vasútállomás.
A mezőgazdasági melléktermékek nagy mennyisége olyan bázis, amelyre a hosszú távú gondolkodás jegyében a fosszilis energiahordozók felhasználásának csökkentését, esetenként kiváltását alapozni lehet. A geotermikus energia és a termálvizek tekintetében a fenntartható és hosszú távú használat is megalapozható ésszerű kiaknázással, s lehetőség van a megújuló energiaforrások kihasználásával energiatakarékosabb (versenyképesebb) helyi gazdaság megteremtésére.
Fontos feladat azoknak a kezdeményezéseknek a folytatása, amelyek veszélyes hulladékok, a lakosság és az intézmények, illetve az irodák hulladékainak gyűjtésére, a szelektíven gyűjtött hulladékfajták hasznosítására és a nem hasznosítható/feldolgozható/ megsemmisíthető hulladékfajták megfelelő lerakására irányulnak. A közmű olló túlzott nyitottsága, a szennyvízcsatorna-rendszer hiányosságai megoldására eredményes lépéseket tett/tesz az önkormányzat a város által a Kohéziós Alapból elnyert támogatással épülő új szennyvíztelep megépítésével és a projekt keretében zajló csatornarendszer-bővítéssel.
A város telekommunikációs szolgáltatója (Hungarotel Rt.) - ha fáziskéséssel is - helyben elérhetővé teszi a legfejlettebb kommunikációs szolgáltatásokat (pl. ADSL), az ehhez szükséges technológiai fejlesztéseket a cégen belül elvégzi. A 2003-ban hatályba lépett törvény megteremtette az elvi lehetőségét a területi alapú koncessziók oldásának, új szolgáltatók belépésének a piacokra. Gyakorlatban ez a lehetőség a kisebb cégeknek 2004 közepétől, a lakossági előfizetők számára 2004 végétől adott. A városban több alternatív informatikai hálózat, adatátviteli technológia üzemel, melyek lehetőséget nyújthatnak a népesség szélesebb körének elérésére, informatikai minta- és kísérleti projektek befogadására.
A lakáspiaci mobilitás megteremtésében a helyi önkormányzat több, előremutató kezdeményezést indított el, s működtet ma is. A fiatalok lakáshoz jutását segítő pénzügyi támogatási rendszer, az önkormányzati bérlakás-építési program (Erzsébet-lakópark), illetve a helyi kedvezmények rendszere jól kiegészül a vállalkozók által elindított fejlesztésekkel, amelyek a lakásállomány minőségi megújításában játszanak kulcsszerepet. A helyi kezdeményezések hatékonyságát növeli a központi kormányzat által folytatott lakáspolitika is, mely a szociálpolitikai kedvezmények növelésével, a kedvezményes, államilag támogatott hitelkonstrukciókkal, állami kezességvállalással, lakbértámogatással támogatja a családosok otthonteremtési céljainak megvalósulását, a fiatalok első lakáshoz jutását, illetve kiemelten a közalkalmazotti és köztisztviselői réteg helyzetét.
A közlekedési törzshálózat fejlesztései meghatározóan központi kormányzati, illetőleg (elsősorban a vasúthoz kapcsolódóan) az EU Kohéziós Alap forrásaiból készülhetnek el. A repülőtéri fejlesztéseket a megyei önkormányzat saját erőből teremti elő, míg az üzemeltetés költségeit meg kívánja osztani a térségi önkormányzatokkal, ahol Békéscsaba tehervállalására is szükség lesz. A logisztikai fejlesztések esetében első körben a vállalkozói források jönnek szóba, hiszen a térség nem szerepel a kiemelt, országos jelentőségű logisztikai centrumok célterületei között. A belső úthálózati fejlesztések jelentős részben önkormányzati forrásokat igényelnek, a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) Regionális Operatív Programja (ROP) és Környezetvédelem és Infrastruktúra Operatív Programja (KIOP) forrásai csak részben válthatják ki a saját erőt.
A vonalas infrastruktúra fejlesztésére a már folyó konstrukciók mellett az NFT KIOP ad pályázati lehetőségeket (1.7. "Az energiagazdálkodás környezetbarát fejlesztése", 1.1. "Vízminőség javítása", 1.4. "Környezeti kármentesítés a felszín alatti vizek és az ivóvízbázisok védelme érdekében"). A vállalkozások környezettudatosságának fejlesztéséhez a SMART Befektetésösztönzési célelőirányzat forrásait lehet a finanszírozásba bevonni, míg az energetikai átalakítások anyagi hátterét az EU Kutatásfejlesztési és Demonstrációs Keretprogram: Fenntartható fejlődés, globális változás és az ökoszisztémák - Fenntartható energiarendszerek részprogramja, a LIFE III.- ENVIRONMENT program, a SAVE Energiahatékonysági Közösségi Program, valamint az ALTENER Megújuló Energiákat Támogató Közösségi Program támogatja.
Az információs infrastruktúra fejlesztésére a hazai központi források közül az IHM által kezelt pályázati eszközök, valamint a Nemzeti Fejlesztési Terv GVOP-ban megnyíló pályázati lehetőségei jöhetnek elsődlegesen szóba. Az uniós források közül a Kutatásfejlesztési és Demonstrációs Keretprogram 7. Témája ("Polgárok és kormányzás az információs társadalomban"), illetve az eEurope Akcióprogram csaknem összes eleme szóba jöhet finanszírozási lehetőségként. A társadalmi esélyegyenlőség segítését - amely e programrészben fontos szerephez jut - a Combating Discrimination Közösségi Program forrásaiból lehet részlegesen finanszírozni.
A turisztika háttérfeltételei fejlesztésének egyik - döntően az önkormányzat által végrehajtandó - részére a Nemzeti Fejlesztési Terv ROP-ban találhatunk pályázható forrásokat. E beruházások megvalósításában bizonyosan komoly szerepet kell vállalnia a vállalkozói tőkének, akár önállóan, akár PPP-konstrukció keretében, ám mindkét esetben az önkormányzat szoros felügyelete mellett készülhet el a fejlesztés. Az uniós források esetében a Strukturális Alapok ERFA alapjának pályázati ablakait lesz érdemes figyelni az elkövetkező években. Kisebb eséllyel, de érdemes figyelni a LEADER+ program vidékfejlesztést célzó forrásait is, különösen a nem mezőgazdasági jövedelemszerzési lehetőségek megteremtésére szolgáló eszközöket.
Az ingatlanpiac lehetséges forrásstruktúrája talán a legtagoltabb, hiszen önkormányzati szinten is több, egymást kiegészítő elem létezik már ma is (fiatalok lakáshoz jutásának támogatása, önkormányzati bérlakás-építési program, lakbértámogatási rendszer), amelyeket erősítenek a központi kormányzat lakáspolitikájának elemei (szociálpolitikai kedvezmények, államilag támogatott hitelek, állami kezességvállalás, lakbértámogatás, családosok otthonteremtési támogatása, fiatalok első lakáshoz jutásának támogatása a szükséges önerő mérséklésén keresztül, bérlakásépítések támogatása). Ezzel együtt a fejlesztési irány végrehajtásában nagyon komoly szerepet kell vállalnia a magántőkének önállóan vagy PPP-konstrukció keretében. A közösségi források - kiegészítő finanszírozási lehetőségként - e téren kevésbé jöhetnek szóba, leginkább az URBAN II. program forrásait lehet e célra fordítani.


JAVASOLT FEJLESZTÉSI IRÁNYOK

3.1. BÉKÉSCSABA KÖZLEKEDÉSI CSOMÓPONTI ÉS LOGISZTIKAI SZEREPÉNEK ERŐSÍTÉSE
Versenytársaink többségéhez hasonlóan a közlekedési ágazatok közül számunkra is a megfelelő kapacitású és minőségű közúti törzshálózati összeköttetések, ezen belül is a Budapesttel, illetve a nemzetközi folyosókkal való megfelelő szintű kapcsolat kiépítésének van meghatározó szerepe. E fejlesztések kizárólagos kormányzati kompetenciába tartoznak, így a városnak e téren érdekképviseletre, lobbitevékenységre van lehetősége. Folyamatosan fel kell lépnünk a Békéscsabát érintő legfontosabb, ugyanakkor térségi hatású országos közúti és vasúti fejlesztések határidő szerinti, maradéktalan megvalósításáért. Az érdekképviselet hatékonyságának fokozása érdekében a lobbitevékenységet minél szélesebb térségi keretben, illetve szereplői körben kell működtetnünk, koordinálnunk, akár formális szervezetet is létrehozva e célra.
Át kell gondolnunk az országos hálózatok fejlesztéséből következő hatásokat a belső - állami és önkormányzati kezelésű - úthálózatra, és előre fel kell készülnünk ezekre. Külön kiemelendők az elkerülő út megépüléséből eredő forgalomszervezési hatások, valamint egyes, ma még állami kezelésű belterületi utak önkormányzati kezelésbe való szükségszerű átvétele.
A békéscsabai repülő tér fejlesztésének hatásai bizonytalanok. A szilárd burkolatú, közepes méretű utasszállító gépek fogadására is alkalmas 1300 m-es betonos kifutópálya megépítése tisztán utasforgalmi szempontból valószínűleg nem rentábilis, a viszonylag kis belföldi távolságok, a szegedi és az aradi repülőtér versenye miatt. Ugyanakkor elkészülte előnyösen befolyásolhatja a térség (elsődlegesen Gyula) idegenforgalma mellett a környék egyes vállalkozásainak gazdasági helyzetét, és a külföldi tőke beruházásait is ösztönözheti. Ezért át kell tekintenünk a "térségi repülőtér" megye, érintett önkormányzatok és vállalkozások konszenzusán alapuló fejlesztésének és működtetésének lehetőségeit, a járulékos szolgáltatói háttér kialakításának rendszerét és költségeit.
A város logisztikai szerepkörének infrastrukturális feltételei a tervezett közúti, vasúti és légiközlekedési beruházások megvalósulásával középtávon kétségkívül javulni fognak (gyorsforgalmi úti, illetve légi kapcsolattal). Ugyanakkor a fő forgalmi folyosók (a vasutat kivéve) továbbra is a térségen kívül fognak haladni, s megmarad a versenytársak (Szeged, Arad) infrastrukturális előnye. Ezért rövid távon célszerű lenne a környékbeli települések önkormányzataival és az érintett érdekcsoportokkal (vállalkozások, közlekedési szereplők, fuvarozó-raktározó cégek stb.) áttekintenünk a reálisan kínálkozó adottságokat, logisztikai lehetőségeket, a meglevő kezdeményezéseket, forrásokat, helyszíneket és esetleges konfliktusokat. Teljes értékű, "országos jelentőségű" (államilag is támogatott) logisztikai központ létrehozása középtávon nem reális elképzelés, ezért az optimális cél meghatározása érdekében különösen fontos a specializációs, illetve a környező logisztikai központokkal való, funkciómegosztáson alapuló együttműködési lehetőségek ("logisztikai alközpont") feltérképezése, definiálása. Ehhez (Szeged mellett) az egyre jelentősebb logisztikai szerepű Araddal is fel kell vennünk a kapcsolatot. A logisztikai fejlesztések helyszínét a konkrétan kijelölt fejlesztési célhoz igazodóan célszerű csak kiválasztani.

3.2. A BELSŐ HÁLÓZATI INFRASTRUKTURÁLIS ELEMEK GYORSÍTOTT ÜTEMŰ FEJLESZTÉSE
A város önkormányzati útjain az utóbbi évtizedben jól finanszírozott és hatékony fenntartási tevékenység folyt, ugyanakkor a felújítások gyakorlatilag teljesen elmaradtak, a belső úthálózat minősége jelentősen romlott. Ezért haladéktalanul útfelújítási stratégiával kell kiegészíteni a városüzemeltetési koncepcióban foglalt útfenntartási stratégiát, több évre szóló felújítási ütemtervet kell kidolgozni, illetve megvalósítani.
A kerékpáros közlekedés feltételeinek javítása érdekében rövid távon - a már bekövetkezett, illetve az elkerülő út átadásával bekövetkező változásokat is figyelembe véve - felül kell vizsgálni, és szükség szerint módosítani kell az 1996-ban elkészült kerékpárúthálózat- fejlesztési tervet. Középtávon a még hiányzó elemek megépítésével be kell fejezni a belvárosi hálózati összeköttetéseket, törekedve a közutak és a kerékpárhálózat találkozási pontjainál meglevő veszélyek csökkentésére is.
A helyi tömegközlekedés terén a 33/2004-es autóbuszos személyszállítási törvény előírásainak megfelelő szolgáltatási szerződés megfelelő kidolgozása és megkötése jelent fontos, rövid távú feladatot. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi szolgáltatási színvonal fenntartása - ami minimális célkitűzésnek tekinthető - az eddigieknél nagyobb összegű anyagi szerepvállalást fog kívánni a szolgáltatást megrendelő önkormányzattól. A vasútállomás rövidesen meginduló átépítését célszerű lenne úgy megvalósítani, hogy az újonnan megépülő aluljáró hozzájáruljon a Jamina és a belváros közötti gyalogos, illetve kerékpáros forgalom lebonyolításához is. (Az aluljárórendszer a meglevő autóbusz- pályaudvari rendszer felújítása esetén egyéb /kereskedelmi, szolgáltató/ funkciókat is kaphatna.) Ugyanakkor javítani kell Jamina és a belváros közúti összeköttetését. Folytatnunk kell a 8 éve elkezdődött szelektív hulladékgyűjtést. Az elmúlt időszak tapasztalataira alapozva optimalizálni kell a hulladékgyűjtési rendszert (magán- és közintézmények hulladékának, illetve a lakossági veszélyes hulladék szelektív gyűjtése, hulladékgyűjtő udvarok kialakítása, költséghatékonyság elérése stb). A város szennyvizének összegyűjtését és kezelését várhatóan a 2007. január elsejétől megkezdődő, a Kohéziós Alapból támogatott, szennyvíztisztítási és csatornázási projekt teljes mértékben és a jogszabályokhoz igazodva fogja megoldani. A gazdasági szereplők körében ugyanakkor ösztönöznünk kell a "tiszta" termelési technológiák előretörését, valamint a szennyvíz és a veszélyes hulladék telephelyen belüli gyűjtését, tárolását, a hulladékkezelést és -újrahasznosítást.
Ki kell alakítanunk a települési energiapolitikát (első lépésként az energetikai stratégiai koncepció elkészítésével), mert megvalósítása lehetővé teszi a gazdaságosabb, színvonalasabb és biztonságosabb városi energiaellátást, az energia racionális felhasználását, az alternatív energiaforrások fokozottabb hasznosítását, fenntartható, és lehetővé teszi a környezetbarát energiaellátást elsősorban az intézményekben.
Fejlesztenünk kell az informatikai hálózati kapacitást, mind a gerinchálózaton (H-Bone), mind a városon belüli kommunikációban. Ki kell építeni a békéscsabai optikai gyűrűt. Az "intelligens város" program (1.2) részeként korszerűsítenünk kell az intézményi informatikai rendszereket. Kiemelt figyelmet kell fordítanunk a szociálisan rászorulók, a mozgásukban korlátozottak Internethez jutásának biztosítására, nyilvános Internet-terminálok kihelyezésével, városrészi-közösségi Internet-központok kialakításával, piaci árnál kedvezőbb hozzáférés biztosításával, esetleg ingyenes számítógép biztosításával, az esélyegyenlőség elvét szem előtt tartva.

3.3.A VENDÉGLÁTÁS, A SZÁLLÁSHELY- ÉS SZABADIDŐS SZOLGÁLTATÁSOK TÉRSÉGI KÍNÁLATBA ÁGYAZOTT FEJLESZTÉSE
A versenyképesség növelése érdekében, a településfejlesztési koncepció ajánlásait, valamint a környezőtelepülések adottságait, terveit figyelembe véve a rendezvény- és sportturizmus (edzőtáborok) infrastrukturális kereteinek fejlesztése, az erőforrások e területre történőkoncentrációja javasolható. Ehhez fel kell mérnünk a helyi és térségi (közép-békési centrumok) szálláshely- és vendéglátási kínálatot és -kapacitásokat, különös tekintettel a minőségi elemekre. Ugyanakkor értékelnünk kell (turisztikai célcsoportonként) a keresletet, s ennek alapján meghatározni a kínálat hiányosságait. Vonzó konstrukciókat, együttműködési lehetőségeket kell kínálnunk a potenciális befektetőknek, akik vállalkoznak a strukturális hiányok oldására.
Önkormányzati infrastrukturális és ingatlanfejlesztésekkel kel ösztönözni és orientálni a befektetőket a lehetséges befektetések közötti választásban, előnyben részesítve azokat a fejlesztéseket, amelyek a preferált területek mellett más ágazatok fejlődését is elősegíthetik.

3.4. A LAKÁSÁLLOMÁNY MINŐSÉGÉNEK ÉS A LAKÁSMOBILITÁS FELTÉTELEINEK JAVÍTÁSA
Biztosítani kell a várostervezési kereteket a nagyobb lépték ű (lakópark-jellegű) lakóingatlan-fejlesztésekhez, hogy a nívós lakások és a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatások iránti helyi igényeket a fejlesztők kielégíthessék. A lakáspiac struktúrájának és minőségének javítását, a békéscsabai ingatlanállomány értékének növekedését szolgálná emellett a zöldövezeti (kertvárosi jellegű) fejlesztések területének kijelölése, együttműködve Gyulával, illetve a kistérség településeivel és Békéssel.
A fiatalok számára - az eddigi kezdeményezéseket (Fecskeház, ifjúsági garzon,) és gyakorlatot folytatva - lehetőséget kell biztosítanunk első otthonuk megteremtéséhez, különös tekintettel a kvalifikált munkaerő helyi kötődésének erősítésére.
A rugalmasabb lakáspiaci struktúra kialakítása érdekében tovább kell bővíteni a városi bérlakás-állományt (pl. PPP-konstrukciók alkalmazásával), illetve javítani kell annak minőségét. Ezzel kedvezőbbé tehetjük a városon belüli lakásmobilitás feltételeit és a Békéscsabán munkát vállalók beköltözésének esélyeit.
Kezdeményeznünk kell a nem önkormányzati tulajdonú lakásállomány minőségének és értékének javítását az iparosított technológiával készült lakótelepek rehabilitációjával, amihez külső (kormányzati) és helyi (önkormányzati és lakossági) forrásokat is be kell vonnunk.
A Szabályozási Terv, illetve a Helyi Építési Szabályzat következetesebb betartatására van szükség, hogy a meglévő lakásállomány minőségét megóvjuk, s megakadályozzuk egyes tömbök, városrészek fizikai és társadalmi leértékelődését.

SZEREPLŐK
A polgármesteri hivatal tölt be kulcsszerepet a közúti és vasúti fővonali fejlesztésekért folyó lobbitevékenység alakításában, az elkerülő úthoz kapcsolódó intézkedések megtervezésében, valamint a város repülőtér-működtetésben és logisztikában betöltött szerepének meghatározásában, ennek koordinálásában. Az önkormányzatnak kiemelkedő szerepe van abban, hogy - az "intelligens energiáról" szóló közösségi program irányelveinek tükrében - megvalósítsa annak az előfeltételeit, hogy a betelepedő cégek nagyobb arányban használjanak környezetbarát energiát, emellett pedig az összes energiafelhasználás csökkenjen. (Továbbá az 1.1. programhoz igazodva energiagazdálkodás szabályozási struktúráinak alkalmazásán túl, szükséges a termelő cégek környezetkímélő termelési rendszerének ösztönzése is.) Békéscsaba Megyei Jogú Városnak a Polgármesteri Hivatal és a városi intézmények informatikai hátterének javítását is meg kell valósítania. A turizmushoz kapcsolódó infrastruktúra javításában az önkormányzat szakmai apparátusának (kiemelten a Városépítészi Irodának, illetve a létrehozásra javasolt Stratégiai Irodának) van kulcsszerepe, egyik oldalról a szabályozási keretek alakításával és a hatósági ellenőrzéssel, másik oldalról a fejlesztések szervezésével és koordinálásával. A városi intézmények a programkínálat bővítésével, a városi szinten megvalósított koordinációval segíthetik a sikeres végrehajtást. Az ingatlanpiac kedvező irányú átalakulásáért a város a meglévő kezdeményezések folytatásával, a kedvezmények rendszerének fenntartásával tehet a legtöbbet, emellett közvetlen beavatkozással, valamint a szabályozás átalakításával a minőségi fejlesztéseket is támogathatja.
A helyi gazdasági szervezetek a logisztikai szerepkör jellegének meghatározásában, fejlesztésében, valamint a repülőtér szerepének kialakításában játszhatnak kulcsszerepet. A környezetkímélő - ugyanakkor versenyképességet javító - gazdálkodás elterjesztésében meghatározó szerepet töltenek be a - különösen az anyagi termelésben működő - vállalkozások, támogatva a (környezeti és társadalmi) fenntarthatóság elvének érvényesülését a helyi gazdaságban. A kommunikációs és informatikai szolgáltató vállalkozások - kiemelten a Hungarotel Rt. - fejlesztési politikájukkal, azok megvalósításával hozzájárulnak az információs technológiák terjedéséhez, s ezzel a helyi gazdasági szereplők versenyképessége javításához. A helyi és a külső vállalkozások közül elsősorban az ingatlanfejlesztésben, a szálláshely- és vendéglátás-ágazatban tevékenykedőknek, valamint rendezvényszervezéssel foglalkozó szervezeteknek jut meghatározó szerep a turisztika háttérfeltételeinek megteremtésében. Az ingatlanfejlesztéssel foglalkozó vállalkozások ugyanakkor kulcsfontosságú szereplői az ingatlanpiac kívánatos irányú átalakításának.
A városi környezetben a gazdasági szereplők tevékenysége - különösen az élénkülő beruházási kedv - jelentős változásokat eredményez, amelyek jelzése, feltárása, illetve a környezeti konfliktusok kezelése a civil szervezetek segítségével lehetséges. A társadalmi kirekesztés ellen küzdő civil szervezeteket - a közösségi feladatokat ellátó intézményekkel együtt - ugyanakkor be kell vonni azokba a helyi és térségi programokba, amelyek célja az ún. "digitális szakadék" kialakulásának megelőzése.
A közlekedési csomóponti szerep elérésében a kormányzat (közúthálózati fejlesztések), az állami tulajdonú társaságok (MÁV Rt., Közútkezelő Kht.) és a megyei önkormányzat (repülőtér fejlesztés) szerepe (beruházásaik révén) döntő fontosságú. Az informatikai fejlesztések esetében az IHM és az OM kezdeményezései mellett a GKM vállalkozásokat célzó programjai kerülhetnek érdeklődésünk homlokterébe. A külső szereplők közül a Magyar Turizmus Rt., illetve annak területi irodája jöhet szóba első rendű partnerként a turisztikai célok megvalósításában. A szomszédos városok természetes szövetségesei Békéscsabának a kívánatos célok elérésében, különösen a helyben eltöltött idő meghosszabbításában, a visszatérő vendégek arányának növelésében.


4. PRIORITÁS
VERSENYKÉPES MUNKAERŐ-KÍNÁLAT MEGALAPOZÁSA
A CÉLOKHOZ VEZETŐ UTAK
A humánerőforrás-fejlesztés a békéscsabaiak életminősége javítása érdekében megfogalmazott városfejlesztési koncepció egyik alapkérdése: saját maguk és családjuk számára jobb életkörülményeket, szélesebb perspektívákat legkönnyebben az egészséges, a munkaerő piac igényeihez alkalmazkodni képes, a kor kihívásainak megfelelő tudás birtokában lévő városiak képesek. Az egészséges életmódhoz és az egész életen át tartó tanuláshoz szükséges megfelelő infrastrukturális feltételek megléte, a szakemberek jelenléte maga is fontos előny, vonzó tényező lehet a városok versenyében. A hatékony közszolgáltatás a város stratégiai céljainak egyike. Mindazonáltal a békéscsabai fejlesztési stratégia alapcéljának fő pillérét jelentő versenyképes gazdaság eléréséhez egyben eszközül is szolgál a munkaerő-kínálat minőségi fejlesztése:
- A jó egészségi állapotú lakosság önmagában ugyan nem jelent vonzerőt a befektetők számára, azonban az egészség hiánya, ebből kifolyólag az alkalmazottak munkából való gyakori kiesése, kiszámíthatatlanabb munkabírása taszító lehet. A jó egészségi állapot elérésnek csak másodlagos, de nem elhanyagolható eszköze a hatékonyan és hatásosan működő egészségügyi szakellátás. Ami ennél is fontosabb, az a prevenció: a betegségek kialakulásának közvetlen és közvetett megelőzése. A már kialakult betegségek speciális kezelése a hatékonyan és hatásosan működő járó- és fekvőbeteg-szakellátással lehetséges.
- A gazdaság szerkezetváltásának, modernizálásának elengedhetetlen feltétele a munkaerő-szükséglet magas színvonalú kielégítése; a befektetések ösztönzése nem érhető el a középfokú oktatás, képzés, továbbképzés, átképzés rendszerének összehangolt fejlesztése nélkül.
- Mivel az Unió bővülése, az egyre intenzívebbé váló határon átívelő gazdasági és kulturális kapcsolatok különösen felértékelik a változó igényekhez igazodó szakirányú képzettséggel, nyelvtudással rendelkező felsőfokú végzettségű szakemberek tudását, ezért a felsőoktatás fejlesztésén át is fontos út vezet Békéscsaba kívánatos jövő képe megvalósításához.

KIHÍVÁSOK - LEHETŐSÉGEK
Bár Békéscsaba lakosságának egészségi állapota dél-alföldi és Békés megyei relációban relatíve kedvező, és nem ismeretes olyan betegségcsoport sem, amelynek előfordulása kiemelkedően gyakori volna - ez az állapot mégsem tekinthető ideálisnak. A város lakosságának egészsége ugyanis nagyjából az országos átlagnak felel meg, ami viszont nemzetközi összehasonlításban az utóbbi évek némi javulása ellenére is igen rossz. Így a munkaerő versenyképessége szempontjából is szükséges legalább e relatíve kedvező helyzet megőrzése és az egészségi állapot javítása, összhangban a Városi Egészségfejlesztési Terv (VET) olyan projektjeivel, amelyek a leggyakoribb krónikus betegségek (szív- érrendszeri, daganatos megbetegedések) prevencióját célozzák. A járóbeteg- és fekvőbeteg-szakellátás alapfeltételei a városban a Réthy Pál Kórház- Rendelő intézetben adottak, az intézmény gazdálkodása stabil, azonban olyan problémák megoldatlansága és elmélyülése, mint például a régi épületszárny felújításának elmaradása, sürgősségi centrum hiánya, illetve az orvoshiány, hosszabb távon ronthatja az ellátás hatékonyságát. Ennek megőrzése miatt feltétlenül szükséges az intézmény - 2004-2008-as Szakmai Tervben (SZT) megfogalmazottakhoz igazodó - ez irányú fejlesztéseinek támogatása.
A középfokú oktatás terén az 1990-es évek trendjei közül a - tanulólétszám csökkenése miatt - mára már erejét vesztett expanzió jelenti az egyik kihívást. Békéscsabán a kapacitásbővülés rendkívül intenzív volt, ami a szakképzés megyeszékhelyen megvalósuló koncentrációjával járt, és egyúttal a tanulókért való verseny erősödésének veszélyét hordozza. Az intézmények tanulóval való feltöltésének kényszere rövid távú gondolkodást feltételez, inkább a mennyiségre és nem a minőségre koncentrál, és nem teszi érdekeltté a szereplőket a gazdaság által megkövetelt szemlélet- és szerkezetváltás végrehajtásában. A problémát fokozza az iskolafenntartók egymással szembeni ellenérdekeltsége, az együttműködés, egyeztetés rendszerének kialakulatlansága.
A hazai szakképzési rendszer törvényi előírások alapján történő átalakulása, modellváltása Békéscsabán is több problémát felvet. A foglalkoztatók igényeinek jobban megfelelő, a gyakorlati képzésre nagyobb hangsúlyt fektető, a gazdasággal közvetlenebb kapcsolatokra támaszkodó képzések aránya, illetve a modellváltás sebessége elmarad a szükséges mértéktől. E tényezők, továbbá a megnövekedett képzési idő miatt a foglalkoztatók nem találnak elegendő számú megfelelő minőségű szakképzett munkaerőt, ugyanakkor a kevésbé igényelt végzettségekkel nem tudnak elhelyezkedni a fiatalok.
Békéscsaba az iskolai végzettség tekintetében "nem állja a versenyt" a többi megyeszékhellyel. Az érettségizettek mellett épp a diplomával rendelkezők arányát tekintve szerepel a legrosszabbak között a város. A problémák a fentiekhez hasonlóak: az itt lakó, ide visszatérni szándékozó fiatal diplomások egy része (agrár, pedagógus) nem talál képzettségének megfelelő munkát, ugyanakkor a nagyobb szaktudást, főként pedig az irányítói-vezetői tevékenységet igénylő munkakörök betöltésekor a beruházók nehezen találnak megfelelő képzettségű és gyakorlattal rendelkező munkaerőt. Főként a mérnökök, technikusok hiánya okoz gondot, de az idegen nyelv megfelelő szintű ismeretének hiánya is gyakran problémaként merül fel. A versenyképes gazdaság megteremtésének célja tehát megköveteli a népesség képzettségi színvonalának emelését, s ennek érdekében a közép- és felsőfokú oktatás, képzés, átképzés helyi gazdaság munkaerő igényével összhangban lévő fejlesztését.
A versenyképes munkaerő kínálatára irányuló fejlesztési irányok sikeréhez helyi erőforrásként adott a jól kiépült egészségügyi és oktatási, képzési intézményhálózat s az azokban dolgozó szakembergárda. Ebben a tervidőszakban várható a megvalósuló TISZK (Térségi Integrációs Szakképzési Központ) munkaerő-piaci pozitív hatása. Az egészségállapotról friss dokumentumok nyújtanak áttekintést, illetve léteznek olyan ágazati tervek is, melyek útmutatást adnak az egészséges életmód néhány feltételének megteremtéséhez (Békéscsaba 2000-ben készült "Egészségképe", a 2004-ben elfogadott "Városi Egészségfejlesztési Terv /VET/", a GKI Egészségügy-kutató Intézet Kft. által összeállított tanulmány háttérelemzése, a Réthy Pál Kórház-Rendelő intézet 2004-2008-as Szakmai Terve /SZT/, Békéscsaba Megyei Jogú Város sportkoncepciója és támogatási rendszere /2004/). A szakképzéssel kapcsolatos beavatkozási területek meghatározásához szintén jó kiindulópontul szolgál Békéscsaba Megyei Jogú Város közoktatást érintő feladatellátási, intézményhálózat-működtetési és fejlesztési terve, 2004". A Tessedik Sámuel Főiskola Gazdaságtudományi Karán a 2006/2007. tanévtől indítani tervezett szakok mindegyike illeszkedik a magyar felsőoktatás átalakulását is meghatározó Bolognai Programhoz, illetve a hazai és az uniós munkaerőpiacon is megfelelő elhelyezkedési lehetőséget biztosíthat. A fejlesztési prioritás jól beágyazódik a megyei, regionális, hazai és az uniós fejlesztési stratégiákba. A rövid távú feladatok alapvetően a Nemzeti Fejlesztési Terv oktatás, képzés támogatására irányuló prioritásához, a humánerőforrás-fejlesztéshez kapcsolódó infrastruktúra-fejlesztést megcélzó prioritásához, kisebb részben az alkalmazkodóképesség és vállalkozói készségek fejlesztését célul tűző prioritásához, valamint a ROP regionális gazdasági környezet fejlesztésére vonatkozó prioritásához illeszkednek. Részben már közép-, részben pedig hosszú távon is biztosítottnak látszik a tágabb célrendszerekkel való koherencia, így feltehetően a külső források elérhetőségének legfontosabb feltétele. Az EU kohéziós politikájának 2007-2013-ra szóló reformjavaslatában elsősorban a "konvergencia" prioritás, illetve az Európai Foglalkoztatási Stratégia (EFS) támogatását szolgáló Európai Szociális Alap (ESZA) olyan tevékenységeket fog finanszírozni, mint a munkaerő-piaci intézmények, az oktatási és képzési rendszerek minőségének és reakcióképességének javítása, a humántőkébe való beruházás növelése, az iskolai végzettségi szint javítása, az állampolgárok szakképzettségének a kereslethez való igazítása.


JAVASOLT FEJLESZTÉSI IRÁNYOK

4.1. EGÉSZSÉGFEJLESZTÉS, AZ EGÉSZSÉGÜGYI SZAKELLÁTÁS HATÉKONYSÁGÁNAK JAVÍTÁSA
Alapvető feladat a leggyakoribb krónikus betegségek megelőzésére irányuló szűrő vizsgálatokon való lakossági részvétel növelése, összhangban a Városi Egészségfejlesztési Tervvel (mammográfiás szűrő vizsgálatok, méhnyakrák-szűrés, az 50 - 70 éves korosztály komplex szűrő vizsgálata, vastag- és végbélszűrése, vérnyomás-, vércukor- és vérzsírszint-ellenőrzések). A program egyrészt rövid távon a már meglévő szűrő vizsgálatokon való lakossági részvétel növelését tűzi ki célul az egészségpropaganda eszközeivel, másrészt hosszabb távon új szűrő vizsgálatok bevezetését is szorgalmazza a vállalkozói kör támogatásával (saját dolgozók szűrésének támogatása, mecenatúra, kampányok támogatása) és a civil szféra közreműködésével (programszervezés, egészségpropaganda). A szűrővizsgálatokon való részvétel növekedésével várhatóan nő az idejében felismert krónikus betegségek, kockázati tényezők aránya, így ezek a betegségek eredményesebben gyógyíthatók vagy kezelhetők.
A krónikus betegségek megelőzése érdekében az egészséges életmód lehetőségeinek megteremtésére s a szemléletformálásra irányuló kampányokat, programokat, rendezvényeket kell szerveznünk, összhangban a Városi Egészségfejlesztési Tervvel (az egészségkultúra terjesztése a közintézményekben, az oktatásban, dohányzás- és alkoholizmus-ellenes propaganda, az egészséges táplálkozás elveinek, a testmozgás fontosságának propagálása, az aktív pihenésre és rekreációra fordított idő növelése). Fontos szerep hárul a sporttevékenységre, beleértve a gyermek- és iskolai sportot - ezen belül az iskolai testnevelést -, melynek segítésében a város sportkoncepciójának ágazati szempontjait figyelembe véve, az egészségfejlesztés céljának kell hangsúlyt kapnia. Egészséges életmódra csak egészséges környezetben van esély, melynek kialakítása/megőrzése az egész városfejlesztést átható ökológiai fenntarthatóság elvének érvényesítésével lehetséges. E fejlesztési irány eredményeként várhatóan hosszú távon jelentősen csökken a legtöbbször előforduló krónikus betegségek gyakorisága, a káros szenvedélyek kialakulása, különösen a fiatalabbak körében, akiknek így nő az esélye az egészséges munkaerővé válásra, életminőségük javítására.
Tovább kell javítani a városi kórházban folyó járóbeteg- és fekvőbeteg- ellátás hatékonyságát, összhangban a Réthy Pál Kórház- Rendelőintézet Szakmai Tervével (a sürgősségi betegellátás kiemelt fejlesztése sürgősségi betegellátó osztály kialakításával és a sürgősségi feladatok integrálásával, a diagnosztikai eszközpark további fejlesztése, a meglévő osztályok differenciált bővítése, ezeken belül részlegek kialakítása - pl. idegsebészet, egynapos sebészet, érsebészet stb. -, a meglévő szakrendelések kibővítése és újak kialakítása - pl. gerincgyógyászat, osteoporózis stb. - és új ambulanciák létrehozása). Folyamatosan törekedni kell új eljárások bevezetésére. Az egészségügy hatásosságában kiemelt szerepe van a humánerőforrásoknak: mindannyiunk érdeke az egyre intenzívebbé váló orvos elvándorlás fékezése, a hiányzó orvosok, ápolószemélyzet pótlása anyagi és szakmai motiváció segítségével. A humánerőforrás fejlesztésének része az orvosok és az egészségügyi segédszemélyzet folyamatos továbbképzése is. Már rövid vagy középtávon megoldandó feladat a kórház elavultabb (régebbi) szárnyának felújítása.
A békéscsabai fejlesztési stratégia egy versenyképes (közép-békési) városegyüttesben "gondolkodik", az egészségügyi fejlesztések ilyen területi léptékű összehangolása pedig fontos eszköze e cél elérésének. Bár a kórházak rendelkeznek területi ellátási kötelezettséggel, és a finanszírozó adminisztratív úton igyekszik szabályozni a párhuzamos kapacitások létrejöttét, a hatékonyság növelése érdekében célszerű egy olyan egészségügyi szakmai egyeztető fórum létrehozása, ahol a hivatalos adminisztratív egyeztetéseken túlmenően, különösen Gyula és Békéscsaba egészségügyi szakemberei megvitatják azokat a szakellátási fejlesztési elképzeléseket, amelyeknek térségi kihatása van.

4.2. A MUNKAERŐ PIAC VÁLTOZÁSAIHOZ ALKALMAZKODNI KÉPES SZAKKÉPZÉSI, ÁTKÉPZÉSI RENDSZER FEJLESZTÉSE
A munkaerő-szükséglet magas színvonalú kielégítéséhez figyelembe kell venni, hogy a gyakorlati tapasztalatok szerint a munkáltatók a jelenleginél alaposabb, szélesebb körű és gyakorlatorientáltabb szakképzést kívánnak. A hazai szakképzés ezzel szemben túlspecializált, ami növeli a képzés idejét, költségeit, korlátozza az átjárhatóságot és csökkenti a tanulók elhelyezkedési esélyeit. A szakképzési rendszert ezért több ponton is célszerű átalakítani: Javítani kell az átjárhatóságot, ami csökkenti a korai pályaválasztásból eredő zavarokat, illetve segíti a pályaválasztás későbbi korrekcióját, megjelenítve az elhelyezkedés esélyének szempontját, növelve a munkaerőpiaci folyamatok szerepét. A konkrét szakképzettséget adó kimeneteket ma sokkal inkább a rendelkezésre álló szakembergárda és eszközpark, valamint a tanulói érdeklődés határozzák meg, mint a gazdaság munkaerőigénye. A gazdasági szereplők és a szakképző intézmények közötti kapcsolat lényegében a szakképzési támogatás megszerzésére korlátozódik. Csökkenteni kell ezért az OKJ kimeneti lehetőségeit - a kevésbé specializált képzés olcsóbb, rövidebb ideig tart, és az átjárhatóságot is javítja. Az általános alapozó jellegű szakmai képzésekre az iskolai tanműhelyek is alkalmasabbak, mint a specializációra.
A partnerek közötti érdekeltség megjelenítésével növelni kell a külső gyakorlóhelyek szerepét a gyakorlati oktatásban. A szakmai specifikumok betanítására a munkahelyek inkább alkalmasak.
A gyermekekért folyó verseny ma a területi összehangolás ellen hat. A békéscsabai szakképzés összehangolása a közép-békési településegyüttesben viszont segítené a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrások optimális kihasználását.
Szükség van a szakmunkásképzés presztízsének és minőségének javítására a jól képzett kétkezi gyakorlati szakemberek iránti igény növekedése miatt. Fejleszteni kell a munkaerőpiac változásaihoz rugalmasan alkalmazkodni tudó felnőttoktatási, továbbképzési és átképzési rendszert, nagyobb esélyt adva a hátrányos helyzetű társadalmi rétegeknek (a fizetett munkától hosszabb ideje távol lévő nőknek, romáknak, munkanélkülieknek), követve az olyan jó kezdeményezéseket, mint pl. a BRMKK roma-képzési, foglalkoztatási programja. Ehhez egyúttal szükség van a helyi munkaerőpiac változásairól, a foglalkoztatás alakulásáról, trendjéről tájékoztató rendszeres és célirányos elemzésekre.
E fejlesztési feladatok igazodnak a Békéscsaba "Fejlesztési és intézkedési terv 2004" c. dokumentumának intézkedési irányaihoz, és jól kapcsolódnak a már megkezdett, illetve tervezett folyamatokhoz. A TISZK (Térségi Integrációs Szakképzési Központ) középtávú megvalósítása is ebbe az irányba mutat. Magas technológiai színvonalon teremt infrastruktúrát a szakképzés számára. Területi összehangolással, a párhuzamosságok csökkentésével javítja a rendszer kihasználtságát. Bevonja a képzésbe a gazdasági szereplőket. Moduláris képzési rendszerével javítja az átjárhatóságot.

4.3. A FELSŐFOKÚ OKTATÁS, KÉPZÉS MINŐSÉGI FEJLESZTÉSE
Békéscsaba versenyképességét javítandó, a város érdeke, hogy a Tessedik Sámuel Főiskola Gazdasági Főiskolai Kara:
- Folytassa a gazdálkodáshoz kapcsolódó felsőfokú alapképzés (pénzügy, számvitel, gazdálkodás-menedzsment) megújítását és az idegennyelv-tudás átadását.
- Folytassa a korszerű felsőfokú felnőttképzést és a vállalkozók továbbképzését, különös tekintettel az uniós követelményekre.
- Fejlessze tovább az uniós országok hasonló típusú felsőoktatási intézményeivel való együttműködését, részben a gazdálkodási, részben pedig a nyelvi képzés szintjének emelése érdekében.
Támogatnunk kell a szomszédos országok (Románia, Szerbia, Szlovákia) nyelvének, kultúrájának és főként kínálkozó gazdasági lehetőségeinek megismertetését a főiskolai képzésben és a vállalkozók továbbképzésében, ami magában foglalja a felsőoktatási intézmények közötti kapcsolatok fejlesztését, a vendégtanárok és diákok cseréjét, közös uniós projektek megvalósítását.
Az eddigieknél is jobban el kell mélyíteni a főiskola, a város és a megye együttműködését:
- Támogatni kell a magasan kvalifikált főiskolai oktatók tartós békéscsabai letelepedését, illetve jobban kihasználni a helyi kapacitásokat.
- A főiskolai szakembereket az eddigieknél nagyobb arányban kell bevonni a városi és megyei gazdaságfejlesztési programok kidolgozásába.
- Elsősorban a városban és a közép-békési településegyüttesben, illetve kistérségben élő diplomások, de az egész életen át tartó tanulásra elszántak segítésére is támogatni kell a főiskola, az MTA Regionáis Kutatások Központja, a Megyei Könyvtár könyvállományának, információs bázisainak számítógépes összekapcsolását, erősíteni együttműködésüket (rövid távon). Ki kell dolgozni, s középtávon megvalósítani e kapcsolatrendszer intézményi/területi kiterjesztésének programját.
- Meg kell teremteni az optimális együttműködést a városban levő főiskolák (TSF GTK, Gábor Dénes Főiskola), valamint a városi középiskolák, egyéb középfokú és emelt szintű (felsőfokú) szakképzést folytató intézmények között, hogy azok szakirányai, képzési színvonala jobban igazodhasson Békéscsaba és annak diplomásait még helyben tartani képes kistérség (megye) munkaerő - piaci igényeihez, s hogy a kulcsfontosságú szakok minél nagyobb számban helyben elérhetők legyenek.
Erősíteni kell a közép-békési városegyüttes felsőoktatási, illetve más felső fokú képzést is folytató intézményeinek együttműködését, az esetleges párhuzamosságok elkerülésével emelni kell az oktatás színvonalát, növelni kell az intézmények vonzerejét.


SZEREPLŐK

A 4. fejlesztési prioritás két programjának is Békéscsaba önkormányzata a kezdeményezője, illetve kulcsszereplője, elsősorban intézményfenntartói minőségében. A 4.1. és 4.2. fejlesztési irány esetén a kérdéses intézmény a Réthy Pál Kórház- Rendelőintézet. Az egészségi állapot javítására irányuló projektek esetén a Városi Egészségfejlesztési Tervet gondozó egészségügyi iroda lehet a kezdeményező és a koordinátor. A kórház, a háziorvosok, védőnők, a városi ANTSZ a projektek és szűrővizsgálatok szakmai lebonyolításában, ellenőrzésében vehetnek részt, az oktatási intézmények helyszíneket biztosíthatnak és egészségpropagandát fejthetnek ki. A fekvő - és járóbeteg-ellátás fejlesztésére irányuló projektek esetén az önkormányzat Egészségügyi Bizottsága hivatott gondoskodni arról, hogy a kórház e fejlesztésekhez tartozó önkormányzati támogatottságot megkapja (pl. pályázati önerők, orvoslakások, fejlesztések támogatása) és arról, hogy a szakmai döntések ne politizálódhassanak át. Szintén az önkormányzat lehet a kezdeményezője a járó- és fekvőbeteg-szakellátás közép-békési városegyüttesen belüli összehangolását koordináló egészségügyi szakmai fórum létrejöttének.
A 4.2 fejlesztési irány megvalósításának sikere - bár jelentős részben központi kormányzattól függő - nagyban múlik az önkormányzaton, kisebb részben mint a város érdekeiért harcoló szervezeten, de főleg mint az intézményfenntartók és intézményeik közti hatékonyabb együttműködés koordinálóján. Ennek az együttműködésnek már rövid távon fontos célja az átjárhatóság javítása, a rendelkezésre álló erőforrások és infrastruktúra optimális kihasználása, feladata az önkorlátozás a szakmai kimenetek számának csökkentése érdekében a szakképző évfolyamok szervezésénél.
Békéscsaba gazdasági szereplőit az eddigieknél jóval hatékonyabban lehet bekapcsolni néhány egészségügyi projektbe. Saját dolgozóik számára szervezhetnek szűrő vizsgálatokat és életmódprogramokat, segíthetnek az önkormányzat által kezdeményezett programok népszerűsítésben, mecénásként támogathatják azokat, hozzájárulva a költségekhez.
A 4.2. program részeként a helyi gazdasági szervezeteknek a kölcsönös előnyök mentén kellene bekapcsolódniuk a szakképzésbe, a külső gyakorlóhelyek hatékonyabb bevonása érdekében. Érdekük a tudatos pályaválasztás elősegítése, a munkaerőpiaci tendenciákról való információnyújtás, azok bekapcsolása a döntési mechanizmusba. Mindez rendszeres együttműködést igényel valamennyi érintett helyi szereplőtől. Fontos, hogy a gazdasági kamarák intézményesített módon segíthessék az intézményfenntartók döntéseit, különös tekintettel a képzési irányokra és képzési szerkezetre.
A 4.3. fejlesztési irány helyi kulcsszereplője, s egyben koordinálója a Tessedik Sámuel Főiskola Gazdasági Főiskolai Kara.
Azon civil szervezetek, melyek tevékenysége részben vagy egészben egészségfejlesztésre, egészséges életmódra irányul, igen sokat átvállalhatnak a szűrések és életmódprogramok szervezéséből, propagandájából, az információknak a lakosság széles köreihez történő eljuttatásából. Az iskolákhoz kötődő civil szervezetek viszont segíthetnek a munkaerőpiaci igények iskolák felé való közvetítésében, a pályaválasztásban.
A fejlesztési prioritás külső szereplői közül szinte valamennyi projekt térségi összehangolásában kiemelkednek a közép-békési centrum városai, illetve a kistérség önkormányzatai, egészségügyi és a megfelelő szintű oktatási, képző, továbbképző, átképző intézményei, közülük is elsősorban a Pándy Kálmán Megyei Kórház.
A 4.2. fejlesztési irány feladatai jelentős részben a vonatkozó törvények módosításával oldhatók meg. Ide tartozik különösen az OKJ kimeneteinek száma, az átjárhatóság törvényi biztosítása, a gazdasági szereplők anyagi érdekeltségének megteremtése, melynek szükségességét folyamatosan közvetíteni kell a törvényhozók felé.


5. PRIORITÁS

A TÁRSADALMI ÉS KÖRNYEZETI KONFLIKTUSOK KEZELÉSE

A CÉLOKHOZ VEZETŐ UTAK
Egy versenyképes gazdaság megteremtésére építő hosszú távú városfejlesztési politikának számolnia kell azzal, hogy a várt sikerekből meglehetősen differenciáltan részesednek a békéscsabaiak, nőhetnek a társadalmi egyenlőtlenségek. Hogy ez a polarizáció ne eredményezhessen a helyi társadalom kohézióját rontó társadalmi konfliktusokat, ne veszélyeztethesse a fejlődés fenntarthatóságát, ne taszíthassa a külső befektetőket, s Békéscsaba valóban az alapcélban megfogalmazott vonzó várossá válhasson, már a tervidőszak kezdetétől célirányos konfliktuskezelő fejlesztési beavatkozásokra van szükség:
- Hogy tudjuk, mikor, kik tartoznak a város leszakadó társadalmi rétegeihez, kiknek van szükségük sürgős segítségre, s a helyi fejlesztés mely szereplőitől számíthatnak e segítségre, hogyan oszthatók el a társadalmi és környezeti "sebek" gyógyítására leghatékonyabban a rendelkezésre álló szűkös források, ahhoz növelni kell a lakosság helyi döntéshozatalban való részvételét, erősíteni "városlakó-tudatát", azon belül is különösen a környezeti szemléletét.
- Már a helyi társadalom legfiatalabb tagjaira is odafigyelve, az iskolarendszer megfelelő fejlesztésével segíteni kell a leszakadás és elszigetelődés megállítását.
- A leszakadó és kirekesztett csoportok társadalmi-gazdasági reintegrációja hosszú távon csökkenti a társadalom tehertételeit. A hátrányos, veszélyeztetett helyzetben lévők a támogatásokkal integrálódni tudnak, s hosszabb távon önállóan is képesek lesznek megállni a helyüket akár a munkaerőpiacon, akár a társadalom más dimenzióiban. A mindenki számára hozzáférhető, jól működő egészségügyi alapellátás fejlesztése is az esélyegyenlőség javításának fontos eszköze.
- A társadalmi és környezeti konfliktusok kezelhető szinten tartása csak úgy érhető el eredményesen, ha külön figyelmet fordítunk az egyenlőtlenségek területi vetületére, a város kül-, illetve peremterületeire.


KIHÍVÁSOK - LEHETŐSÉGEK
A szociális, társadalmi és környezeti problémák hatékony kezelése elképzelhetetlen a saját érdekeit megjeleníteni tudó és akaró társadalmi szereplők nélkül. A békéscsabaiak azonban a várospolitikai döntések befolyásolásáról alkotott rangsorban drámaian leértékelték a helyi polgárok "fontosságát". Alacsony, s az utóbbi években romló szintű a civil szervezettség. Ráadásul számos területtel, így a környezeti kérdésekkel kapcsolatos információk áramlása a lakosság, az önkormányzat és a civil szervezetek között bizonytalan. A környezetvédelmi feladatok ellátásához szükséges területi adatok és információk az önkormányzatoknál csak részben, és nem kellő rendszerben állnak rendelkezésre. A társadalmi különbségeket a hazai iskolarendszer újratermeli, sőt felerősíti - a tanulók közötti különbségek iskolák közötti különbségek formájában jelennek meg még az azonos típusú iskolák viszonylatában is. Empirikus vizsgálatok tanulsága szerint Békéscsabán is társadalmilag szegregáltak az általános iskolák, és ezzel összefüggésben területileg lehatárolható presztízshierarchiába rendeződtek. A tanulói teljesítményekre kihat a család kulturális tőkéje. Ezt a hatást elsősorban az iskolák homogén tanulói összetétele közvetíti. Így az iskolák a már meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket nem képesek csökkenteni célirányos beavatkozás nélkül.
Békéscsaba társadalmi rétegzettsége az alsó-középső és alsó társadalmi rétegek irányába tolódik el. A munkanélküliek száma három és félszeresére nőtt az 1990-es évtizedben. A romák, a gyermeküket egyedül nevelőnők és a fogyatékkal élők munkaerőpiaci helyzete Békéscsabán is nehéz - ha e csoportok reintegrációja rövid időn belül nem következik be, a kirekesztettség súlyosabb gondjával kell szembenézniük. A már ma is kirekesztettek csoportjainál (hajléktalanok, drogfogyasztók, alkoholisták) a társadalmi lét peremfeltételei sem teljesülnek, hosszú távú támogatásra és rehabilitációra szorulnak.
Újabb problémákat vet fel az időskorú népesség növekvő aránya: meg fog növekedni az őket érintő egészségügyi problémák száma is, megoldásuk pedig tömeges igényként jelentkezik már ma is. A városban vannak olyan halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi csoportok, amelyek tagjainak fokozott nehézséget jelent az egészségügyi szolgáltatások igénybevétele és az egészségesebb életvitel kialakítása (pl. külterületi népesség). Egyes városrészek háziorvosi rendelői és műszerállománya elavult. A háziorvosi ügyeleti rendszer nem tölti be maradéktalanul a feladatát, továbbá Békéscsaba és környéke viszonylatában sincs összehangolva.
A szociális szolgáltatást biztosító intézmények épületeinek fizikai állapota változó minőségű, a törvényi szabályozás új feladatok ellátását teszi kötelezővé a települések számára, az érdekegyeztetési mechanizmus a civil szféra faktorai és a szociálpolitika alanyai között nem működik folyamatosan, a demográfiai folyamatok - a népességszám- csökkenés és az elöregedés - nagy terhet rónak a szociális ellátórendszerre, illetve az önkormányzat költségvetésére.
Békéscsaba társadalmi térszerkezete bizonyos mértékben kifejezi a centrum - periféria viszonyt. A legrosszabb helyzetben a tanyás területek vannak. Az elérhetőség problémái mellett az itt élőket -, de kisebb-nagyobb mértékben az egész várost - sújtják a településkörnyezet terheltségének és károsodásának mérséklését, megakadályozását szolgáló infrastruktúra-fejlesztések elmaradásának következményei (ideiglenes és illegális hulladéklerakók, erősen nyitott közmű olló; az átmenő és városi közúti forgalom, a mezővédő erdősávok hiánya és a burkolt közutak alacsony aránya révén veszélyeztetett levegőminőség, jelentős zajártalmak). Halasztást nem tűrő megoldásra vár a külterületek egészséges vízellátása, a szennyvíz elvezetése és kezelése is, de az is jelentős problémákat okoz, hogy Békéscsaba a belvíz-veszélyesség szempontjából az érzékeny települések közé sorolható. Nem kellően differenciált a külterületi agrártér leegyszerűsített térszerkezete, ami földvédelmi, termelékenységi, tájesztétikai szempontokat vet fel. A komplex melioráció, az infrastrukturális feltárás elmaradása miatt az érintett területek degradációja folyamatos, ami komoly gazdasági károkat is okoz az egész városnak.
A települések legsérülékenyebb részei a peremek (a belterület szélső zónái, illetve a csatlakozó külterületek), ahol a funkciók - s ezáltal a területfelhasználási módok - viszonylag gyakori változása, a tulajdoni viszonyok keveredése, infrastrukturális és környezeti problémák egyszerre, egymás mellett figyelhetők meg.
A fenti problémák megoldására Békéscsaba rendelkezik még mozgósítható belső tartalékokkal. A városfejlesztésben jól kihasználható erősség a békéscsabaiak városszeretete. A környezetvédelem - mint legátfogóbb közügy -, a szegénység elleni küzdelem melletti kiállás, az idősügy és a családi intézmények támogatásának központba helyezése a városlakók értékrendjében esélyt ad a lakosság mozgósítására a konfliktuskezelő fejlesztési irányok sikeres megvalósításához. Mivel a civil szervezeti tagoknak érzékelhetően magasabb a tolerancia-szintje, ezért különösen fontos, hogy Békéscsabán számos kreatív, a közélet iránt érdeklődő, állami feladatokat is átvállaló, egymással kooperáló, civil-barát városi és megyei intézmények támogatását bíró (köztük "zöld") szervezet van, sőt a városból elindultak már a kistérséget, a közép-békési városokat is érintő kezdeményezések is.
Az önkormányzatnak - a szociális szolgáltatások nyújtása mellett - vannak előremutató kezdeményezései a társadalmi hátrányok alapfokú oktatásban megvalósítható kezelésére. Rendelkezik továbbá a fejlesztési prioritáshoz felhasználható átfogó elgondolásokkal, ágazati tervekkel (Békéscsaba Megyei Jogú Város Környezetvédelmi Programja, Fejlesztési és Intézkedési Terve, Városi Egészségfejlesztési Terv, Szociális Szolgáltatástervezési Koncepció, Békéscsaba Megyei Jogú Város Településrendezési Terve). A fejlesztési prioritás realitását bizonyítja, hogy a szűkösen rendelkezésre álló javak elosztását úgy tervezi, hogy a társadalompolitikai célok terén egyrészt a szegénypolitika szemléletmódjához közelítően a legrászorultabbak segítésére koncentrál, másrészt a település fejlődését szolgáló, várospolitikai célokat megvalósítani szándékozó fejlesztések érdekében szolgáltatást nyújtó forrásokat biztosítja és az ilyen eszközrendszert működteti, harmadrészt azokat az ellátásokat helyezi a rangsor élére, amelyeknek biztosítása állami normatívákra épül.
A fejlesztési prioritás összhangban van a megyei, regionális, hazai és az uniós fejlesztési stratégiák hasonló területeken megfogalmazott számos célkitűzésével. A rövid távú feladatok illeszkednek a 2006-ig érvényben lévő Nemzeti Fejlesztési Terv HEFOP "Aktív munkaerőpiaci politikák támogatása", a "Társadalmi kirekesztés elleni küzdelem a munkaerőpiacra történő belépés segítségével", a "Humánerőforrás-fejlesztéshez kapcsolódó infrastruktúra-fejlesztés" prioritásaihoz, kisebb részben KIOP-hoz és az AVOP (valamint Nemzeti Vidékfejlesztési Terv) néhány támogatott céljához. Megfelelően illeszkednek a prioritás céljai olyan ágazati programokhoz is, mint a 2003-2008 közötti időszakra szóló Nemzeti Környezetvédelmi Program (NKP II), valamint a Nemzeti Civil Alapprogram. A közép- és hosszú távú célok támogatottságát az EU új kohéziós politikája látszik biztosítani, hisz a Lisszaboni Nyilatkozatot a Tanács nizzai ülésén a társadalmi befogadást célzó, a göteborgi ülésén a környezetvédelem és a fejlődés fenntarthatóbb mintája követelményeivel kiegészített EU-stratégiává fejlesztették.


JAVASOLT FEJLESZTÉSI IRÁNYOK


5.1. A LAKOSSÁGI RÉSZVÉTEL ÉS A "VÁROSLAKÓ-TUDAT" ERŐSÍTÉSE

A helyi lakosság aktív városfejlesztési szereplővé tétele mindenekelőtt a civil szektor helyzetének erősítésével érhető el. Ennek érdekében rövid távon el kell készíteni a városi civil stratégiát. Segítséget kell nyújtanunk a szervezetek - első sorban a Csabai Civil Szervezetek Szövetsége, valamint a társadalmi, környezeti konfliktusok feltárásában és kezelésében szerepet vállalni képes, a fenntartható városfejlesztés ügyéért dolgozó csoportok - működési körülményeinek javításához. Kiemelt figyelmet kell fordítanunk a peremkerületek - Lencsési Lakótelep, Jamina, Békési út stb. - civil szervezeteinek megerősítésére speciális programok kidolgozásával.
A partnerség jegyében be kell vonnunk a civil szervezeteket a helyi döntéshozatali folyamatokba (bizottsági munka, városi civil pályázatok elbírálása stb.). Rövid távon szükséges a városi szintű érdekegyeztető fórum átalakítása, új működési forma kidolgozása. Folyamatosan vizsgálni kell az önkormányzati feladatok átadásának lehetőségét - együttműködési megállapodások keretében - az egyes szakterületeken kiemelkedő, megbízható tevékenységet nyújtó szervezetek számára. A kistérség, a közép-békési városegyüttes egyeztetési folyamatába be kell vonni a civil szervezeteket, ki kell kérni véleményüket. Támogatnunk kell a kistérségi civil partnerségi kezdeményezéseket.
A lakossági részvétel növelésének további lehetősége a nyilvánosság színtereinek bővítése, első sorban a helyi média ilyen irányú tevékenységének, a "városlakó-tudat" erősítésében kifejtett szerepének támogatásával. Már rövid távon segítséget kell nyújtanunk a civil szervezetek tevékenységének megismertetéséhez (sajtó, továbbképzések, honlap). Cselekvési programot kell kidolgozni - a civil szervezeteket bevonva - egy- egy konkrét lakossági célcsoport megszólítására, véleményük megkérdezésére városfejlesztési kérdésekben, segítségükkel információs bázisokat kidolgozva s a folyamatos monitoringot megvalósítva. Egy-egy fejlesztési projekt, konkrét "ügy" mentén figyelemfelhívó akciókat, rendezvényeket, eseményeket kell szerveznünk. A lakossági közérzet javításához járulnak hozzá az önismeret fejlesztő, kapcsolatépítő tréningek, csoportos összejövetelek. A mindennapi élet kultúrájának, az életszervezés megkönnyítésének érdekében környezetvédelmi, hulladékgazdálkodási praktikus ismeretek továbbítása egyfajta közművelődési válasz a kor kihívására.
Az önkormányzat által létrehozott Környezetvédelmi Alap pénzeszközeinek bevonásával és a környezet- és természetvédelmi civil szervezetek segítségével el kell érnünk, hogy a jelenleginél szerteágazóbb és mélyrehatóbb környezetitudat- és szemléletformálás valósuljon meg, fokozott hangsúlyt helyezve ezzel a "városlakó-tudat" legfontosabb aspektusára, lehetőséget teremtve a fenntartható városfejlesztés lakossági támogatására. Létre kell hoznunk egy mindenki által szabadon hozzáférhető környezeti információs rendszert, melynek első lépése egy környezeti leltár elkészítése (a legfontosabb, a város környezeti állapotát befolyásoló tevékenységek, tényezők, azzal kapcsolatos jelentések és ellenőrzések egységes adatbázisba foglalása, a környezeti ügyek számbavétele és folyamatos publikálása, a lakosság időszakos tájékoztatása információs központ és köztéri tájékoztató eszközökkel). E rendszert alkalmassá kell tenni a környezeti monitoringra is.
Alkalmazható irányelveket kell kidolgoznunk a város környezetvédelmi döntéshozatali mechanizmusának és a lakosság napi környezetvédelmi cselekedeteinek előmozdítása érdekében.
Kiemelkedő fontosságú egy környezeti nevelési program készítése, mely mind az iskolákat, mind a városban működő civil szervezeteket, s ezeken keresztül a lakosokat ösztönzi a környezet védelmére, valamint a környezettudatos életmódra. Támogatnunk kell a helyi környezet- és természetvédelmi iskolai kezdeményezéseket, a környezetvédelmi aktivitásra késztető szakkörök szervezését, a fenntartható fejlődés oktatását.
Részben hasonló feladatokat (és módszereket alkalmazva) kell megoldani a városi épített környezet védelme - ennek érdekében a vizuális kultúra fejlesztése - megvalósítása érdekében.

5.2. AZ ISKOLARENDSZER FEJLESZTÉSE A LESZAKADÁS ÉS ELSZIGETELŐDÉS MEGÁLLÍTÁSA ÉRDEKÉBEN
A fejlesztési irány legfontosabb célja a szociálisan veszélyeztetett társadalmi csoportok, a társadalom perifériájára szorulók ellehetetlenülésének megakadályozása, lehetőség szerint a társadalomba történő visszaintegrálása; ezen túl a tudatosan tervezett tehetséggondozás, hátránykompenzáció, a pedagógiai szakszolgálatok szerepének, tevékenységének erősítése.
Az iskolarendszer további polarizálódásának veszélyét már rövid és középtávon el kellene hárítani. Ennek eszköze nem a magasabb presztízsű, keresettebb iskolák kreativitásának, innovációs hajlamának korlátozása, hanem a kedvezőtlenebb helyzetű iskolák kiemelt támogatása. Az iskolák közötti különbségek tartós jelenléte miatt célszerű ennek megfelelően átgondolni a tehetséggondozás (infrastruktúra-fejlesztés) feladatait a szociális hátránnyal rendelkező tehetséges tanulókra is odafigyelve. Érdemes a központi kormányzat számára is segítséget nyújtó pilot projekt kialakítását felvállalni, melynek mintájául szolgálhat például a "Skandináv-modell", ahol az iskolák közötti különbség kicsi, vagyis a tanulók közötti különbségeket nem erősíti fel az iskolarendszer. (Iskoláik nagy autonómiával rendelkeznek, és kiemelt figyelmet fordítanak az eltérő hátterű és képességű gyermekek oktatási igényeinek kielégítésére, a méltányos oktatásra).
A program első lépéseként már rövid távon el kell indítani egy Békéscsaba valamennyi iskolájában elvégzendő kompetencia-mérést, kiegészítve azt a szociális háttér vizsgálatával, aminek rendszeressé tételével egyben a program monitoringja is megoldható.
A fejlesztési irány fontos eleme a Békéscsaba Megyei Jogú Város Fejlesztési és intézkedési tervében is megfogalmazott, a leszakadás, elszigetelődés, kirekesztés elleni cselekvési terv készítésére vonatkozó feladat. Erősítenünk kell az integrált oktatásra vonatkozó törekvéseket, tovább bővítve azokat (pl. a sajátos fejlesztési igényű gyermekek integrált ellátása érdekében utazó gyógypedagógiai hálózat kiépítése, roma, mozgássérült gyermekek stb. problémájának kezelése).
A civil szféra, helyi média, közművelődési intézmények bevonásával érdemes projektet indítanunk az integrált oktatás, befogadás, tolerancia elfogadását, illetve gyakorlását segítő közvéleménytudat formálására.

5.3. A TÁRSADALMI - GAZDASÁGI REINTEGRÁCIÓT SEGÍTŐ SZOCIÁLIS ÉS EGÉSZSÉGÜGYI ALAPELLÁTÁS FEJLESZTÉSE
Csak a legrászorultabbak segítésének elvét szem előtt tartva egyrészt a leszakadó csoportok társadalmi-gazdasági reintegrációja kíván célzott beavatkozást. Ezért első lépésként kutatásokra, állapotfelmérésekre és a problémamegoldásokra irányuló folyamatos monitoringra van szükség. A roma családok problémáinak megoldásában, munkavállalásukban roma közösségi asszisztensek segíthetnének. A fogyatékosok, egészségkárosultak és megváltozott munkaképességűek számára védett és integrált munkahelyek teremtése szükséges. Az őket ily módon, valamint hosszú távon foglalkoztató munkaadókat támogatni kell helyi adókedvezményekkel, bértámogatással, juttatásokkal, és segíteni kell őket az akadálymentes munkahelyek kialakításában. Támogatnunk kell az olyan jó kezdeményezéseket, mint a "sárga" foglalkoztató ház a megváltozott munkaképességűek számára. Átképzéssel és alternatív foglalkoztatási módokkal (részmunkaidő, távmunka) kell segítenünk a gyermekét egyedül nevelő és a munkaerőpiacról hosszú ideig távol lévő nők vissza(be)kerülését a munkaerőpiacra.
A kirekesztettek csoportjában először szintén állapotfelmérésre, majd folyamatos monitoringra van szükség, melyben - mint ahogy a problémák kezelésében is - jelentős szerepet kell kapnia egy kiépítendő utcai szociálismunkás-hálózatnak. A hajléktalanok és drogfogyasztók számára célzott, alacsonyküszöbű szociális intézményeket kell létesítenünk, ahol szakemberektől kapnak segítséget. Mindkét kirekesztett csoport részére rehabilitációs otthon és/vagy védett otthon megteremtése szükséges. A hajléktalanokat - társadalmi rehabilitációjukat követően - lakhatási támogatással kell segíteni. Hosszú távon a hajléktalan emberek foglalkoztatását segítő komplex modellkísérleti program meghonosításával is lehet számolni. Közülük azokat, akik önálló életre már nem képesek, idősotthonokban kell elhelyezni - támogatva a Békés Megye Fogyatékosok Ápoló- Gondozó Otthona erre irányuló programját.
Külön célcsoportot képeznek az időskorúak, akik számára - az ápolást igénylő súlyos, krónikus betegségekkel együtt - korszerű ápolási formákat kell kialakítani, a meglévő kapacitásokat bővíteni, összhangban a Városi Egészségfejlesztési Tervvel és a kórház szakmai tervével (az idősek létminőségének javítása, Hospice-ellátás kialakítása, a krónikus ápolási kapacitás bővítésének támogatása, az otthoni betegápolás kapacitásainak növelése, annak egészségügyi támogatása).
Szükséges azoknak a mennyiségi, minőségi és strukturális problémáknak a kezelése is, melyek ellene hatnak az egészségügyi alapellátás esélyegyenlőségének. Rövid távon fel kell oldani az alapellátásban rejlő szervezeti problémákat (pl. védőnői szolgálat, iskolaorvosi szolgálat felügyeletének, a háziorvosi ügyelet szervezésének kérdése, a bölcsődei ellátás helyzetének rendezése), javítani kell a háziorvosi rendelők műszaki színvonalát és felszereltségét (pl. Gerlán, Mezőmegyeren), valamint a külterületen élő népesség háziorvosi ellátását.
A csupán e célcsoportokra korlátozódó fejlesztések sikerességéhez is a szociális ellátórendszer szervezeti formáinak megújítására, új eszközök bevonására van szükség. Így rövid távon át kell gondolni a hasonló feladatokat ellátó intézmények racionalizálásának lehetőségét (pl. az ESZI telephelyein). Megoldható lenne egyes kötelező szolgáltatások ellátási szolgáltatási szerződések kötésével történő feladatellátása is (pl. Gadara Ház, pszichiátriai betegek nappali intézménye, együttműködés az Oltalom Karitatív Egyesülettel). Ugyanakkor partneri kapcsolat építhető ki a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok (mint pl. a kisebbségi önkormányzatok, az Egyensúly Szabadidős Egyesület) közösségi kezdeményezéseinek támogatására, a szociális gazdaság kialakítására, megerősítésére. Forráskoordináció és a meglévő békéscsabai intézményi kapacitás hatékonyabb kihasználása érhető el a közép-békési városokkal és a kistérség falvaival való együttműködésben (pl. Családok Átmeneti Otthona, közhasznú munkák szervezése, rövid távon a gyulai drogambulanciával való együttműködés - bár e téren középtávon helyi megoldás keresése látszik indokoltnak). Már rövid távon partneri fórumokat kell működtetnünk részben a pályázati lehetőségek folyamatos kutatása, külső források megtalálása érdekében.


5.4. A PERIFÉRIÁK TÁRSADALMI, KÖRNYEZETI KONFLIKTUSAINAK KEZELÉSE
A fejlesztési irány célterületei: Békéscsaba külterülete, a gyors urbanizáció konfliktusaival jellemezhető peremterületei (jelenleg pl. Jamina pereme, Keleti-kertek, Borjúréti-kertek, Oncsa-kertek, Északi Ipartelep), továbbá néhány problémát tekintve a város egyéb belterületei, illetve azok peremei (Mezőmegyer, Gerla, Fényes). A perifériák népessége életminőségének javítása mellett az egész város fenntartható fejlődését szolgáló környezetkímélő infrastruktúrafejlesztésekre kell koncentrálnunk az erőforrásokat. Ezek közé tartozik a közcsatorna-hálózat teljes körű kiépítése, valamint a szelektív hulladékgyűjtés külterületre való kiterjesztése. Meg kell oldani az ár- és belvízmentés védvonalainak, műszaki objektumainak a telepítését és azok állandó ellenőrzését is. Fontos környezetkímélő hatással is bír a települést elkerülő útszakaszok, gyorsforgalmi utak kiépítése, illetve a város levegő - és zajterhelését lényegesen növelő tranzitforgalom (különösen teherforgalom) egyéb módon történő csökkentése. A külterület is hozzánk tartozik.
A közlekedési infrastruktúra fejlesztésével kapcsolatos konfliktusok oldását eredményezné, de a külterületi területrendezést, a fenntartás racionális megszervezhetőségét is segítené a külterületi útvagyon jogi helyzetének, illetve nyilvántartásának legkésőbb középtávon megoldandó rendezése. A TSZ-kezelésből kikerült földutaknak a felmérése, térképezése és hierarchiájuk meghatározása az önkormányzat által is vállalható (egyszeri költségigénye van). Legkésőbb középtávon programszerűen - a csatornázási programokhoz illeszkedően - kell sort keríteni a város által a 90-es évek második felében belterületbe vont, felértékelődő lakófunkciójú korábbi zártkerti területeken az új utcák szilárd burkolattal való ellátására. Hosszabb távon fel kell készülnünk arra, hogy a folytatódó kiköltözések célterületein (egyéb belterületeken) igény jelentkezhet a tömegközlekedési kínálat javítására, aminek a kielégítése csak önkormányzati szerepvállalással lehetséges.
A területhasználati, környezeti konfliktusok oldására különleges rekreációs területté alakítandók a déli városperemen kiterjedt "elszabadult területek", "tájsebek" (pl. a régi szeméttelep környéke, az Öntözött-rét északi széle, a téglagyári tavak környéke, a vasúti pályához csatlakozó egyes területek).
Az egész külterületet érinti a földvagyon fokozott védelme, aminek egyszerre kell jelentenie a földvédelmet, a földdel való gazdálkodás ésszerűsítését és az agrártér szerkezetének javítását (föld- és birtokrendezés még megmaradt lehetőségei). Gondos mérlegelést, a földvédelemmel kapcsolatos egyeztetést igényel a mezőgazdasági területek kivonása ipari-szolgáltatási célból - első sorban a város kiváló talajokkal rendelkező északi területén. Zöldmezős beruházás és közútépítés esetén feltétlenül elkerülendő az a (korábban előforduló) gyakorlat, hogy a mezőgazdasági területek izoláltan, egyéb használatú területek által közrezártan, tehát megközelíthetetlenül maradjanak. Ezért az M44-es autóút csak a déli oldalon kerülheti meg a várost, így elkerülhető, hogy annak északi oldalán közbezárt mező gazdasági területek keletkezzenek. A 2.2. fejlesztési iránynál jelzett zöldhálózatfejlesztési program segítségével - Békéscsaba településszerkezeti tervével összhangban - át kell alakítanunk a külterületi településrészek szerkezetét, ezáltal csökkenteni a szélerózió mértékét. A magántulajdon viszonyai között a gazdálkodók ehhez fűződő érdeke tudatosításához önkormányzati segítség szükséges.
Annak érdekében, hogy a tanyai lakosság legveszélyeztetettebb csoportjai számára is elérhetőbb közszolgáltatások fejlesztésére irányuló programok (időskorúak házi szociális gondozása, jelző rendszeres segítségnyújtás, az elszegényedő tanyai családok iskolás gyermekeit is segítő, esélyegyenlőségért küzdő iskolarendszer-fejlesztés, tanyagondnoki szolgálat kiépítése) valóban sikeresek legyenek, szükség van egy olyan, rendszeresen frissített szociális térképre, mely a népszámlálások között is pontos képet ad a tanyaiak mindenkori helyzetéről. Nagyobb figyelmet kell fordítani - elsősorban a magányos idős emberek által lakott, szórt tanyás területeken - a közbiztonság javítására is. Az életszínvonal-növelés mellett a kultúrtájba illeszkedő életmód terjedését, a hagyományok őrzését segítené egy "tanyai szociális mintagazdaság" projekt indítása már rövid távon (tájfenntartó gazdálkodás, esetleg tanyai és agroturizmussal kombinálva).


SZEREPLŐK
Az önkormányzatnak talán ebben a fejlesztési prioritásban kell felvállalnia a legtöbb feladatot, részben ellátási kötelezettségéből adódóan. Megfelelő bizottságai, hivatalai a kezdeményezői, lebonyolítói több - főleg szociális ellátási - projektnek. Oktatási, egészségügyi és szociális intézményei a lebonyolítói az 5.2 és 5.3 fejlesztési irányoknak. Fel kell azonban vállalnia a szervező szerepet (legalább az indításnál) az 5.1, 5.2, 5.4 fejlesztési irányokban felvázolt pilot projektekben és részben a tájékoztatási, tudatformálási feladatokban, az információs központ, valamint a lakossággal való együttműködéshez szükséges cselekvési terv kialakításában (5.1, 5.4). Végül az önkormányzatra hárul több esetben a partnerség fejlesztése a partnerségi fórumok működtetésével, a résztvevők megkeresésével, a közös pályázati tevékenységgel, a külső források felkutatásával, koordinációjával.
A prioritás másik fontos szereplője, az 5.1 fejlesztési irány célcsoportja a civil szféra. Szervezetei tehetnek legtöbbet a lakossági aktivitás növeléséért, a tudatformálásért (városlakó-, környezeti tudat, integrált oktatást segítő tolerancia), de az egész fejlesztési prioritáshoz nélkülözhetetlen szolidaritás erősítéséért is. Segíthetnek a célcsoportok feltérképezésében, ugyanakkor több projektben vállalhatnak át feladatokat az önkormányzattól szolgáltatások nyújtásában is. Ezeknek a szervezeteknek az oktatásban, technológia-fejlesztésben történő együttműködése az egész prioritás megvalósítását segítheti. Ők tudják hatékony aktorokká formálni a lakosság célcsoportként megjelenő részét is.
A gazdasági szerepelők egyrészt a fejlesztési beavatkozások támogatóiként léphetnek fel (pl. a szociális gazdaság holland mintájú szponzorálásában). Másrészt, tevékenységük környezeti hatásainak bemutatásával, adatszolgáltatással bizalmat gerjeszthetnek a városiakban. Végül, maguk a gazdasági tevékenységek is részét képezik az 5.4. fejlesztési iránynak.
A bevonandó külső aktorok közül kiemelt szerepe van a központi kormányzatnak a normatív támogatási rendszerek kialakításában. A megyei szervezetek közül pedig a Megyei Munkaügyi Központ emelkedik ki az 5.3. fejlődési irány partnerei közül. Rendkívül fontos az együttműködés a szomszédos településekkel az érintkező külterületek összehangolt fejlesztésében. E prioritáson kívül pedig az egész fejlesztési stratégia sikerességéhez járulhat hozzá a jó civil partnerségi kezdeményezések kiterjesztése.



PARTNERSÉG

A partnerség 1988 óta az Európai Unió kohéziós politikájának - s azon belül a Strukturális Alapok működtetésének is - egyik alapelve. Mind szélesebb körű érvényesítésével - növekvő számú szereplő bevonásával, valamint a közöttük fennálló vertikális, illetve horizontális kapcsolatrendszerek erősítésével és integrálásával - javult a fejlesztési projektek hatékonysága (pl. a célcsoportok pontos meghatározása és a források koncentráltabb felhasználása révén), továbbá növekedett átláthatóságuk és társadalmi támogatottságuk is. A partnerség, s különösen annak horizontális dimenziója az Unió politikájának hosszú távon alapelve marad. Ezzel összhangban történt/történik a Nemzeti Fejlesztési Terv elkészítése, végrehajtása és monitoringja is: folyamatos a kormányszervek közötti, illetve a kormányzat és a partnerszervezetek közötti egyeztetés (a partnerek igényeihez igazodó formában).
Amellett, hogy a békéscsabaiak számára készülő településfejlesztési koncepcióban megfogalmazott fejlesztési irányoknak a nemzetközi és nemzeti ágazati és területi politikákba kell ágyazódniuk, a tervező munka valamennyi szakaszában (különösen a helyzetértékelés és a társadalmi viták során) szembesültünk a partnerség kialakítására (erősítésére) irányuló igénnyel, törekvésekkel a helyi szereplők (vállalkozások, civil szféra), valamint a Békéscsabán működő hatóságok, szervezetek részéről. Ezért is fontos, hogy valamennyi szereplő megtalálja a helyét a fentebb megfogalmazott fejlesztési irányok további kidolgozásában és megvalósításában, amelyhez segítséget nyújt a prioritásonként megfogalmazott javaslat a résztvevők körére és feladataira vonatkozóan. Ugyanakkor a partnerség kialakítása összetett és hosszú folyamat, amely az alapcél - s az annak megvalósítását szolgáló valamennyi fejlesztési irány -végrehajtásának nélkülözhetetlen eszköze. Ezért fontosnak tartottuk egy horizontális fejlesztési irány megfogalmazását, amelynek célja a partnerség elvének érvényesítése, illetve a folyamat feltételeinek megteremtése.
A koncepció megvalósításában érdekelt valamennyi helyi szereplő: az önkormányzat és intézményei, a helyi lakosság és civil szervezetei, valamint a gazdasági szervezetek; továbbá a Békéscsabán működő, nem helyi irányítású intézmények és szervezetek - elsősorban a megyei önkormányzat és intézményei, valamint a dekoncentrált kormányzati szervek és a jelentős vállalkozások (telephelyek) közötti együttműködés kialakítását ösztönöznünk és segítenünk kell. Békéscsaba térségi szerepének meghatározásában és bővítésében (a megyei szervezetek mellett) stratégiai jelentőségű a Gyulával és Békéssel kialakítandó partnerkapcsolat, s az érintett dél-alföldi szereplőkkel közösen - a koncepció priritásaival összhangban - újra kell gondolni a város regionális funkcióit is. Emellett a környező településekkel (azok önkormányzataival) közösen, harmonikusabban együtt dolgozva kell felépíteni egy jól működő, szolgáltató kistérséget. A partnerkapcsolatok építésében Békéscsaba város önkormányzatának kezdeményező szerepet kell betöltenie.
A szereplők közötti partnerkapcsolat kialakításához és ennek működtetéséhez elengedhetetlen a szereplők közötti információáramlás, kapcsolattartás intézményi- infrastrukturális feltételeinek megteremtése. Ezek kialakítása és rugalmas működtetése valamennyi fejlesztési irány, illetve az azokra épülő programok és projektek kidolgozása és megvalósítása (pl. pályázati tevékenység) során lehetőséget biztosít a célcsoportok pontos meghatározására, innovatív megoldásokra, a források hatékony (koncentrált) felhasználására.
A horizontális kapcsolatrendszerek kialakítása - a helyi önkormányzat által - koordináltan történhet, működtetésükben pedig érvényesülnie kell a folyamatosság, a visszacsatolás, a dokumentáció és az átláthatóság elvének.
A partnerség elvének érvényesítése tehát segíti a településfejlesztési koncepciónak, illetve az arra épülő programozásnak az uniós és hazai fejlesztési politikákhoz történő illeszkedését (ily módon a forrásbevonást is), ugyanakkor biztosítja a tervezési folyamat - a bevezető fejezetben vázolt - belső egységét, és megteremti a megvalósítás háttérfeltételeit is.

http://www.bekescsaba.hu/download.fcgi/4977_0_2_Bekescsaba_Varosfejlesztesi_Koa_2008.pdf
22449
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: Múlt és jelen Békés megye gazdaságában és társadalmában : Képes
Szerző(k): Baukó T, Gurzó I, Kugler J, Lengyel I, Rakonczai J, Simon I, Timár J,
Megjelenési időpontja: 1986
22182
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A mezőberényi németek lakó- és nyári konyháinak leírása
Szerző(k): Csete Gyula
Megjelenési időpontja: 2002 (23. sz)
A Békés megyei múzeumok közleményei

Bevezetés

Mezőberény nagyhatárú mezőváros Békés megyében, külterületén nagykiterjedésű tanyavilággal, mely, ha töredékesen is, de megmaradt. Három nemzetiség lakja: magyarok, németek és szlovákok. A település belterülete három részre tagolódik, amit a múlt században gátak (utcák) választottak el. Ha az etnikai keveredés nem is, a kulturális-gazdasági érintkezés folyamatos volt a város lakói között. Ezt elősegítette a három népi közösség protestáns mivolta.
A kulturális-gazdasági egymásra hatás vonatkozik az építkezésre, a lakáskultúrára is. Az együtt élő nemzetiségek megőrizték etnikai identitásukat és kulturális értékeiket. A népi építészet területén alapvető eltérés inkább csak a külsődleges formákban (pl.: az épület nagyságában, díszítettségében) mutatkozik.
Dolgozatom tárgya a népi építkezés egy kevésbé feldolgozott területe a lakóés nyári konyha, ennek fejlődése és használata (a múltban és napjainkban) a recens vizsgálatok alapján.

Történelmi előzmények

Eddigi ismereteink szerint a nyári konyha a 19. század végén jelenik meg, mint saját funkciójú épület, épületrész. Az országban, így Mezőberényben is, a paraszti polgárosodás, a lakáskultúra új igényei, a lakóház reprezentációs térré válása1 indítja el a nyári konyha általános megjelenését.
Leggyakoribb formája az udvarban a házzal szemben álló egy- vagy kéthelyiséges kis épület, amit Mezőberényben ettől eltérően, gyakran a melléképületben találunk meg. Döntő jelentőségű volt kialakulásában, hogy idekerült, mintegy átmentődött a régi tüzelőberendezés. Gyakran építettek új nyári konyhákat hagyományos, archaikus tűzhelyekkel.2 Jelentősége abban állt, hogy itt továbbra is készíthették a hagyományos technikával készült kedvelt ételeiket anélkül, hogy a lakóház megváltozott belső rendjét zavarta volna. így megőrizhették a felsőház tisztaságát, hiszen a nagyobb kosszal, piszokkal járó házimunkák jórészét itt végezték.

A herényi ház és porta

A berényi nyári konyha kialakulásának és használatának jobb megértése érdekében röviden bemutatom a népi építkezés helyi sajátosságait. Itt, mint az Alföld nagy részén általában, a középmagyar háztípust és ennek helyi változatát építették.(Ebben fontos szerepet játszott valamely népcsoport hagyománya, vagy éppen különbözni akarása.) Eltérést az épületek külső megjelenésében fedezhetünk fel, mint pl.: a szlovákok elótornácos, ulicskás lakóházainál. A németeknél elég korán megjelenik egy valószínűleg magukkal hozott építkezési gyakorlat, az udvar keresztbe való beépítése, amely eltér a környező magyar falvak portáinak soros elrendezésétől. (A porta keresztépületes alaprajzú beépítése a Dunántúlon, az ottani németeknél is általánosan elterjedt.) Az is gyakori, hogy a nyári konyha a lakóépületben kap helyet, sokszor a korábbi típusú tüzelőberendezéssel.

Ennek a jellegzetes különbségnek a nyári konyha elhelyezkedésénél van szerepe, ugyanis a legtöbb esetben itt nyert elhelyezést. A berényi "svábok" között sok módos gazda volt, akik nagyméretű hosszú házakat építettek. Az ezekhez tartozó melléképületeket (ólakat, magtárakat) egybeépítették, keresztben, pontosabban merőlegesen a lakóépületre, úgy, hogy a melléképület választotta el az udvart és a kertet. Előfordult az is, hogy a keresztépület egybeépült a szomszéd porta épületével, így az utca felé eső magas tégla- vagy deszkakerítéssel majdnem, vagy teljesen zárt udvarok jöttek létre. A porta ezáltal rendezettebbé vált, mint a soros beépítés elszórt egyenlőtlen melléképületei esetében, itt ugyanis minden egy tető alá került. Ennek az építési módnak a térnyerését az is bizonyítja, hogy a magyarok és a szlovákok is átvették, sőt még a környező magyar falvakban (pl.: Köröstarcsán) is megjelentek helyi változatai.

A nyári konyha és a melléképületek
Az építkezéssel kapcsolatosan megállapítható, hogy gyakran alkalmazzák a hagyományos építési technikákat úgy a tetőszerkezet, mint a falazat készítésénél. A
vertfal szinte már teljesen kiszorult, de itt újra megjelenik (különösképpen a tanyákon).
A szarufás "kakasüllős" tetőszerkezet készítése volt általános. A házak többségét náddal fedték, igaz napjainkra nagy részükre cserép került.
A nagyobb gazdák melléképületei megegyeznek a főépület szerkezeti megoldásaival. Közöttük is sokan megtartják a szabadkéményes főzőkonyhát. Napjainkra sok átépítés, átalakítás történt, de még így is maradt - bár kisebb számban - a régi tüzelőberendezésű nyári konyha. Leírását, a megfigyelések lejegyzését azért is tartom fontosnak, mert ha átalakítva is, de nyáron ma is a családi élet fontos színtere ez a helyiség.


Mezőberényi népi építészeti sajátosságok
Az alábbiakban ismertetem a nyári konyhák, főzőkonyhák néhány, a gyűjtésem
során megismert típusát.
Elsőként egy már eltűnőben lévő főzőkonyhát mutatok be. Itt megmaradt a
szabadkéményes tüzelőberendezés. Idős gazdája néhai Schmidt Imre az 1990-es évek
elejéig használta. Az adatokat szomszédaitól és rokonaitól gyűjtöttem.
A nyári konyha és a mellette lévő "mélyített" szoba az első épület tengelyében van, ugyanis innen már keresztirányban folytatódik. A főépület felől nyílik a padlás-feljáró, a "beugró" tornác, innen a magtár és a szoba. A másik oldalon a kocsiszínt találjuk. Míg a szobába a "beugróból" jutunk be, addig a konyhába a szín felől. Közvetlenül mellette van a kertkapu. A szobában van a konyhából fűthető kemence, amit rendszeresen használtak. A konyha méretei: 2,2x1,86 m. Középen található a kemence tüzelőnyílása előtével, jobbra tőle a berakott takaréktűzhely "platnival" és padkával. Itt van az egyetlen kisméretű ablak keleti tájolással. Balra a kemence nyílásától a katlan, s meghosszabbításában az ülőpadka, középen a kémény szurkozott füstös kürtője látható.
A helyiség - mivel kisméretű - emlékeztet egy mai "főzőfülkére". Itt tényleg csak főzés, befőzés folyt. Jó időben (különösen nyáron) a pihenőnek kialakított beugróban töltötték idejüket a család tagjai. Ott étkeztek, s délutánonként ott pihentek le. Ezt a három oldalról beépített teret függönnyel választották el az udvartól, így téve lakájosabbá. A főző és a pihenőtér megosztottságának e sajátos formája a később ki-alakított nagyobb méretű nyári konyháknál eltűnik.
A nyári konyhát rendeltetésének megfelelően, sokat használták ebben az állapotában. A takaréktűzhelyen készítették az ételt, a kemencében sütötték a tésztákat (kenyeret már nem), s a katlanban befőzéskor lekvárt főztek. Szalmával, szőlővenyigével, száraz gallyal tüzeltek. Télen kolbászt füstöltek itt.
Megállapítható, hogy ebben a helyiségben napjainkig megőrződtek az archaikus elemek, alig keveredve a mai modern konyhai berendezésekkel, tűzhelyekkel.
A másik bemutatásra kerülő, az 1880-as évek végén épült nyári konyhát egy idős házaspár jelenleg is használja. Jelenlegi tulajdonosai 1978 óta lakják, azóta több átépítés is történt az épületen.
A nyári konyha méreteire és berendezésére jellemző, hogy a beugróból nyíló szabadkéményes konyhát átalakították füstölőnek, meghagyva a szép kéményfejet. A mellette lévő alsószobából átalakított nyári konyha boglyakemencéjét innen fűtik. A helyiség észak-déli tájolású. Belépéskor szembeötlik a szépen rakott kemence, amit már a jelenlegi gazdák újítottak meg.
A konyha nagysága 4,3x2,8 m, egy ablak és ajtó van az udvar felől. Az ablakhoz közel eső asztalnál folyik az étkezés, vele szemben a már modern gáztűzhely kapott helyet. Mellette található a régi láda, fogassal. Az északi falon "vaklyukas", falifülkés edénytároló látható, a kemencével szemben a sezlon, fölötte fűszeres polc található.
Jól megférnek egymás mellett a régi és új eszközök, berendezési tárgyak. Az újjáépített kemence jelzi gazdái ragaszkodását a hagyományokhoz.
A háziasszony még ma is szívesen süt a kemencében tésztát. Főként rétest, kalácsot, "kőttésztát", pogácsát, mert jobban sül és finomabb. Kenyeret már nem süt, de dédelgetett terve, hogy újra megpróbálja.
Húsvéttól Mindenszentekig (október végéig) tartózkodnak itt. Nyáron csak aludni mennek fel a lakóépületbe. Itt végzik a házimunkák nagy részét, itt főzik az ételt, s ebéd után a gazda le is szokott dőlni a díványra. Télen a disznótorral járó koszosabb munkákat bonyolítják itt le. Disznóvágás után raktárként szolgál, kora tavasszal pedig kiscsirkéket nevelnek benne.
A régi tűzhely helyén már a gáztűzhely található, a hagyományos tüzelőberendezést csak a működő kemence reprezentálja.
Az Árpád utca 29. szám alatt egy jelenleg folyamatosan használt, korábban nyári konyhát vizsgáltam. Tulajdonosától tudtam meg, hogy eredetileg a ház hatodik helyisége alsókonyha vagy inkább nyári konyha volt, akkor még nem használták folyamatosan. Új lakói viszont rendszeresen használják.
Berendezése, bútorzatának régisége (s ennek elrendezése) felkeltette érdeklődésemet. A házat az 1870-es években Eiler Márton építette. Ez egy sok helyiséges, hosszú, tornácos parasztház. Mostani tulajdonosa, Botyánszki Györgyné - a leszármazott - szolgált adatokkal.
A nyári konyha méretei: 4,7 x 3,2 m. Ide a tornácról lehet bejutni. Az ajtó mellett jobbról és balról kis ablakok találhatók. A régi tüzelőberendezések hiányoznak, csak a kemencenyílás szép, zöldre festett ajtaja emlékeztet rájuk. A hátsó falon középen múlt századi tálasszekrény áll, balról kétajtós szekrény (eredetileg nem konyhai), jobbról fogas. Középen asztal székekkel, vele szemben a fal mellett kanapé és asztali "spór", a másik oldalon gáztűzhely alkotják a szerény berendezést. Az ételeket a gáztűzhelyen készítik, a helyiség elsődleges funkciója az étkezés és annak előkészületei.
A Gutenberg utca 28.szám alatti ház udvarán nemcsak nyári konyhát, hanem különálló sütőházat találtam. A vizsgált időszakban ezeket már nem használják, mégis több szempontból figyelemre méltóak. Különösen azért, mert Mezőberényben kivételes jelenség a sütőház. A melléképületben található nyári konyha, a mellette lévő helyiségekkel együtt, vertfalu építmény. Építése az 1860-as évekre tehető, amikor a vertfal alkalmazása belterületen már nagyon ritka. A sütőházat jóval később, 1941 körül emelték a jelenlegi tulajdonos szülei.
Tudjuk, hogy a külső kemencéknek van középkori előzménye is, de a 19-20. században inkább praktikus polgári szempontok alapján épültek. Településünkön is ilyen igény hívhatta életre ezt a formás kis sütőházat, melynek külső (!) méretei a következők: hossza 3,6 m, szélessége 2,4 m, magassága 1,65 m. A kemencét beépítették az épületbe, ahová egy kis ajtón lehet bejutni. (A kemencét felmérni sajnos nem tudtam, mert az épület lomtárként funkcionál.) A sütőház az udvar közepén áll, szemben a nyári konyhával.
A nyári konyha méretei: 4,4 x 3,9 m. A tornácról belépve az ajtó mellett kis ablak látható. Itt volt a katlan és a takaréktűzhely, közvetlenül a kéményhez csatlakozva. Kemence nem volt. A kémény mellett állt a "stelázsi" (ma is ott van), a hátsó falon a kanapé, középen nagyobb asztal székekkel. A másik falon kapott helyet a "kredenc", az ajtóhoz közel a kantatartó, fölötte a fogas. Mivel a család megfogyatkozott, s az idősödő gazda nem vezet nagy háztartást, ezért a nyári konyhát sem használja.
Az Árpád utca 31. szám alatt, Palotai Ádámnénál történt gyűjtésem során felvetődött egy visszatérő kérdés. Nemzetiségi mivoltát, németségét kettős identitásként éli meg, ami nem egyedüli eset az idősebb berényi svábok körében. Ő ezt így magyarázta: "Itt élek Magyarországon, magyar kenyeret eszek. Itt születtem, ezért magyarnak érzem magam." Ugyanakkor németségét sem tagadja meg. A későbbiekben érdemes lenne megvizsgálni e gondolkodás történeti-érzelmi hátterét. (E tárgykör nem jelen dolgozatom tárgya, ezért nem kívánok erre kitérni írásom keretei között.)
E kis kitérő után ismertetem a Palotai Ádámnénál megfigyelt nyári konyha jellemzőit. Az épületet a jelenlegi tulajdonos férjének nagyszülei építették az 1800-as évek végén. 1938-ban átcserepezték, majd 1942-ben az utca felőli részt lebontották. Ekkor alakították ki az alsókonyhát. Férje halála óta (1994) nem használja, de mindent úgy hagyott, ahogy az eredetileg volt.
A helyiségbe a tornácról lépünk be. Méretei: 4,30 x 4,00 m. Az ajtótól jobbra a tűzhely, mellette a stelázsi, a kisajtó (a felsőépület felé), majd egy üveges kasznyi található.
A hátsó falon lóca van, középen asztal, székekkel. Az ajtótól balra van a kisablak, ezután szép szögletes kemence, az oldalfalon szekrény polccal. A bútorok eredetileg is a konyha tartozékai voltak. A kemencét inkább télen használták, a tűzhelyen sütöttek-főztek. A helyiségben régebben egy lefüggönyözött ágyon pihentek délutánonként. A konyhaeszközök egyik részét a szomszédos kamrában tárolták. A tűzhelyen hagyományos ételek is készültek (pl.: laskaleves, lábasos rétes). Kenyeret csak az 1950-es évekig sütöttek. A kemencét csutkaízikkel, szalmával fűtötték, a tűzhelyet pedig lemorzsolt csutkával. Nyáron jobbára üldögéltek a tornác előtti székeken. Tulajdonosa azért szerette a nyári konyhát, mert itt elvégezhette a piszkosabb munkákat, igaz mindig rendet tartottak az alsókonyhában is. Nagyon szerette, hogy rögtön kiléphetett innen a kedvelt és gondozott kertjébe. Közvetlenebb itt a kapcsolata a külvilággal, éppen emiatt szabadabbnak érzi magát.
Schmidt Zsuzsanna, Zsuzsika néni az Edison utcában egyedül lakik, idős kora ellenére is szépen rendben tartja a nagy házat és a hozzátartozó kertet. Az alsóépület az 1880-as években épült, a főépület e század elején. A melléképület vertfalú, így a nyári konyha is, ami ritkaság belterületen. Nádtetejét az 1950-es években cserepezték át. Ebben az időszakban választották le a szabadkéményes részt, ugyanis a hatóság tűzveszélyesnek ítélte. Sok régi tüzelőberendezés esett áldozatául e korszak intézkedéseinek. Lebontották a kemencét is, de a katlan megmaradt, meghagyták a szívesen készített kéményfejet, nélküle sivárabb lenne a tető. A konyhában a csikótűzhelyen főztek, morzsolt csutkával, venyigével, faszénnel fűtöttek (az udvarban ugyanis bognárműhely működött). Sokáig készítette a hagyományos ételeket: a laskalevest vagy az igen kedvelt gőzgaluskát, más néven tanknédlit. Ezek az ételek ma már inkább csak az emlékezetben élnek. A helyiségben stelázsi, kanapé, asztal, székek alkotják a szerény bútorzatot. A legtöbb napi tevékenységet itt végezték, csak estére mentek föl a tisztántartott felsőházba. A nyári konyha nélkül elképzelhetetlen volt egy régi berényi német család élete.
Terepmunkám során sikerült egy középkorú házaspár mindennapi életébe is bepillantanom. Egy régi német gazda házát vásárolták meg, s újították fel 1980-ban. Több átalakítás is történt a melléképületben, ahol a pitvaros konyha és a kis szoba volt a kemencével. A pitvart leválasztották, s ebből alakították ki a nyári konyhát. A szabadkéményes konyhából pedig füstölő, lomtár lett (a díszes kéményfej itt is megmaradt). A szobában megmaradt a rendbetartott boglyakemence, amit csak ritkán használnak. A nyári konyha berendezése nagyon szerény. A kisablak mellett gáztűzhely található, a fal mellett asztal, székekkel. A fali beugró - amit ma is használnak - a múltra emlékeztet. A keresztépületben található helyiségbe közvetlenül az udvarról lépünk be. Méretei: 2,8 x 2,3 m. Tavasztól késő őszig használják (alkalmilag télen is). Kora tavasztól kiscsibét nevelnek itt. A helyiség nem túl nagy, de azért sokat tartózkodnak itt, gyakorta itt is étkeznek, különösen hétköznap. Hasznosnak, praktikusnak tartják, azért is nem mondanak le használatáról.
Utolsó adatközlőim egy idősebb, de még aktív házaspár, Bacsó József és felesége Eiler Julianna az Árpád utcából. Julika néni emlékezetében kétféle nyári konyha él. Mindkettő a keresztépületben volt, kiegészítve lakószobával, berendezve ággyal, saroklócával, asztallal. Gyakori, hogy fiatal házasok éltek ebben a szobában. Az is általános, hogy a konyha a kocsiszín mellett volt. Sokszor innen nyílt a bejárata is.
Az első típusnál - mely régebbi lehet - a konyha kisméretű és nincs pitvara. A másiknál a konyha-pitvar beosztás jellemző, és a méretek is nagyobbak. Hasonlatos a felsőházhoz vagy a hagyományos kétosztatú szabadkéményes parasztház elrendezéséhez. (Feltevésem szerint az első típus egy archaikusabb változat.)
A konyhákban a fal fehér színű, spriccelt búzakék színnel és kék stráffal, ami jellegzetes berényi sváb színezés. A szobák mindig fehérek (régen itt is étkeztek). Az 1950-es évektől kezdődtek az átalakítások. Kivették a közfalat, a szabadkéményt lepadlásolták, a kemencét viszont meghagyták. A mostani nyári konyhát 1905-ben építették a családtagok kalákában, "kontármester" vezetésével. Az eredetileg gazda-sági épület lakókamrájából alakították ki az alsókonyhát az 1960-as években. A régit ma már csak füstölésre használják. A bútorokat a szülőktől örökölték; egy "Jakob" nevű mester készítette a család részére. Jelenleg is ezeket használják, példás rendet tartva a helyiségben. Néha előfordul, hogy régi ételeket készítenek (pl.: lábasos rétest vagy gőzgaluskát). Húsvét előtt spenótot főznek, ami régi böjti eledel (zöldcsütörtök). Julika néni azért szereti, mert fönt nincs ételszag, s nem mennek be a legyek, így tisztán tartható a lakás. Nehezen tudnák elképzelni életüket nyári konyha nélkül.


Összegzés
A mezőberényi németek nyári konyháiról elmondható, hogy mindig a melléképületben találhatóak. Két fő típusuk alakult ki és ezeknek számtalan változata. Egy archaikusabb és egy a felsőházhoz hasonló lakóépület. A hagyományos paraszti gazdálkodás felszámolása után az átépítésekkel, alakításokkal, leegyszerűsödött funkciókkal él tovább. A korábbi funkciójából sokat veszített, de még napjainkban is épül egy-egy nyári konyha.
A magángazdaság feléledésével a nyári konyha a mindennapi élet, számos tevékenység (pl. lekvár főzés, befőzés, nagyobb rendetlenséggel járó házimunkák) színhelye lett, ha nem is őrizte meg régi szerepét.
A használat időtartama nem csak a nyári időszakra korlátozódik. A téli disznótorok lebonyolítása, a kora tavaszi baromfinevelés az ún. nyári konyha hosszabb idejű használatára utal.
A fentiek alapján jól érzékelhető, milyen összetett szerepkörű élettér-munka-
tér-társastér a lakó- vagy nyári konyhaként ismert építmény.
Az általam tapasztaltak alapján elmondható, hogy a hagyományos kertes házban lakó és állatokat tartó emberek életének szerves részét képezi. A dolgos hétköznapok, a családi élet fontos színtere volt és még ma is az. Fiatalok (fiatalabbak) és idősek egyaránt sokat tartózkodnak itt. Miként egykor társadalmi és gazdasági igény vagy kényszer hívta életre a nyári konyhát, úgy ma is az alakítja, élteti tovább a jelenkor körülményeihez és elvárásaihoz igazodva.


IRODALOM

BALASSA 1985.
Balassa M. Iván: A parasztház évszázadai. Békéscsaba, 1985.

BALASSA 1989.
Balassa M. Iván: Az alföldi ház történeti fejlődése In.: Építészet az Alföldön I. (Szerk.: Nóvák László, Selmeczi László) Nagykőrös, 1989. 119-134.

BARABÁS-GILYÉN 1979.
Barabás Jenő - Gilyén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk kutatásához. Budapest, 1979.

BARABÁS-GILYÉN 1987.
Barabás Jenő - Gilyén Nándor: Magyar népi építészet. Budapest, 1987.

BÁTKY é. n.
Bátky Zsigmond: Építkezés. In.: A magyarság néprajza I. (Sajtó alá rendezte: Czakó Elemér) Budapest, é. n.124-231.

BÁTKY 1930.
Bátky Zsigmond: Magyar tűzhelyek és háztípusok. Néprajzi Értesítő 1930. 113-137.

DÁM 1992.
Dám László: Építkezés. Néprajz egyetemi hallgatóknak. Debrecen, 1992.

ECSEDI 1912.
Ecsedi István: A debreceni népi építkezés. Néprajzi Értesítő 1912. 157-194.

FILEP 1981.
Filep Antal: Nyári konyha. In.: Néprajzi Lexikon 4.(Szerk.: Ortutay Gyula) Budapest, 1981.50.

FÜZES-KISBÁN 1997.
Füzes Endre - Kisbán Eszter (szerk.): Település-Építészet. In.: Magyar Néprajz IV Budapest, 1997. 9-325.

GYÖRFFY 1943.
Györffy István: Magyar falu - Magyar ház. Budapest, 1943.

HENTZ 1973.
Hentz Lajos: Népi építkezés Mezőberényben. In.: Mezőberény története II. (Szerk.: Szabó Ferenc) Mezőberény, 1973. 163-289.

ISTVANFI 1997.
Istvánfi Gyula: Népi építészet. Budapest, 1997.

NOVÁK-SELMECZI 1989.
Nóvák László - Selmeczi László (szerk.): Építészet az Alföldön I-II. Nagykőrös, 1989.



Die Beschreibung der Wohn- und Sommerküchen der Deutschen von Mezőberény

- Gyula Csete -

Resümee

Mezoberény ist ein Marktflecken mit groâer Feldmark im Komitat Békés. In seinem Vorort überblieb zum Teil die weitverbreitete Gehöftwelt. In Berény leben drei Nationalitäten: Ungaren, Deutschen und Slowaken. Das Thema meiner Studie ist ein weniger bearbeitetes Gebiet des Volksbaues, die Wohn- und Sommerküche, ihre Entwicklung und ihr Gebrauch aufgrund rezenter Forschungen.
Laut unserer bisherigen Kenntnisse kam die Sommerküche erstmal am Ende des 19. Jahrhunderts vor, als ein Gebäude oder Gebäudeteil mit eigener Funktion. Die Sommerküchen erschienen im allgemeinen wegen der Bauerverbürgerlichung, sowie in dem Land als auch in Mezőberény, wegen der neuen Ansprüchen der Wohnungskultur und daswegen, daâ das Wohnhaus ein Representationsraum geworden war.
Über die Sommerküchen der Deutschen von Mezőberény kann man sagen, daâ sie sich immer im Nebengebäude befinden. Zwei Haupttypen und zahlreiche Variante von denen wurden sich ausgebildet: ein archaisches und ein oberhausähnliches Gebäude. Nach der Liquidierung der traditionellen Bauernwirtschaft lebt sie durch Umbau, Umwandlung mit einfacheren Funktionen weiter.
Sie verlor viel an ihre Rolle, aber auch heutzutage wird je eine Sommerküche aufgebaut. Aufgrund meines Erfahrens kann man sagen, daâ sie den organischen Teil des Lebens von solchen Menschen bilden, die im traditionellen Gartenhaus leben und Vieh halten. Wie die Sommerküche einst durch Gesellschafts- und Wirtschaftsansprüche oder Zwang ins Leben gerufen wurde, so wird sie sich auch heutzutage gestaltet und nach den Verhältnissen und Erwartungen gerichtet weitergelebt.

Csete Gyula
Orlai Petrics Soma Gyűjtemény,
H-5650 Mezőberény, Fő út 1-3.

http://epa.oszk.hu/01500/01577/00023/pdf/bmmk_2002_261-278.pdf
22188
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: Mezővárosi népi építészet a háromnemzetiségű Mezőberényben
Szerző(k): Csete Gyula
Megjelenési időpontja: 2000 (21.)
A Békés megyei múzeumok közleményei

MEZŐVÁROSI NÉPI ÉPÍTÉSZET A HÁROMNEMZETISÉGŰ MEZŐBERÉNYBEN

- Csete Gyula -


Az épített környezet, egy adott épület hitelesen tükrözi a benne élő embert, az azt létrehozó közösséget.

Bevezetés

Mezőberény háromnemzetiségű kisváros Békés megyében. Mezővárosi parasztpolgári hagyományából az elmúlt negyven évben sokat veszített. Annál inkább érzékelhető ez a múlt a város építészetében. A paraszti polgárosodás jegyei lépten-nyomon megtalálhatók. A megmaradt utcakép és az épületállomány jól tükrözi egy letűnt korszak gazdagságát. Ebben fontos szerepe volt az azt létrehozó három nemzetiség, a magyar, a német és a szlovák versengésének, tenni akarásának. A városban élő három népcsoport nemcsak nyelvében, kultúrájában, de építkezésében is eltérést mutat egymástól. Az etnikus jegyek és az ebből adódó különbségek még színesebbé, gazdagabbá teszik a város népi építészetét. Ez indított arra, hogy Hentz Lajos Berény népi építkezéssel foglalkozó tanulmánya után 25 évvel Mezőberény belterületének építkezéséről írjam dolgozatomat, a mezővárosi és etnikus jegyek hangsúlyosabb bemutatásával, mivel ezeket a korábbi kutatások kevésbé vették figyelembe.

A település rövid története

Berényt már az Árpád-kori oklevelek említik. A török időben Gyula 1566-os elfoglalása után elnéptelenedett, elpusztult. Sajátos, többnemzetiségű arculatát a XVIII. században kapta meg újratelepítése során. Az újratelepítés előtti kamarai korszak (1695-1720) alatt az elmenekült lakosság letelepülési kísérletei sorra kudarcot vallottak. Szándékuk komolyságát jelzi az 1708-ban elkészített pecsét, amit néhány évtizeddel később a már ténylegesen letelepülők is magukénak vallottak. Az 1720-as években Békés és Csanád megye a HARRUCKERN család tulajdonába került. Ekkor kezdődött az elnéptelenedett vidék benépesítése. Az elhagyott falvak egy részébe (pl. Füzesgyarmat, Vésztő, Békés, Doboz) visszatért a lakosság. Sok település szervezett telepítési akciók során éledt újra, köztük Berény is. Az első szlovák telepesek 1723-ban jöttek, felvidéki megyékből és az Alföld északi területeiről. Őket 1725-ben a német telepesek követték, főként Württenbergből, Svábföldről és Magyarország nyugati megyéiből. 1731-ben magyar családok is visszatelepültek és letelepültek a környező falvakból és a szomszédos megyékből. A betelepülés a XVIII. század közepéig folytatódott. A népesség gyorsan növekedett, így az 1700-as évek végére elérte az 5000 főt. Az etnikai megoszlás a lakosság számarányához képest a következőképpen alakult: szlovák 44,5%, német 34,1%, magyar 21,4%. Ez az arány a XIX. század közepéig meg is maradt. A magyarság kisebb létszáma ellenére is fontos szerepet töltött be a közösség életében: ők biztosították a lakosság kontinuitását. Fontos szerepük volt a helyismeretben, a táj és a vidék helyneveinek megőrzésében, átadásában.
A letelepült lakosság három lakókörzetben egymástól elkülönülten helyezkedett el.
Mindhárom etnikum a protestáns felekezethez tartozott. Ez egyik feltétele volt a későbbi "békés" egymás mellett élésnek, egymás elfogadásának. A szlovákok, németek evangélikusok, a magyarok reformátusok voltak.
A szlovákok a település északi részén laktak, a németek a település közepén, míg a magyarok a déli területén. A három részre osztott települést úgynevezett gátak választották el egymástól, így volt "tótgát", "németgát". A szlovákok és németek között volt közös gát utca. A magyarokat a "magyar vég" utca különítette el a németektől, itt nem volt közös gát.
A háromnyelvű népesség a XIX. század végéig szigorúan elkülönülten élt. Az elkülönülést jól tükrözik még a "magyar rész", "tót rész", "német rész" elnevezések is. A tót vég, magyar vég a nyilvántartásban így például az adóösszeírásban is külön egységet képezett a XIX. század második feléig.
Miután mindegyik közösség templomot épített, az így létrejött terek körül alakult ki egy sajátos, "három központú" településszerkezet a XIX. század elejére.Berény ezt a háromközpontúságot főként kulturálisan a XX. század közepéig megőrizte. A közigazgatás és a kereskedelem tényleges központja a német részen található Kossuth tér. A városháza a nagyobb üzletek és a heti piac is itt kaptak helyet. A belterület a XVIII. század végén, a XIX. század elején nyerte el jellegzetes arculatát, ekkorra alakult ki a nagyrészt ma is meglévő utcahálózata. Ebben az időszakban már szabályozták a házak építését, az utcák kialakítását, így a tagoltság ellenére egy egységes település jött létre. Ekkor épültek a településképet meghatározó templomok barokk, illetve későbarokk stílusban, 1806-ban pedig a WENCKHEIM család klasszicista kastélya. Ugyanakkor egyre tekintélyesebb házak is épültek, amit a korabeli leírások is alátámasztanak. PETIK Ambrus írja 1784-ben: "...Szép rendben vett díszes házaik vannak, úgy, hogy majd nem is találkozik a Vármegyénkben ennél szebb és rendesebb Helység." SKOLKA András, a XIX. század elején létesített gimnázium igazgatója nem kis elfogultsággal tudósított: "Nagyságára nézve a Vármegye 20 helységei közül ötödik. Tudniillik kisebb Csaba, Gyula, Szarvas és Békésnél: de fekvésére, termékeny földjére, a levegőnek egészséges voltára nézve ezeknél nem alább való."


Mezőberény népi építészetének múltja: a berényi parasztház három koszaka

Mezőberény népi építkezéséről HENTZ Lajos írott tanulmánya ma is forrásértékű. Kutatása az 1970-es évek állapotát rögzítette. Az eltelt időszak változásai azonban más szempontok és kérdések figyelembevételét is indokolttá tették. A kutatható házállomány folyamatos csökkenése sürgetővé teszi a gyűjtőmunkát, hiszen abban nemcsak a jelen, hanem a múlt állapotai is tükröződnek. Az általam vizsgált recens anyag bemutatása előtt ismertetni szükséges a berényi házkultúra terminusait.
Hentz Lajos három korszakra osztotta, a berényi parasztház történetét, és három típusát határozta meg. A letelepült lakosság a három etnikum arányának megfelelően "gátakkal",utcákkal elkülönített lakókörzetet alakított magának. Ezek a "gátak" a térbeli elkülönülés jelképéül szolgáltak. Ezeket a határvonalakat íratlan szabályok őrizték, saját népiségük, identitástudatuk védelmében. Ez az endogámiában nyilvánult meg elsősorban, de területi elkülönültségben is manifesztálódott. Hatása az építkezésben is tükröződött, és többféleképpen jelentkezett. A három népcsoport lakókörzete három nagyobb tér körül koncentrálódott, s ez a hármasság napjainkig megfigyelhető. Igaz, nem annyira a térbeliség, hanem a három protestáns templom elhelyezkedése és az épületekben található eltérés jelzi meglétét. SZILÁGYI Miklós így ír erről: "Többé-kevésbé a jelenlegi városképből is kiolvasható, hogy három - faluból - szerveződött a - város -". A szlovákoknál az oromtornácos házak, a németeknél a szárazbejárós gazdaházak, a magyaroknál pedig a szerényebb, falusiasabb jelleg emlékeztet a múltra, az eltérő lakókörzetekre. A szlovákok Berény északi, a németek a középső, a magyarok a déli részére települtek, ott építkeztek.
A település jelenlegi, mintegy 3200 objektumot számláló épületállományából már megfogyatkozott a régi típusú parasztházak száma, jórésze már átalakításra került. Tornácos, szárazbejárós - vizsgálódásra érdemes - épület még közel ezer is akad, s ehhez jöhetnek még a melléképületek, gazdasági épületek.
Az utcák rendezettek, hosszan elnyúlóak. A telkek, porták mérete 150-600 négyszögöl között változik. Az utcaképet meghatározza az utcavonalas beépítés, de a fő utcán és a környező utcákon a laza sorházas, sorházas beépítés is megtalálható.
Hentz Lajos a berényi parasztháznak három alaptípusát határozta meg: a) a régi parasztház, b) a tornácos ház, c) az utcára fordított szárazbejárós ház.
A XIX. századot megelőző állapotokról írásos dokumentumok tudósítanak, épületek viszont nem maradtak fenn ebből a korszakból. így nem tudhatjuk, hogy volt-e lényeges eltérés pl. a németek vagy a szlovákok építkezése között. A XVIII. század végéről származó feljegyzés már rendezett település képét mutatja. Petik Ambrus már így ír erről
1784-ben: "Mezőberénynél majd nem is találtatik a vármegyénkben szebb rendesebb
Helység". Az uradalom által kiadott építést szabályozó rendeletek - pl. az 1800. évi szeptember 14-iki - szigorúan megszabták az építés módját, így az épület nagyságát, az ablakok számát, a tetőzet formáját vagy a kémények méretét, anyagát stb. Berényben ezek a rendelkezések is hozzájárultak ahhoz, hogy rendezett, egységes utcakép alakuljon ki. Hentz Lajos az általa vizsgált épületállományt figyelembe véve megállapítja: "Az épületek szerkezete, alaprajzi elrendezése és az építőanyagok tekintetében nincs különbség a három nemzetiség között, a szlovák ulicskás házak kivételével. Az építkezés helyi adottságokhoz igazodott, s a különbségek nem annyira népi sajátosságokból, mint inkább a három nemzetiség fejlődésének eltérő üteméből adódnak.
A három etnikum az 1950-es évekig saját lakókörzetében építkezett, bár vegyes házasságok már előbb is köttettek, s a tanyán élők között sokkal differenciáltabb emberi, közösségi kapcsolatok jöttek létre, "/tanyán pl. az egy tanyakörzetben lakó legények nemzetiségi különbözőségre való tekintet nélkül jöttek össze a téli estéken, vecserkázásra...". Ezzel kapcsolatos megállapításaimat a következő fejezetben fejtem ki bővebben.

A régi parasztház

A megmaradt "tanúházak" alapján ez nádtetős, félkanfaros, sárvégű, egyablakos, torná nélküli, ereszes, fehérre meszelt épület volt. A lakóépület alaprajzi beosztása: háromosztatú,
szoba-konyha-szoba/kamra. Egy bejárata volt. A később csatlakozó negyedik helyiség, a kamra külön bejárattal rendelkezett. A melléképületek, ólak, istállók külön tető alatt kaptak helyet. Az épület falazata vályog, elvétve akadt vertfal. Az ágasfás, szelemenes tetőszerke-zetet még a múlt században kiszorította a szarufás szerkezetű tető. A régebbi változatok csüngős szarufásak voltak, az újabbak kakasüllős (torokgerendás), támasztott szarufásak. A tetőformában a nyeregtető mellett a csonkakontyos/félkanfaros tetőforma is gyakori volt. A ház utcai homlokzata felől csonkakontyos, az udvar felőli végén pedig a nye-regtetős, egyszerű deszkavégű. Az utcai homlokzat lehetett sárvégű vagy deszkaoromzatos. A héjazat szinte kivétel nélkül nád, amit a közeli Sárrétről szereztek be. Az 1900-as évek elején még a nád volt az uralkodó tetőfedő anyag. Csak a rangosabb épületeken fordult elő cserép, bádog vagy zsindely, mára viszont a nád tűnt el a fedőanyagok sorából.
A szabadkéményes konyhák nádkéményét tűzveszélyessége miatt kiszorították a zömök kiképzésű téglakémények, a kéményboltozatot pedig vályogból építették. A középpadkáról csak elvétve vannak adatok. A szobákat kívülfűtős boglyakemencével fűtötték.
A XIX. század elején, de főként a közepén kezdett terjedni a alföldi háztípus több helyi változata. Ehhez hozzájárult a felgyorsuló gazdasági fejlődés mellett a jobbágyfelszabadítás. A kötöttségétől megszabadított parasztság alkotó, építő, díszítő kedve a paraszti kultúra minden területén megmutatkozott. Ekkor vette kezdetét a népi kultúra néhány évtizedes virágkora. Berényben ez együtt járt a módosabb paraszti rétegek polgárosulásával és a település városiasodásával. Az újításban a korszerűbb építőanyagok használatában a németek jártak az élen, de a szlovák vagy magyar gazdák is igyekeztek lépést tartani a változásokkal, lehetőségeikhez igazítva azokat.


A tornácos ház

Hentz Lajos részletesen leírta már idézett művében az új típusú, ún. "tornácos" ház alaptípusait, itt csak rövid ismertetésükre szorítkozom.
A tornácos ház kialakulását nyilvánvalóan az tette szükségessé, hogy a régi, ereszes parasztház elejét semmi sem védte. A lakóház beosztásában ugyanakkor nem történt alapvető változás, mindössze a háromosztatú, egysoros alaprajzú szoba-konyha-szoba/kamra osztódott tovább öt vagy hét-nyolc helyiségre. Változás történt viszont az épület alapozásában. Addig ugyanis a falazat döngölt talajszintre került, ezt követően már kapott valamilyen fundamentumot, vályog- vagy téglaalapot. A múlt század végére egyre több lakóház alá építettek pincét, pincekamrát. Megváltozott az épület mérete. A régi 5 méter helyett 6-7 méter lett a szélessége, miközben a magassága is emelkedett. Az addig viszonylag egységes díszítés differenciálódott, az utcai homlokzat, de az udvar felőli is lényeges változáson ment át. A gazdagon díszített, új kiképzésű házak a rangot és gazdájuk vagyoni helyzetét is reprezentálták. Megjelentek továbbá a nemzetiségekre jellemző sajátosságok: a németek "hajlított", utcára fordított házai, a szlovákok "ulicskás" oromtornácos homlokzatai.
A tüzelőberendezésben is változások történtek. A füstelvezetést kémény-kürtővel oldották meg, a szabadkémények a melléképületekbe kerültek. Jelentősen átalakult a porta beépítése. A soros udvarelrendezés mellett a keresztbefordított melléképületek, istállók által a hajlított udvarelrendezés vált egyre gyakoribbá. Emellett más épülettípusok is megjelentek, mint pl. az utcára épített magtárak, illetve pálinkafőzők. Ez utóbbi a szlovákoknál található. Mindezek együttesen több évtizedet felölelve, régi és újabb típusok továbbfejlődéséből hozták létre a parasztház tornácos formáját.

Ezek időrendi és genetikus sorrendben, Hentz Lajos terminusa szerint a következők:

1.
A tornác már nem a toldott eresz házhoz való ragasztása, hanem az épület tömegében és szerkezetében, annak szerves részeként megjelenő építészeti szerkezet. Ebben az esetben gang, amely mindkét végén nyitott.
2.
Annyi módosulás történt, hogy az utca felőli gangvéget befalazták, az utcáról csak kiskapun lehet bejutni a portára.
3.
A gangon a homlokzat aránytalanságának feloldására, a befalazott gangvégen a boltívet szabadon hagyták, ún. gangvéget alakítottak ki. A tornác utca felől eső szakaszát téglapillérekkel látták el, a ganglyukat fűrészelt deszkaráccsal lezárták. A homlokzat deszkaoromzatú vagy csonkakontyolt kanfaros kiképzésű.
4.
Fontos változás az épület végfalán a felsőkapu megjelenése, amikor a boltíves, pilléres gangvég bolthajtása alá ajtót építettek be. A kapu fölötti boltívet fűrészelt napsugaras dísszel töltik ki. Az oromzatok tűzfalas, párkányos kiképzése is ezeken az épületeken jelent meg, főként módos gazdák építették.
5.
A felsőkapu felett megszűntették a bolthajtást, helyére áthidaló került. Ezek a házak kivétel nélkül kétablakosak, a kapu és az ablakok viszont még gyakran nincsenek egy magasságban.
6. A szabályos kiképzésű homlokzat feloldja ezt az aránytalanságot. Ebben az esetben az ablak és a felsőkapu egy vonalba esik, így harmonikusabb a végfal homlokzata. Ezeken az épületeken jelent meg a magasított padlás, amelyet az utcai homlokzat emelésére és a padlástér jobb kihasználása miatt emeltek meg. A padlás fölötti teret vékonyabb falazattal megemelték, erre koszorúgerenda került, rá állószékes tetőt rögzítettek.

Ez utóbbi, felsőkapus tornácos gazdaházak homlokzatát már gazdagon díszítették. Az oromfal tűzfalas vagy fürfalas (a fürfalnál a tetőzet az oromfalon túlnyúlik). A tűzfalakat vakolt évszámokkal, rozettákkal, különböző formájú szellőzőablakokkal látták el. A tornácok egyszerű karfásoszlopát nyeregfás ágasok váltották fel, a nyeregfák alá könyökdíszek, fűrészelt ágascifrák kerültek. A magasított épületek így a tornáccal még hangsúlyosabbak lettek. Egyenes vonalú tömegüket nemcsak az oromtornácok, hanem sokhelyütt az oldaltornácokon kialakított kiugrótornácok is megtörik, növelve ezzel is az épület tekintélyét, a tornác szépségét.
A homlokzatot már nem csak fehérre meszelték, az épületek egyre színesebbé váltak, végezetül pedig megjelentek a kerámiatéglák, stukkódíszek, amelyek már túlmutatnak a paraszti építkezésen egy városiasabb polgári stílus felé.
A tüzelőberendezések is továbbfejlődtek. A szobai kemencék megmaradtak, de a múlt század végétől a lakóépületből a szabadkémények az alsó-házba kerültek. A konyhába berakott "sport", takaréktűzhelyet építettek a hátsófal közepére vagy egyik sarkába. Ezzel le is zárult a parasztház szerves fejlődése. A XX. század első évtizedeit követően, de méginkább az 1950-es, 1960-as évektől más irányt szab a történelem, az új korszak társadalmi igénye.


Az utcára fordított, szárazbejárós ház

A berényi ház egy városias irányba mutató, de a paraszti létformát magán viselő típusa, a szárazbejárós ház zárja a sort.
A múlt század 50-es, 60-as éveitől mind gyakrabban fordult elő ez az újabb háztípus. Elsősorban a németek és a város tehetősebb paraszti rétege építkezett így. Két alaptípusa írható le. Az egyik, mikor az utcára fordított épületrész nem foglalja el a telek utcára eső szélességét. A be nem épített területen van a kapu kiskapuval, és egy másik kapu ganggal vagy toldott eresszel. Az udvari homlokzatot rendszerint tornác keretezi. Alaprajzi beosztását tekintve soros elrendezésű. A lakóépület szoba-konyha-szoba, és az azt követő más funkciójú helyiségekből áll. Végül is megmaradt a parasztház hagyományos beosztásánál.
A szárazbejárós épület utcával párhuzamos része a telek teljes szélességét elfoglalja. Nagyméretű kapuja a ház közepén vagy valamelyik végében található. Az épületek nagy tömege, utcafrontjuk magas kiképzése - amelyet magasított padlás és az állószékes tető együttesen eredményez - tekintélyes külsőt kölcsönöz, főként a sváb gazdaházaknak. Ezt még fokozza az utcai homlokzatok gazdag díszítettsége. A társadalmi rangot és vagyoni helyzetet jól reprezentálják eme épületek, nem véletlen, hogy építtetőik a legvagyonosabb paraszti családokból vagy a tehetős iparosokból kerültek ki. A városi ízlést tükröző házakat sokszor mérnökök tervezték, és kiváló mesterek építették. Tevékenységük már túllép a népi építészet határán, az általuk épített ház csak az építtetők személye és az épület funkciója sorolható ide.


A három nemzetiség építkezésének főbb elemei

A németek építkezése

A német városrész központi helyzetéből adódóan itt sérült legjobban a hagyományos építészeti környezet. A parasztpolgári kisvárosi épületekből is sokat lebontottak a főtéren és környezetében. A jellegzetesen kisvárosi utcakép ennek ellenére megmaradt. A németek közül kerültek ki a legmódosabb gazdák. Ebből következően ők építették a legrangosabb házakat, amihez aztán igazodni próbáltak a szlovákok és a magyarok módosabb rétegei is. A századforduló utáni időszakban egyre inkább a városias ház, a polgári ízlés vált mérvadóvá. A paraszti árutermelés fellendülése olyan eladásra termelő gazdaságokat hívott életre, amelyek megalapozták a német nagygazdák, de a település parasztpolgári szellemiségét és rangját is. Ez tükröződött az építkezésben, s az élet más területein is (pl. a kulturális életben: a színjátszó körökben, kaszinókban, daloskörökben).
Ezt a lendületes fejlődést törte meg a két világháború, s az azt követő - a paraszti gazdaságot szétziláló - szovjet típusú szövetkezeti rendszer és az államosítás. A németeket ez még súlyosabban érintette, hiszen 1945-1946 között közel 1000 németet telepítettek ki
Németországba. A nagygazdákat kilakoltatták házaikból, megfosztották vagyonuktól. Sokszor csak saját házuk melléképületében húzhatták meg magukat.
Az "új" tulajdonosok nem minden esetben becsülték a könnyen szerzett javakat, így az épületeket sem. Az általános bontási-építési kedv ellenére sok régi épület megmaradt. Sőt, egyes utcarészletek is, amelyből még jól lehet rekonstruálni a hagyományos utcaképet. A melléképületek, gazdasági épületek sok archaikus vonást őriztek meg az átalakítások ellenére.
A hagyományos német utcaképre jellemző ma is a szárazbejáros, utcára forgatott nagygazdaház. Mindenütt megtalálhatóak, a szélső utcákon általánosabbak a parasztház tornácos, felsőkapus változatai.
A vizsgált időszak a 90-es évek állapotát tükrözi. Régi típusú parasztházat már csak elvétve találunk, de azokat is átalakítva. Sok régi ház véghomlokzatán kicserélték az ablakokat. Ez a tendencia már a múlt század végén elkezdődött. A tornácokat részlegesen vagy teljesen beépítették. A régi épületállományt - elsősorban a lakóépületeket - aláfalazták. (Falazatuk anyaga leginkább vályog.) A tetőszerkezet szarufás vagy széklábas, amely gyakran párosul rangosabb gazdaházakra jellemző magasított padlással. Leggyakoribb tetőforma a nyeregtető, tűzfalas vagy fürfalas változatú homlokzatkiképzéssel. Szép számban találunk csonkakontyos vagy csapott nyeregtetőt. Ezek a tetőformák még jobban őrzik a nádfedés emlékét. A jórészt deszkaoromzatos homlokzatukon kevés díszítést találunk. Ezeken kör- vagy négyzetes alakúak a szellőzőablakok, csak elvétve akad más díszítményű. A tűzfalas homlokzatok jellemzője a kör alakú vagy ovális szellőző ablak, de talán még gyakoribb a két vagy három téglalap alakú nyílás az oromfal közepén.
A fürfalas házak oromfala fölé kinyújtott tetőrészt is díszítik. A tető gerincét csúcs-dísszel, a túlnyúló gerendákat fűrészelt cifrákkal látták el. Legszebb példányaik az Árpád utcán maradtak meg. Sajnos ma már nem javítják, nem pótolják a cifrákat. Az is igaz, hogy egyre több új épületen látni az ágascifrát, mint díszítőelemet.
A kerítések és kapuk is megváltoztak. A régi, széles portákat felosztották és beépítették sok helyütt. A magas deszkakerítés - amely általános volt - eltűnőben van, bár van még néhány jól karbantartott. Leggyakoribb ma a németeknél a magas betonkerítés, amit korábban még díszítettek is. A kis- és nagykapuk deszkából készültek. A kiskapu deszkaborítású, sokszor kazettás jellegű. Felső részén gyakorta található napsugaras motívum.
Az elmúlt időszak más kerítésformáit most nem említve, akad néhány szép kovácsoltvas kerítés is.
Az újabb típusú parasztház véghomlokzatának elengedhetetlen tartozéka a felsőkapu.
Ganglyukas homlokzatot már nemigen találni, csak átalakított vagy befalazott formában.
Régiesebb, pilléres, boltíves kiképzésű felsőkapu még van néhány. A kapuk fölötti boltívek napsugaras, fürészelt díszítménye ma már ritka, néhányat még sikerült megörökítenem. A később épült házak felső kapuja fölötti boltív helyett áthidalót tettek, az ajtó fölé pedig üvegezett ablak került. A szép, színes üvegezésbe gyakorta az építtető neve, az építés éve is belekerült. Ez az 1920-as, 1930-as években voltjellemző.
A kapuk kiképzése, díszítése helyi mesterek kezét dicséri. A borított, de főleg vésett betétes változatok maradtak meg. Legszebbek azok, ahol az ablakok és a kapuk magassága egy vonalba esik, ezek a harmadik oldalát is teljesen lezárta. Az utca felőli magas kerítés vagy magtár egy majdnem négyzetesen zárt udvart, úgynevezett négyzetes udvart hoz létre. Az épület tagoltsága a tömbszerű tömörítettséghez közelít. A telken csak egy L alakú építmény található".
A kertbe az udvarról a keresztépületben lévő kocsiszínben található ajtón vagy kapun juthatunk. A kertek felől a sokszor egymáshoz épült, sorban elhelyezkedő keresztépületek az utcás beépítettség benyomását keltik.
Az udvaron más építmény csak elvétve akad. A parasztház e változatát és a telekbe-építés módját a szakirodalom a fent említett hajlított ház és a hajlított udvar terminusként használja. Elterjedése a Dunántúlon gyakoribb, de szórványosan megjelenhet máshol is, különösen németlakta vidékeken vagy mezővárosokban. ZENTAI Tünde a parasztgazdaságok kapitalizálódásának és az intenzívebb állattartásnak tulajdonítja.
Szemléletesebben mutatja ezt egy múlt század közepén épült keresztépületes (ún. hajlított) német parasztház leírása, amely a Rákóczi sgt. 20. szám alatt található, s a Schmidt családé volt.
A telek utca felőli része 30 méter széles, hossza pedig 70-75 méter. A lakóépület az utca vonalára épült. Valaha nyitott gangvégű lehetett. Homlokzatát azonban újrafalazták. Nyeregtetős, szarufás, torokgerendás tetőszerkezetét az 1950-es években kapta. Azt megelőzően félkanfaros nádtetős lehetett. A lakóház falazata vályog, döngölt föld alapozású, a talajszintre épült, hátul aláfalazták. Oldaltornáca faoszlopos, nyeregfás fűrészelt dísszel,
parapett nélkül. A lakóépület négyosztatú: szoba-konyha-szoba-kamra. A helyiségeket a konyha felől lehet megközelíteni. A kamrán külön bejárat van. A lakóházhoz csatlakozik a keresztépület. Beosztása a következő: padlásfeljáró, lopott-tornác. Innen nyílik a magtár és az alsószoba, itt törik meg az épület vonala, és vesz merőleges irányt a portán. A szoba melletti helyiség a szabadkéményes konyha, ezt követi a kocsiszín, ahonnan a kiskapun keresztüljutunk a kertbe. A szín után egy kamra következik, ezután a tehénistálló, a tyúkól, végül két disznóól a korláttal.
A lakóépületet belül is átalakították. A szobai kemencéket lebontották, szabadkéményét lepadlásolták. Földpadozatát hajópadlóval fedték, megmaradt a mennyezet gerendázata és a szobák ajtaja is. A szobák 6,5 x 4,5 méter nagyságúak.
Néprajzi, építészeti szempontból nagyobb figyelmet érdemel az alsó épület. Jelentős átalakítás az épület ezen szakaszán nem történt, így igen sok archaikus vonást megőrzött, miközben használták és lakták is az alsó lakást. Falazata vályog, nyeregtetős csüngőszarufás, kakasüllős tetőszerkezetű, hazai cseréppel fedve.
Első helyisége a padlásfeljáró. Deszkaajtaja még a múlt században készült szép, kovácsoltvas pántokkal. Mindkét padlástérbe a beépített deszkagrádicson jutunk fel. A következő két helyiség a lopott-tornácon keresztül közelíthető meg. Első a magtár, amelynek deszkapadlózata van, és két oldalról zsilipéit megoldású. Gabonatárolásra az elmúlt időszakban nem használták. A másik helyiség az alsó szoba, melynek padlózata a talajszinttől 30-40 cm-rel lejjebb van. A szoba keleti falán kisablak, a délin két nagyobb van. Az ajtóval szembeni sarkában van a kívűlfütős boglyakemence, padka nélkül. Ebben a szobában laktak a néhai tulajdonos gyermekei, amíg fiatal házasok voltak. A kemencét a szabadkéményes helyiség felől lehetett fűteni. A szabadkéményes konyha sok archaikus vonást őriz, nyári konyhaként, alsókonyhaként használták. Keleti falán kis ablakot vágtak, erről volt a sarokpadka a takaréktűzhellyel. A szemközti oldalfalon a sarokban a katlantűzhely, amelyen az üstben főztek vagy itt raktak tüzet a füstöléshez. A katlan mellett ülőpadka is van. A kemence szája a hátsó falon van. Talán azért is maradt meg a szabadkéményes tüzelőberendezés, mert a tulajdonosok idősebbek voltak, s nagyobb átalakítást, felújítást nem akartak. A konyha mérete szembeötlően kicsi, kb. 2x2 méter alapterületű. Télen disznóvágáskor használták, nyáron pedig főztek is a helyiségben, és a kemencében sütöttek is. Az idős gazda nyáron a lopott-tornácon pihent egy sezlonon, még a rádiót is itt hallgatta délutánonként.
A keresztépületnek nem volt tornáca, viszont széles ereszalját lógóeresszel hosszabbították meg, ezzel is védve az épület homlokzatát. A kocsiszín sárgerendáját ágasfával támasztották alá, téglalappal fedték el. Itt és az előtte lévő placcon vágták a disznót. A kertet és az udvar egyrészét szőlővel ültették be. Az alsókamrában terményt tároltak. Az istálló fölött ajtóval zárható szénafelhányó van. Régen a padlástérben tárolták, s innen adagolták a ketreces szénatartóból a szénát. A tyúkól előtt egy kis udvarrészt lekerítettek, az udvar többi része füves maradt. Itt volt a gémeskút is. A disznóólak ajtaja a szomszéd porta felé nézett, a korlátokból a trágyát a kertbe dobták, így nem az udvaron éktelenkedett.
Összességében megállapítható, hogy a német házak beosztása és a telek beépítése ezen az egy példán is jól szemléltethető.
Az újabb építésű keresztépületeknél általában tornácot is építettek. Ezek sok esetben a lakóházzal azonos méretűek, a porta egészét merőlegesen elfoglalják. Itt a disznóólak gyakran a kert felé néznek. Ilyenkor már majdnem zárt, kerített udvaralakzatot kapunk. A szomszéd porta lakóépülete és a 2,2-2,4 méter magas utcai kerítések zárják közre. Az udvaron más építmény ritka, esetleg górét találunk, de nem gyakori az előfordulása, mert az 50-es évekig inkább a tanyákon építették.
A németek szárazbejárós házai képezték a helyi házkultúra legmagasabb fokát. Ezek az épületek városiasabb külsőt kölcsönöztek a német rész utcáinak. Az első ilyen épületek megjelenése a múlt század 50-60-as éveire tehető. A korai változatok még szerényebb méretben és külsővel épültek.
A Deák utca elején találjuk e típus egy szépen harmonizáló, klasszicista jegyeket hordozó darabját 1880-ból. A későbbiek mind tekintélyesebbek, emelt padlásúak és gazdagon díszítettek. Jó példa erre a Petőfi utca 8. szám alatti 10 ablakos Braun-féle ház. Hasonló a Békési út 12. szám alatti épület is, amely tömegében és architektúrájában is riválisa lehetne bármely nagyobb város polgárházának.
A szárazbejárós háztípust fentebb jellemeztem. Eme épületek már túlmutatnak a paraszti építkezésen, hiszen ezeket már kiváló mesterek építették. A megrendelők viszont parasztpolgárok, ezért az épületek városias küllemük ellenére magukban hordozták a paraszti gazdálkodás funkcióit (kocsibejáró, gazdasági udvar, istállók). Az épületek tulajdonosaik rangját, vagyoni helyzetét hivatottak reprezentálni. Építtetőik életvitelükben mégis közelebb álltak még a paraszti kultúrához.


A szlovákok építkezése

A szlovák városrész területe a másik kettőnél lényegesen nagyobb. Valaha a szlovák volt a város legnépesebb közössége. Az 194l-es adatok szerint kb. 5500 lélektartozott ide.
A szlovák-magyar lakosságcsere idején több mint 1100 szlovák költözött át a kecsegtető ígéretek reményében Csehszlovákiába, Guta és Érsekújvár körzetébe. így a szlovákok aránya jelentősen csökkent, s az addigi viszonylagos zártság felbomlott. Az elmenők helyére ugyanis a Csallóközből, főként Gutáról katolikus magyarokat telepítettek át.
A szlovákok közé telepített felvidéki magyarok mentalitásukban és kitaszított, megalázott mivoltukban merőben új helyzetet teremtettek. (Ennek további taglalása nem tartozik dolgozatom tárgyához.)
A város utcahálózatában a "tót" részen, a Kismester és Nagymester utcákban őrződött meg leginkább a halmazos jelleg. Építészetileg már nem volt ilyen szerencsés a régi utcahálózat. Az elmúlt évtizedekben a jellegzetes régi házakat lebontották. így az utcakép elvesztette sajátos, archaikus karakterét. Más utcákat jobban megkímélt a bontás-építés láza, így maradhatott meg a Madarász utcán a szlovák építkezésre jellemző oromtornácos "ulicskás" házak néhány szép példánya. A valamikor általánosan elterjedt épülethomlokzat típus ma már eltűnőben van.
A szlovák rész központja a Luther tér és környezete. A régen "tótvégnek" nevezett településrészt két gát határolta el. Az egyik a Gyomai út, a német-szlovák közös gát, a másik pedig a tót gát a mai Jeszenszky utca vonalában.
Az egységes utcakép már a háború előtt megbomlott, hiszen a régi típusú parasztházak mellett ott magasodtak a rangosabb gazdaházak vagy a polgári hatást mutató szárazbejárós, városias épületek. Az utcakép sérülése, eljellegtelenedése azonban az elmúlt 30-40 évben következett be. Az utcavonalas beépítést mindinkább felváltotta az előkertes, a parasztháztól eltérő idegen, kockaház típusú lakóépület. Az "ulicskás" házak eltűnésével végképp elveszti szlovákos arculatát ez a városrész.
A telek mérete és alakja igen változatos képet mutat, azonos méretű, szabályos portákat csak az újabb osztásokon találunk. Az udvarok beépítésének több változatát megtaláljuk. Elég gyakori a soros beépítés, itt a lakóház mellett hosszában elnyúlva építették a melléképületeket. A másik formája az ún. hajlított házas udvar, itt a keresztépületes beépítés két változata is megtalálható. Az első, amikor a keresztépület nincs egybeépítve a lakóházzal. Ebben az épületszárnyban találhatók a kocsiszín, az istállók, az ólak, néha a nyári konyha. A másik változatnál a keresztépület egybe van építve a lakóépülettel. Ez a szlovákoknál általánosabb volt, mint a magyaroknál. A keresztépületben szabadkéményes konyha is helyet kapott, mellette a kocsiszín, istállók, ólak. A szlovákoknál található még egy kisebb épület, ami az utcafrontra épült. Ezek a kéthelyiséges épületek magtárak vagy pálinkafőzők voltak. A németek vagy a magyarok elvétve építettek csak ilyet. Soros és keresztbeépítéses udvarformáknál egyaránt előfordult.
Az utcára forgatott, L alakú szárazbejáros épülettel beépített udvarelrendezés több módozatát is megtaláljuk. Az utóbbiak között zárt beépítésű udvarok is akadnak. Ezek úgy jöhettek létre, hogy az udvar kert felőli részét is merőlegesen beépítették. Ezzel az épületszárnnyal egy U alakú beépítést figyelhetünk meg. A szomszéd porta felőli lakóház pedig a negyedik oldalt zárta le. Ez a változat a németeknél a leggyakoribb.
A régi parasztházaknál általános volt a háromosztatú elrendezés vagy a szoba-konyha-szoba-kamrás alaprajz. A három helyiségnek közös, a kamrának pedig külön bejárata volt.
Idővel a helyiségek száma nőtt, de az egysoros alaprajz megmaradt.
A régi szlovák ház sokban hasonlít a magyarok sárvégü, csonkakontyos, tornác nélküli épületéhez. Az utcai homlokzat oromfala sár- vagy deszkakiképzésü. A szlovák parasztház
oromfala annyiban tér el a magyar vagy a német homlokzattól, hogy a két szellőző-nyílás között egy nagyobb tégla formájú ablak - szlovákul "diera" - található. Funkciója vitatott, magszeleléskor használták vagy a padlás szellőztetésére szolgált. Dierának nevezik még a később épült tornácos házak végén kialakított ganglyukat is.
A XIX. század közepén megjelent a szlovákoknál egy új építészeti elem a ház homlokzatán, az oromtornác. Helyi elnevezése az "ulicska" - utcácska. Békéscsabán az ilyeneket "podsztyenás" házaknak nevezik.
A régebbi változatoknál három karfás ágas tartotta a meghosszabbított fedélszéket, eleinte kerítésük nem volt. Később léc- vagy deszkakerítéssel látták el. Ma is van néhány ilyen épület. Két alapvető formája van. Az egyik, amikor az utca felől az oromtornác zárt mellvédü, kerítésü. A másik pedig az, amikor a tornácra a felső- kapun keresztül jutunk be, azaz ajtót, vagyis kaput tesznek az oromtornác homloktornác felől eső részére.
A módos gazdák az ulicskás ház barokkos vagy klasszicizáló változatát építették. Az oromtornác oszlopai már téglából készültek, kör alakú vagy szögletes kiképzéssel.
Az oromfalat - középen az ovális alakú szellőzőnyílással -jól látható, vakolatkeretbe foglalt évszámok és vakolt, geometrikus motívumok díszítik. Az oromtornác oszlopai között 120-140 cm magasságú mellvédet építettek. Efölé gyakran még kovácsolt vasrácsot vagy díszes drótfonatot tettek. Ilyen látható a Madarász utca 63. szám alatt is.
A népi barokk házakat már mind lebontották. Szerencsésebb volt a Korona utca 10. szám alatti ház, ez ugyanis a szentendrei Szabadtéri Múzeum alföldi utcájába kerül felépítésre. Megjegyzem, hogy ez az épület kevésbé reprezentálja a berényi szlovák paraszt-házat és portát. A portán ugyanis csak a lakóépület maradt meg. Sokkal jellegzetesebb épület volt a Madarász utca 16. szám alatti népi barokk gazdaház, melynek udvarán a kőlábas nagykapu mellett magtárépület is volt, a kerek téglaoszlopos oromtornác pedig szép, kovácsolt vasráccsal volt díszítve.
Az udvar felőli tornácok általában faoszloposak. Akadt néhány kölábas gang is, de ezek nagy részét mostanra már beépítették, üvegezett verandává alakították át.
A szlovák városrészen sok szép módosgazda házat találunk még ma is. Úgy tűnik, közülük többen követték a német gazdákat. A múlt század végi épületek jobban őrzik a helyi szlovák stílusjegyeket. Ez volt a meghatározó ízlésformáló erő. A századforduló szárazbejáros házai már sokkal egységesebbek lettek, homlokzati díszük eklektikus, de szecessziósjegyeket is hordoz. Ilyen a Hunyadi utca 10-12. szám alatti épület is.
A melléképületek, istállók tetőzetének sajátos építményei a szénafelhányó nyílások.
Az istálló feletti tetőrészből kiemelkedő építményeket kis tető fedi, amely lehet félnyereg- vagy nyeregtető formájú. Oldaluk deszkával fedett, nyílásukat deszkaajtóval lehet bezárni. A németeknél és a magyaroknál is gyakori volt. Több utca keresztépületén is megmaradtak, a Jókai utcán sort alkotnak.
A következőkben két jellemző berényi szlovák portát mutatok be röviden.
A Madarász utca 41. szám alatti régi ulicskás parasztház a múlt század közepén épült.
Nyeregtetős, deszkaoromzatos nádfedelét az 1950-es években cserélték át cserépre. Az utca felőli oromzata nyeregfás ágasokkal, deszkával szegett drótkerítéssel van ellátva.
Újabb kialakítású felső- vagy kiskapuján az oldaltornácra lehet bejutni. Az oldaltornác ugyancsak faoszlopos karfás ágas. Gangvége nyitott, így az orom- és az oldaltornác egybekapcsolódik a homloktornácba. A falazat vályog, döngölt földalapra épült a talajszintre.
A lakóház beosztása: szoba-konyha-szoba-padlásfeljáró-kamra-magtár. A szénafelhányó a lakóépület magtár feletti részén van. A keresztépület nem épült egybe a lakóépülettel.
Falazata szintén vályog, nyeregtetős épület. A szabadkéményes konyha előtt a tornác véget ér, majd kocsiszín és istálló követi. Az udvar kerítése deszkából készült, kis- és nagykapuval. Az oromtornác kapuja szép, betétes asztalosmunka.
A Korona utca 3. szám alatti módosgazda ház homlokzata már messziről felhívja magára a figyelmet. Tűzfalas oromzatán három szellőző ablak szép vonalú timpanon közepén helyezkedik el, idomtéglával kirakva.
Klinkertéglás homlokzatát a századforduló táján kapta, felsőkapujának bolthajtása korábbi építésre vall. A lakóépület falazata vályog, 40-50 cm magas téglafundamentumra építették. A véghomlokzatának felsőkapuja betétes, boltíve napsugaras díszítésű. A lakóépülethez keresztépület csatlakozik a porta teljes szélességében. A lakóház oldaltornáca gazdagon díszített ágascifrákkal, a cifrák között fűrészelt apácaráccsal. A ház beosztása:
szoba-konyha-szoba-padlásfeljáró-pince-kamra-kamra/magtár. A melléképületben nyári konyha, magtár, kocsiszín, istállók követik egymást.
Általános gyakorlat volt már a múlt században is, hogy a keresztépületben vagy a két helyiséges magtárépületben az öregek vagy a fiatal házasok számára lakórészt alakítottak ki. így egy portán akár három generáció is élhetett, külön lakrészben. A helyi szlovákok építkezése, lakáskultúrája még további kutatást igényel.


A magyarok építkezése

A magyarok a Madách utca - Vasút utca vonalától délre alakították ki lakókörzetüket.
Központja a Kálvin tér a későbarokk református templommal. A parasztpolgári jegyeket is magukon viselő módosgazda házak vagy a szárazbejárós épületek nem olyan gyakoriak, mint a németeknél. Az utcakép falusiasabb, a házak alacsonyabbak, szegényesebbek. A magyar rész jellegzetes utcái a Gyóni Géza utca, Ady Endre utca, József Attila utca, Kálvin utca, Csabai út.
A telkek változó nagyságúak. A régi telkek szabálytalanok, az újabbak szabályos szalagtelkek. A Gyóni Géza utca és a Deák Ferenc utca közötti utcák őrzik leginkább a XVIII. század végi állapotokat. Az utcák nagy része már rendezettebb, egyenes, hosszan elnyúló. A magyarok települtek vissza legutoljára, talán ezért szokták azt mondani, hogy nekik jutott a legrosszabb terület. Ebben sok igazság lehet, hiszen ez a város legmélyebben fekvő területe. Vízjárta terület, egyrészét "Barkának", "Magyar Baricá"-nak is nevezték.
A kedvezőtlen feltételek ellenére a magyarok száma a XIX. század második felére jelentősen növekedett. Ehhez a környező falvakból is kaptak utánpótlást. A XX. század elejére számuk 4000 fő lehetett az egyházi összeírások szerint. A katolikus magyarság a város más pontjaira települt. Később is érkeztek, és főként uradalmi szolgálatot láttak el.
Számuk nem jelentős, ennek ellenére templomot is építtetett nekik Celesztina grófnő 1886-ban.
A berényi régi magyar parasztház falazata vályog, tetőszerkezete csüngős vagy támasztott szarufás. Általános tetőforma a nyeregtető, de szép számmal akad csonkakontyos vagy kontyos tető is. Nádfedésű tetőt ma már csak elvétve találunk. Sajátos utcakép őrződött meg a Gyóni Géza utca 25-27-29. szám alatti szakaszán, amely a fürészfogas beépítés jegyeit viseli magán. A házak utca felé néző végfala nem párhuzamos az utca vonalával, hanem 10-20°-os szögben eltér attól. Ez a beépítési forma karakterisztikus faluképet elsősorban a Kisalföldön alkot, bár rövidebb utcarészként másutt is előfordul.
A város más utcáin is található egy-egy ilyen elhelyezkedésű épület. A német részen pl. az Orlai utcában. Sok régi ház őrződött meg a József Attila utcán - a valamikori Barica szélső soron - a múlt század közepei, végi építkezésekből. Itt található a 39. szám alatt a város ma már egyetlen nádtetős, régi típusú, sárvégü, csonkakontyos parasztháza.
Másutt már csak melléképületet találni nádfedelűt.
Az épület jól példázza a régi parasztházakat. Utcahomlokzatának trapéz alakú orom-falán két szellőzőlyukat, fehérre meszelt végfalán egy kisméretű ablakot találunk. Az udvar felől karpántos ágasos tornác, gangvége befalazott. Az utca felől kerítése deszka, melléképülete összeomlott, maga a ház is sajnos rossz állapotban van.
Az utcavonalas beépítés mellett megtaláljuk az előkertes típusú beépítést is, napjainkra egyre inkább ez válik uralkodóvá.
A magyar végen az udvarelrendezés két, illetve három formáját találjuk. Leggyakoribb a soros udvar, ami a szomszédos magyar falvakban is jellemző. Itt a melléképületek a lakóépületek folytatásába épültek és funkciójuk szerint csökkenhet a magasságuk. Az udvar más részén elszórtan helyezkednek el kisebb épületek, pl. tyúkólak, górék. Önálló épületként nyári konyhát ritkán találunk. A szomszédos Köröstarcsán sokkal gyakoribb a lakóépülettel szemben elhelyezkedő kis nyári konyha. Berényben a nyári konyha vagy az alsókonyha a magyaroknál is a melléképületben került kialakításra.
Az udvarelrendezés másik formája, amikor a portán két nagyobb épület helyezkedik el.
Az egyik a lakóház, a másik a melléképület. A különálló melléképület a nagyházra merőlegesen épült. Itt találjuk a szabadkéményes konyhát, egy kis szobát, kocsiszínt és az istállókat. Gyakori ez az Ady Endre utcán a múlt század közepén épült házakban; legtöbbjükben szabadkéményes konyha is volt. Más változatban az istállók vagy az ólak kaptak helyet, pl. a 35. szám alatt.
A következő elrendezés a németekével megegyező vagy közel azonos. A keresztépületek általában alacsonyabbak, de egybeépültek a lakóházzal. Ebben az elforgatott épületszárnyban az alsóházat (szobát), a nyári konyhát, a kocsiszínt a magtár, majd az istállók, esetenként az ólak követik. Az ólak korlátja a szomszéd porta felé néz vagy a kert felé esik, így a trágyadombot nem az udvarra, hanem a kertbe rakják. Az udvarokon található gémeskutakat ma a mind divatosabb fedeles kerekes kutakra cserélik át. Az 1950-es
évektől kezdve terjedő górékat az udvar különböző pontjain állították fel, pl. a nagykapu mellett. Néhány udvaron még láthatunk faoszlopra helyezett galambdúcot is.
Addig, míg a németeknél a keresztépületek nagyrészt tornácosak, a magyaroknál ez sokkal ritkábban fordul elő, vagy csak az épület egy bizonyos szakaszán. Az udvarelrendezés e formája a múlt század második felétől fordult elő a német részhez közelebb eső utcákban. A magyar gazdák az udvar rendezettségében, az épületek rendbetarthatóságában látták a terjedés okát. Ugyanis az egymástól külön fedél alatt lévő istállók, ólak, "kalyibák" évenkénti javítása, rendben tartása sokkal körülményesebb.
A múlt századi, eltűntnek hitt sárkerítés utolsó, vályogból rakott példányát találtam meg a Gyóni Géza u. 30. szám alatt. Az egyetlen ilyen megmaradt kerítés kb. 150 cm magas,
tapasztott oldalát sárgára meszelték, a fal tetejét hazai cseréppel fedték. Könnyen elképzelhető bontott épület anyagából való kialakítása is. A leírások szerint ilyenek lehettek a múlt században építettek. A XX. században már a deszkakerítés volt a legelterjedtebb, de lassan ezek is eltűnnek, s csak mutatóba akad néhány belőlük. Az 1970-es évek szabvány betonkerítései mellett a vas- és a fakerítések számtalan formáját megtalálhatjuk. Szerencsére található néhány szép megoldás is, pl. hagyományos deszka kis- és nagykapuk is készülnek. Megmaradt néhány század eleji módosgazdaház kőlábas kerítése és kapuja is.
A régi kiskapuk között sok borított, betétes kazettás jellegű található, melyeknek felső osztásában napsugaras motívum van.
A lakóház beosztása a középmagyar háztípusnál általános szoba-konyha-szoba-kamra, és ennek továbbosztódása 5-7 vagy 8 helyiségre. A szobákba a konyhán keresztül lehet jutni, a többi helyiségbe külön bejárat vezet.
A lakóépület régi tüzelőberendezését nagyrészt már lebontották vagy átalakították. Elvétve találunk még kemencét az alsószobában, de ma már ezeket is ritkán használják. A hagyományos tüzelőberendezéseket inkább a melléképületekben találjuk. Az öregek közt még most is van, aki használja a kemencét bizonyos ételek, tésztafélék sütésénél. Az alsó-konyhát disznótor alkalmával, nyáron lekvárfőzéskor, illetve befőzés idején használják.
Van olyan, aki rendszeresen itt készíti el az ételt, vagyis itt főz. A szabadkéményt - már ahol nem padlásolták le a kéményalját - leginkább füstölésre használják. A középpadka a vizsgált időszakban már hiányzott, de az idősek emlékezetében még halványan fellelhető.
A tornácos parasztházak nagy többsége felsőkapuval épült, ezek egyrészét mára befalazták. Mutatóba akad még néhány múlt századi házvég, ahol a nyitott gangvéget fűrészelt deszkával zárták le. Szép példája ennek a megoldásnak a Kálvin utca 9. szám alatti előkertes parasztház. A tót részen a Martinovics utcában van még egy hasonló deszkalezárású gangvég.
A magyarvég utcára forgatott városias küllemű gazdaházai megjelenésükben nemigen térnek el a német vagy szlovák testvéreiktől. Ritkábban fordul elő az épület tömegében elhelyezkedő nagykapu. Sokkal gyakoribb az oldalfolyosós, oldalgangos, felsőkapus változat, ahol az utcán a nagykapu mellett kiskapu is van. Eme épületeket valójában nem tekinthetjük szárazbejárós házaknak. Eklatáns példája ennek a Petőfi utca 50. szám alatti utcára forgatott gazdaház, ahol az oldalfolyosó kapuja mellett, a szép tömegű kőlábas kerítésen kis- és nagykaput is találunk.
A fentiekben már említettem az Ady Endre utca udvarelrendezésének változatosságát.
Most néhány konkrét példával érzékeltetném ezt. Az utca járdás oldalának 41-77. szám közötti szakaszán egymást követik a különböző beosztású keresztépületek. Egy dolog közös bennük: nincsenek egybeépítve a lakóházzal. Előfordulásuk is inkább a magyar részen jellemző. A 43. szám alatti módosgazda ház főépülete emelt padlású, székes tetőszerkezettel. Az udvar végében viszonylag kisméretű keresztépületben szabadkéményes konyha, kamra és magtár van.
Merőben más a 73. szám alatti felsőkapus tornácos parasztház jóval hosszabb melléképületének beosztása. A következő helyiségeket találjuk benne: magtár, kamra, kocsiszín, istállók. A következő portán hasonló a lakóépület, de más a keresztépület. Magtár, szép kiképzésű kéményfejes szabadkéményes konyha, kocsiszín, istállók, ólak követik egymást. Egy részük oldaltornácos. A lakóépületek tornácosak, 5-7 helyiségből állnak, s kevesebb eltérést mutatnak. Nagyon megkapó ezekben az épületekben a típus formagazdagsága, számtalan változata.
A lakóház berendezésében az elmúlt évtizedekben gyökeres átalakulás történt. A tisztaszoba sarkos elrendezése már a múlté, festett saroklóca is csak elvétve akad, az is inkább a múlt értékeinek tudatos megőrzésének szándékával. Az idősebbek ragaszkodnak még a régi bútorokhoz, régi fényképekhez a szoba falán. Ők azok, akik gondozzák öreg házaikat is, s kevésbé szeretik az átalakításokat. Aztán, ha eladják az öreg épületeket, vagy lebontásra kerülnek vagy átalakítják őket a komfortosítás szándékával. Valahol így is van rendjén, csak a durva átalakítással, a környezetbe nem illő beépítéssel nehéz egyetérteni.
A Deák utca végén van a város egyik legszebb, népi klasszicista parasztháza, timpanonjában az ovális szellőzőnyílás mellett az 1868-as évszámot találjuk. Felsőkapuja felett befalazott bolthajtás van, oldaltornáca kőlábas. Az épület nem műemlék, így védettséget sem élvez.
A Vasút utcában található egy 1880-ban épített szárazbejárós ház, deszkakapuja szép napsugaras díszítését napjainkig megőrizte. Új tulajdonosa 1995-1996-ban ezt a régi kaput kicserélte egy divatos fakapura. Szerencsésebb átalakításokkal és felújításokkal is találkozhatunk, de fontosabbnak tartom a hatékony védelmet.

Általános vonások


A felső kapu

Az utcakép ma is meghatározó eleme a tornácos ház felsőkapuja. Mind a három etnikumnál elterjedt, ez a részlet, amely az utcai homlokzat végfalának jellegzetes kiképzése s egyben díszítménye is. A régi felsőkapuk fölötti boltívek napsugaras lécdíszítésüek vagy hasonló módon üvegezettek. Ma is áll néhány ilyen épület. Az újabb kapuknál a boltívet megszüntették, az áthidaló és az ajtó közötti üresen maradt részt beüvegezték vagy bedeszkázták, de ez is a kapu tokozatában kapott helyett. Az üvegezett keretet sokféleképpen díszítették, gyakori, hogy az építtető neve és az építés évszáma is ide került. A felsőkapukat helyi asztalosok készítették, a régebbiek borítottak, a későbbiek vésett betétesek.
Díszítésük nagyon sokféle, szinte mindegyiken találunk egyedi vonásokat, két egyforma nemigen akad. Nagyon szépek a felső mezőben napsugaras motívummal díszített darabok, kitűnő mesterek kezére vallanak.
A felsőkapuk használatára vonatkozó adatok alapján egyfajta rituális szerepet is lehet tulajdonítani az épület eme részének. Használata bizonyos alkalmakhoz kötődött, ez gyűjtésem során is beigazolódott. A hétköznapokban ugyanis a nagykapu melletti kiskapun közlekedtek. A felsökaput ünnepnapokon, vasárnap (pl. istentiszteletre menet) használták. Esküvők alkalmával is itt hozták be az új asszonyt a házba, vagy itt kérték ki (lásd befogadási rítus. A kedves vendéget vagy a rangosabbat is itt vezették be, vagyis gyakorlati funkciója mellett megmaradt egyfajta rituális, kultikus szerepe, amely a szokásokban élt tovább. Erre ma már csak az idősebbek emlékeznek. Az elmúlt évtizedekben mind több kaput falaztak be, s ugyanígy a tornácok egy részét is beépítették, s teszik ezt még ma is. Ennek ellenére még több százra tehető a felsőkapuk száma a településen.


Történelmi stílushatások

Berény kisvárosias jellegéhez nagyban hozzájárultak a parasztpolgári építkezés gazdagon díszített parasztházai, szárazbejárós épületei. A múlt század közepén már megjelentek bizonyos történelmi stílusjegyek az épületek homlokzatának díszítésein, de jellemzővé e jelenség, csak a századforduló időszakában vált. A XX. század első harmadában a historizáló stílus és az eklektika vált uralkodóvá. Berényben nem jellemző a túldíszítettség, inkább a helyi jellegzetességek és az egyre inkább meghatározó polgári hatás vált alakító tényezővé.
A régi parasztház sárvégű, fehérre meszelt homlokzata a múlt században még általános lehetett. A XIX. század második felétől már megjelentek a tornácos, felsőkapus oromtornácos "ulicskás" házak, s az addig egységes utcakép átalakult. A tehetősebb gazdák, barokk és klasszicista stílusjegyeket magukon viselő, tekintélyes házakat emeltek. A népi barokk helyi jellegét tovább gazdagította a szlovákok oromtornácos változata. A barokkos homlokzatú házakat ismereteim szerint főként a németek és a szlovákok építették.
A magyaroknál előfordulására nincsenek adatok. A 90-es évekre a népi barokk házakat kivétel nélkül lebontották. Megmaradt viszont néhány barokkos vonalú szárazbejárós kapu, felsőkapu. A legszebb ezek közül a Puskin utca 12. szám alatti historizáló neobarokk szárazbejárós kapu.
A népi klasszicista épületek közül több is megmaradt, a klasszicizáló oromfalas kiképzésű épületekből pedig igen sok van ma is. A legrégibb népi klasszicista ház a magyarvégen áll, amit már említettem.
A legjellemzőbb történelmi stílus - a századforduló stílusa - az eklektika, különösen a módos parasztházakat, a polgárok, gazdag kereskedők, iparosok házait határozza meg. A téglaépítészet megjelenésével viszont egyre több a klinkertéglás, stukkódíszes, sematikusabb homlokzat. Az eklektika mellett előfordul egy-két, romantikus stílusjegyet magán viselő épület, pl. a Puskin utcán, a Fő utcán. A szecesszió főleg a szárazbejárós, városiasabb küllemű épületekre jellemző. Ezek a stílusjegyek inkább csak jelzés értékűek. A homlokzaton elhelyezett színes kerámiák, kisebb motívumok utalásszerűek. Néhány téglahomlokzatú épület díszítményén is fellelhetők e jegyek.
Leggyakoribb díszítmények a mellvédek, a gipszstukkók, az ablakok fölötti párkányok, az ablakokat keretező kis falpillérek, a pillaszterek, könyöklőpárkányok, ablakfölötti kis timpanonok. Az ablakokat keretező pillérek és párkányok díszítményei között van egy berényi sajátosság, amelyet a helyi Petőfi kultusz hívhatott életre. Legalábbis ezzel magyarázható, hogy Petőfi mellportrét ábrázoló gipszfigurák kerültek díszként az ablakpárkányok fölé. Néhány évtizede még több "petőfis" díszítésű épület is volt a város szlovákok lakta részén. Ma már csak egy épület homlokzatán található, a Zrínyi sugárút 43. szám alatt.


A tornácok, díszítőelemek


A tornácok egyben fontos díszítőelemek is. A faoszlopos tornácokat nagyrészt fürészelt cifrákkal díszítették. Az oldaltornácokat néha kiugrós résszel is megtoldot-ták, növelve ezáltal az épület tekintélyét. A fűrészelt motívumok száma 20-30 is lehet. Legjellegzetesebbek a napsugaras, liliomos, sárkány vagy lófej es díszek, de akadnak bonyolultabb geometriai ábrák is. Az oszlopfők mellett gyakorta díszítették az oszlopok közét is apácaráccsal, vagy más fűrészelt díszítménnyel. A kőlábas tornác kevésbé volt általános, s belőlük is csak néhány maradt meg. A felsőkapuk és szárazbejárók is gazdagon díszítettek, s akad közöttük kivételesen szép munka is. Mindez magasan fejlett ács- és asztalosiparról árulkodik.
Az épület esztétikáját növelő más díszítmények közül érdemes megemlíteni a zömök kiképzésű téglakéményeket, amelyeken nyolc négyzet vagy négy kör alakú nyílás van. A tetőzet egyhangúságát megtörik a bádoglemezből készült változatos szellőzőablakok. Figyelemre méltóak még a magasított padlások szellőzőnyílásainak gazdag díszítményei.
A deszkaoromzatok díszítése és szellőzőnyílása is díszítő elem. Berényben nem annyira díszesek, de változatos képet mutatnak. A kör és a tégla mellett találni szív-, lóhere-, kereszt-, félkör- vagy csillag alakút is.
Mezöberény kisvárosias karakterét erősítik azok a múlt század végi, e század eleji épületek, amelyek a központi tereken, fontosabb utcákon álltak vagy még ma is állnak. Pl. a Hangya-üztetek, jelentősebb sarokházak sorolhatók ide. Ezek tipikusan a kisvárosi építkezés sajátos megnyilvánulásai az adott településen. Berényben főleg iparosok, kereskedők vagy módosabb parasztok építettek ilyen házakat, egy részüket pedig üzletnek alakították ki.

Kapcsolatok, átvételek

A három etnikum viszonylagos zártságban élt, de ez nem jelentett elszigeteltséget, s a kapcsolat is megvolt közöttük. Ez utóbbi meglétét jól bizonyítja egy húsvéti szokás átvétele. A németeknél volt nagyon kedvelt, de később a magyarok is sajátjuknak érezték. A szomszédos falvak magyarsága viszont egyáltalán nem ismeri.
A helyi németek húsvét első napján a kertben zöldülő virágok, bokrok tövében festett tojásokat rejtettek el, amit a gyerekek, mint nyúltojást találtak meg. A berényi német gyerekek által nagyon kedvelt játékos ünnepi szokást a XX. század elején már a magyarok is ismerték. Különösen a tanyán élők vették át. A szlovákoknál kevésbé ismert, gyűjtésem során több magyar család, mint régen meglévő szokást említette. Valószínű, hogy a háború után terjedt el szélesebb körben. Ekkor már a vegyes házasságok is gyakoribbá váltak.
A tanyán élők között előbb is elterjedhetett, hiszen ott nem volt olyan erős az elkülönültség, és nagyobb volt az egymásra utaltság is. Számtalan példa van arra is, hogy a szomszédos német vagy magyar családok összejártak. Az ilyen alkalmak is közvetítették a szokásokat és a hagyományokat. UJVÁRY Zoltán egyik könyvében találunk erre példákat.
Bár a szokások nem tartoznak szorosan dolgozatom tárgyához, ez a példa is jól rávilágít az átvételek, a népi kultúrák egymásra hatásának apró, de nem elhanyagolható részletére.
A német gazdáknál szolgáló magyar vagy szlovák béresek, cselédek is lehettek közvetítői a németek építkezéssel kapcsolatos újításainak. A módosabb középparasztok pedig szívesen másolták a mintaadó nagygazdák építkezését vagy a gazdálkodásban megjelenő újabb, hatékonyabb módszereket. Az itt felvázolt lehetőségekben csak utalni kívántam, a kutatás által még kevéssé feltárt területre.

Összegzés

Megállapítható, hogy a berényi telek, porta a tömörített beépítés felé mutat. A keresztépületes vagy hajlított beépítésű udvarelrendezés gyakorisága mindhárom népcsoportnál kedvelt gyakorlat volt, amely valószínűleg a németeknél alakult ki, hiszen a legtökéletesebb változatait is náluk találjuk meg, s itt volt a legáltalánosabb is. A szlovákoknál és a magyaroknál az udvarelrendezés és telekbeépítés e formájának egyszerűbb, saját maguk által kialakított változatát találjuk meg. Az udvarelrendezés és telekbeépítés eme módja a múlt század közepén kezdett terjedni. Okai: a telekbeépítés jobb kihasználtsága és a múlt század végi paraszti árutermelés megnövekedése, a gabonakonjunktúra, az állattenyésztés mind belterjesebbé válása. E körülmények együttesen indították el a mezővárosi parasztpolgári építkezésben ezeket a változásokat.
BALASSA Iván a Magyar Néprajz kötetének építkezés fejezetében sokkal egységesebbnek látja az alföldi udvar elrendezését: "Az alföldi udvarokon rendszerint a lakóház meghosszabbításában annál alacsonyabb tetővel találjuk az istállót meg a kisebb ólakat.
Az udvarelrendezés és telekbeépítés hasonló formái az Alföld más mezővárosaiban is megtalálhatóak, de nem ilyen általánosak. Mezőberény sajátos helyzetét az itt élő három etnikum kulturális mássága is magyarázza.. A Berényre leginkább jellemző telekbeépítési forma legközelebb a dunántúli sváb falvakban lelhető fel. Mezőberényben így az alföldivel részben egyező, de attól el is térő sajátos paraszti, parasztpolgári építkezés jött létre a
XIX. század végére. Megnyilvánult ez a telekbeépítés az udvarelrendezések az alföldinél zártabb, tömörítettebb gyakorlatában, amelyet a németektől a másik két népcsoport is átvett, míg a szomszédos magyar falvak lakói nem. Létrejött a középmagyar háztípus egy sajátos helyi formája, amely nem a délkelet-alföldi népi építészet kistáji változata, hanem egy, Berényben kialakult típusa. A szomszédos Békés vagy Köröstarcsa magyarlakta településeken az alföldi ház mezővárosi jellege és kis-sárréti jegyei lelhetők fel.
Míg Köröstarcsán az udvar soros beépítésű, a lakóépülettel szemben kis nyári konyha van, addig Berényben külön az udvaron álló nyári konyha elvétve akad, s azok is későbbi építésűek. Keresztbeépítésű hajlított udvart Köröstarcsán, Körösladányban vagy Békésen egy-kettőt találni, amely lehet berényi közvetítés is. A századfordulótól ugyanis mind aktívabbak lettek a kapcsolatok Tárcsával - már csak a közös határban lévő tanyák miatt is
-, a vegyes házasságok száma is megnövekedett ebben az időszakban.
Az épített környezet, az épületek mezővárosi jellege Mezőberényben mind mértékében, mind díszítettségében gazdagabb, mint a környező településeken. Megjelentek olyan polgárosult, városias elemek, amelyekben nemcsak a mód, a vagyon jutott érvényre.
Emellett még további sajátosságok is vannak Berényben, pl. a szlovákok oromtornácos ulicskás homlokzatai, vagy a német nagygazdák szárazbejárós házai.
Az egyre inkább polgárosult városias épületek, már lehet, hogy túlmutatnak a népi építkezési vizsgálódáson, de nem választhatók el tőle. Jelen van bennük a századfordulót követő paraszti gazdálkodás, a paraszti életforma minden eleme. Hasonlóképp az alföldi agrárvárosok sem értelmezhetők agrárnépességük nélkül, mert létüket a paraszti gazdálkodás egy koncentráltabb formájának köszönhetik.
Végül: amitől sajátosan berényi a település népi építkezése, az a három népcsoport egymásra ható, termékenyítő jelenlétéből adódik. Mindegyik gazdagította a faluja, városa építkezését, magát az Alföld építészetét színesítette.
Békés megye más településein is előfordulnak az adott településre jellemző sajátosságok, ami a megye többnemzetiségű lakosságának helyzetéből következik. Az itt élők saját népiségük, kultúrájuk megőrzésével gazdagították a térség arculatát, így építészetét is. Ily módon érthető meg leginkább Mezöberény népi építkezésének, az alföldi környezethez viszonyított sajátos gazdagsága.


IRODALOM

Balassa - Ortutay 1979.
Balassa Iván - Ortutay Gyula: Település, építkezés, házberendezés. In: Magyar Néprajz, Budapest, 1979. 112-179. p.

Barabás - Gilyén 1979.
Barabás Jenő - Gilyén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk kutatásához Budapest, 1979.

Barabás - Gilyén 1987.
Barabás Jenő - Gilyén Nándor: Magyar népi építészet. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Bátky1943.
Bátky Zsigmond: Építkezés, In: A magyarság néprajza I. Budapest, 1943. 108-217. p.

Bél 1993.
Bél Mátyás: Békés vármegye leírása, Gyula, 1993.

Bonyhai 1933-1934.
Bonyhai Mihály: Mezöberény monográfiája. Mezöberény, 1933-1934.

Dám 1992.
Dám László: Építkezés. Néprajz egyetemi hallgatóknak. Debrecen, 1992.

Dám 1993.
Dám László: Építkezés, lakáskultúra: In Békéscsaba Néprajza. Békéscsaba, 1993. 132-164. p.

Dám 1996.
Dám László: Az Alföld népi építészete. In: A Mi Alföldünk. Békéscsaba, 1996. 115-132. p.

Domanovszky 1981.
Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete. Budapest, 1981.

Füzes - Kisbán 1997.
Füzes Endre - Kisbán Eszter (szerk.): Település - Építészet. In: Magyar Néprajz
IV. Budapest, 1997.9-325. p.

Györfjy 1943.
Györffy István: Magyar falu - Magyar ház. Budapest, 1943.

Hentz 1973.
Hentz Lajos: Népi építkezés Mezőberényben. In: Mezöberény története II. (szerk. Szabó Ferenc)
Mezöberény, 1973. 163-289. p.

Implom 1973.
Implom József: Mezöberény újratelepülése és története a kései feudalizmus időszakában. In:
Mezöberény története I: (szerk. Szabó Ferenc) Mezöberény, 1973.

Karácsonyi 1896.
Karácsonyi János: Békés vármegye története I-II-III. kötet. Gyula, 1896.

Nóvák - Selmeczi 1989.
Novak László - Selmeczi László (szerk.): Építészet az Alföldön I-II. Nagykőrös, 1989.

Palugyai 1855.
Palugyai Imre: Békés-Csanád, Csongrád és Hont vármegyék leírása. Pest, 1855.

Petik 1784.
Petik Ambrus: Békés megye leírása 1784. Gyula, 1961.

Skolka 1988.
Skolka András: A Békés vármegyei Mezöberény történeti-topográfiai leírása 1813. Békéscsaba, 1988.

Szabó 1973.
Szabó Ferenc (szerk.): Mezöberény története I-II. Mezöberény, 1973.

Varga 1955.
Vargha László: Építkezés. In: A Magyar falu építészete. Budapest, 1955.



Market-townish folk architecture in Mezőberény, town of three nationalities - Gyula Csete -
Résumé

No research has been carried out on the traditional architecture of Mezőberény, rooted in the peasantcitizen society of the markettown for the recent 25 years. A quarter century ago Lajos Hentz made a comprehensive study about the folk architecture of the settlement. The present study endeavours to show not only the changes occurred in the period passed since then but also takes other aspects into consideration. On one hand it presents the impacts of the middleclass life-style in the market-town, started to take form in the last century on the archaic rustic architecture. On the other hand it also discusses what kind of influences the three national group living in Mezőberény - the Hungarian,
German and Slovakian - had on forming the traditional architectural picture during the
two-century coexistence. From this view-point the study can be considered as inter-
ethnic research. A separate chapter deals with the general features of the urban folk
architecture, analyses the architectural customs of the three nationalities in a detailed way,
digresses the various forms of the side-buildings beside the houses, the heating equipment
and site-arrangements. In addition to the diversifying features of the architectural elements it gives picture on the factual manifestation of the sale procedure. The data collection verifies the hypothesis that the German population living in the central part of the settlement had greater impact on the architecture of the other two ethnical groups. In its summary on the basis of recent complex examinations the study gives an overview on how the architectural regions belonging to the individual ethnic groups influenced each other in the town. A determinant element in the manuscript is the intention of preserving the traditional architectural values and emphasising its importance.

Gyula Csete
Orlai Pétries Soma Museum
5650 Mezőberény
Gyomai Street 23.



http://epa.oszk.hu/01500/01577/00021/pdf/bmmk_2000_197-222.pdf
22209
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása
Szerző(k): Dánielisz Endre
Megjelenési időpontja: 2006
Chronica Bekesiensis 1.

SOROZATINDÍTÓ GONDOLATOK


"Történetek híján szétgurulnak és elvesznek az élet láncszemei."

"Az emberi lényről elég sok mindent meg lehet tudni, ha ismerjük a történeteket, melyeket ősidők óta mesél - ha még mesél. Amíg van történet, nincs veszve semmi. Mert addig van múlt, sőt emlékezés..." A múzsák csarnokaiként számon tartott múzeumok ama fellegvárai a tovatűnt korok kutatásának, ahol az emberi természetből adódó kíváncsiság, a fel- és megismerés táplálta tudásvágy újabb és újabb időutazásra invitálja a gondolkodót.
Igazolják ezt a Békés megyében folyó tudományos kutatások is, melyek eredményei - a Békéscsabai Múzeum-Egyesület megalakulása óta (1899) - jórészt publikációk formájában kerülnek a tudomány elhivatottjai és az érdeklődő olvasók elé. Ennek egyik fóruma, A Békés Megyei Múzeumok Közleményei azzal a céllal lépett a helyi igények és a tudomány szolgálatába 1971-ben, hogy évről-évre betekintést nyújtson a régióhoz kapcsolódó természettudományi, régészeti, néprajzi, helytörténeti, nyelv-, irodalom- és művészettörténeti kutatásokba.
A Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága 2006-ban hasonló szándékkal lép elődei örökébe, amikor - a belső igényeket és a külső elvárásokat figyelembe véve - elérkezettnek látva az időt, új sorozattal jelentkezik a Közlemények mellett. A fent ismertetett időszaki kiadványból terjedelmük miatt kiszoruló tudományos igényű kismonográfiák gazdag tematikájukkal remélhetőleg figyelemre számíthatnak mind a hazai muzeológia, mind a szűkebb régiónk szakemberei részéről. A Chronica Bekesiensis kötetei újabb adalékokkal szolgálnak majd a Viharsarok múltjának feltérképezéséhez, egy olyan térség bemutatásához, ahol a különböző kultúrák együttélése, egymásra hatása által létrehozott sajátos miliő törvényszerűen rajta hagyja lenyomatát az itt élők lelkén, identitásán, mentalitásán, a maga természetes útján formálva azt a történelem viharaiban.
"Az idő nem sodor magával semmit. Helyettünk nem végzi el a feledés munkáját." S hogy ne is kerülhessen erre sor- szedegessük össze, fűzzük fel az élet alkotta láncszemeket, a múlt apró ékköveit, tisztogassuk meg, adjuk vissza ragyogását, hogy elődeink történetei összerendeződjenek történelmünkké.

N. Varga Éva
szerkesztő





Nemzedékekre visszatekintve a Danieliszek egyik ága fésükészítéssel foglalkozott. Mostani múltba tekintésem engesztelésül szánom családom valamennyi férfi elődje emlékének, mivel e hagyományos mesterség fiúról fiúra szállása bennem szakadt meg.


BEVEZETÉS HELYETT ELŐDEIMRŐL


Veres Pétertől származik az a mondás, hogy ki mit őriz meg a múltból a maga és közvetlen környezete számára, abból él. Óvnunk kell tehát mindazt, ami létünket tartalmassá teszi. Ezek sorába tartozik a népi hagyomány és az emlék, legyen az nemzeti, családi vagy egyéni jellegű. Enélkül életünk sivár, tartalmatlan lenne. Aki nem tudja, honnan jött, az tévesen ítéli meg mindenkori helyzetét, a génjeiben hordozott adottságokat, lehetőségeket.
Jómagam fél évszázadnyi utánajárás, kutatgatás után nyugodtam meg az eredet gondjában. Soha nem látott névrokonok és genealógiában jártas tudós fők közösen bogozták ki származásom gubancos gombolyagát.

A Danieliszek - görögös nevük ellenére - szepességi szászok, ún. cipszerek (német: Zipser). E népcsoport őseit az Árpád-házi királyok, főleg II. Géza uralkodásának két évtizede alatt, bányászokként és iparosokként telepítették be. A kiváltságos szepességi városokat lakták, s az évszázadok során magyar és szláv nemzetiségűeket is magukba olvasztottak. A középkor folyamán élénk paraszti polgárosulás bontakozott ki e tájon, amely az újkorban megállt, sőt hanyatlott. "Ezzel magyarázható az, hogy területéről egyre többen vándoroltak szét iparos és értelmiségi elemek" (1. kép).
Ez utóbbi megállapítás összecseng Békéscsaba újranépesítésének helytörténeti adataival, amelyek azért érdekelnek különösképpen, mert családunk szalontai hajtása innen ágazott ki (2. kép).
Az oszmán uralom utolsó évtizedeiben a hadműveletek veszélyessége miatt a Hármas-Körös vidékét az addig honában kitartó őslakosság is elhagyta. "Az 1716-os, regionális adóösszeírásban Csaba neve nem szerepel. A korabeli regesztrumok bizonysága szerint ide az új betelepülők első csoportja 1718-ban érkezett a többségében szlovákok lakta északi megyékből. A földhöz jutás, a könnyebb megélhetés reménye ösztönözte őket. Hozzájuk - kisebb számban - más nyelvű, de azonos, evangélikus mesteremberek és értelmiségiek is csatlakoztak." Feltehetően közöttük volt az én Danielisz ősöm. (Nevünk írásának változatai: Danielis, Danyielisz, Danielisz. Magam az alapszó eredeti kiejtését és nemzetiségi hovatartozásomat hangsúlyozandó, az a betűt ékezettel írom: á.)
Elődeim áttelepülésének évére sehol sem bukkantam. Mivel az 1730-ig lefektetett adóírásokban e családnév nem tűnik föl, apai ősöm Csabára költözését a 18. század második felére datálom. Az evangélikus eklézsia anyakönyvében legkorábban e század hetvenes éveiben D. János és D. Mihály neve fordul elő. Okiratokkal igazolható, hogy nemzetségünk szalontai ága a fent említett Jánostól származik. Az ő fia Benjamin (szül. 1796), akinek Mihály II. (szül. 1821) nevű gyermekéről már teljes bizonyossággal tudjuk, hogy fésűs. Ha figyelembe vesszük a korabeli társadalmi és családi szokáshagyományokat, elődeik is szakmabelieknek tekinthetők.
D. Mihály II. mindkét fiát, Endre I.-et (szül. 1856) és Károlyt fésűsnek nevelte (3-4. kép). Az előbbi fia Endre II. (szül. 1893), édesapám szintén fésűs (5. kép), végül D. Endre III. (szül. 1925), e sorok írója ugyan fésűssegéddé nyilváníttatott (6. kép), de életútját pedagógusként járta végig. így a szarufésű készítésének munkafolyamatait közvetlen elődeim, nagyapám s édesapám kismesteri gyakorlata nyomán, no meg a saját ismereteim alapján örökítem meg. Viszont ezt megelőzően hasznosnak ítélek némi néprajzi és művelődéstörténeti visszatekintést beiktatni a csont felhasználásáról, nem mondva le a szarv, a fésű szavaink eredetének vizsgálatáról sem.

A CSONT ÉS A SZARV HASZNOSÍTÁSA AZ EMBERISÉG TÖRTÉNELME FOLYAMÁN

Míg az agyag, a fa, a gyékény, a növényi szálas termények feldolgozásáról könyvtárnyi szakmunka áll a művelődéstörténészek s az etnográfusok rendelkezésére, az állati csont és szarv hasznosításáról többnyire összefoglaló művek alfejezeteiben olvashatunk. Pedig az emberi nem kialakulásának hajnalán az élelem megszerzésének egyik kezdeti módja a gyűjtögetés mellett a vadászás volt. Évezredek múltak el, amikor - még az őskorban - a sok bizonytalansággal, sőt veszedelemmel járó állatelejtés mellett megjelent az egyes állatfajok háziasítása, így biztosítva a nagycsalád számára a folyamatos húsellátást. A szelídített állatok számának növelése hozta létre az állattenyésztő-pásztorkodó életformát, a nomadizmust.
A húsfogyasztáskor megmaradt csontok egy részét nem dobták el, hanem kezük ügyében tartották. Amint Julius Lips ezt föltárta, "a fán és kérgen kívül az ember már az őskorban készített magának csontból, szarvból, kagylóból használható szerszámokat. (...) Maga a paleolitikum sem jelent egyebet, mint régibb kőkort, amely a szakóca, a penge és a csontkultúra szakaszaira oszlik." A kezdet kezdetén a barlangi medve hatalmas fogait egybetartó állkapocscsontok hatékony fegyver-nek bizonyultak. Szigonyokat, horgokat, árakat, bőrkaparókat és tűket csontból már az őskorban készítettek. A bolíviai indiánok elődei sertésbordából csontárat és tűt hasítottak; az itteni őserdőkben elszigetelten tengődök még másfél százada is olyan élű késeket használtak, melyeket majomlábszárcsontba rögzített nyúlfogak alkottak. Másutt bordacsontokból bödönt állítottak össze zsír tárolására. A kanadai indián vadásztörzsek fanyelű és hódfogélű késeket készítettek, de az ellentétes póluson élő tűzföldieknél is elterjedtek a csontszerszámok.
Az időben és térben történt távoli kalandozás után közeledjünk népünk múltjához s az általa lakott tájakhoz! A honfoglaló magyarok régészeti hagyatékából, a középkori ásatásokból előkerült használati eszközök a csontmunka elterjedtségéről tanúskodnak. A sírleletekben mindig vannak fésűk, továbbá íjat, nyerget, övet ékesítő, véséssel, karcolással mintázott csontlemezkék. A nők díszként a nyakukban hordtak fonalra, vékony állati bélre fűzött kopáncsokat, vagyis rovátkázott kisebb csontokat, gerinccsigolyákat. Régiségben, ízlésben ezek vetélkednek az óceániai és az afrikai népek kagyló- vagy állatfogfüzéreivel.
Az évszázados gyakorlat emléke maradt fenn a szlavóniai magyarság csontból készült guzsalyszegének 20. század eleji használatában. Hasonlóan a népvándorlás korától egy évezreden át a vadászok nélkülözhetetlen kelléke volt a hagyományos elemekkel díszített, szarvasagancsból készült porszaru. Kezdetben - a puskapor feltalálása előtt - sót tartottak benne.
Az ősi életformájú nomád pásztornak, majd helyhez kötött utódjának mindig keze ügyében volt a tülök vagy - amint mifelénk mondták - az ökör- és a tehénszarv. (Erdélyben, főleg a Mezőségen a bivalyé is.) Amit másutt kéregből, fából, esetleg fémből alkottak, azt ők szaruból ügyeskedtek ki. Kevés változtatással készült az ivótülök s a kaszakőtok; karcolással gazdagon díszített a kürt és a tölcsér. Az apró használati tárgyaknak se szeri, se száma: só-, rühzsír- és gyufatartó. Az ügyesebbek a fésű, az óralánc kifaragásához is, de sokkal többen a szarurátétnek (vagy -betétnek) a karikásra, juhászbotra, a bicska- és késnyélre berakásként való rögzítéséhez értettek. Ezekhez lapos csontfelület szükségeltetett, amit a tehénés ökörszarv forró vízben való puhításával, képlékennyé tételével értek el.
"A 18. század végétől, de még inkább a 19. század elejétől kezdve a parasztság igyekezett környezetét gazdagon díszített, színezett tárgyakkal szebbé tenni." Ez a csont- és szarumunkákra is vonatkozik.


A HAJÁPOLÁS KEZDETE. A SZARUFÉSŰ MEGJELENÉSE ÉS SZEREPE A HAJVISELETBEN

Viski Károly szerint a fésű eredetileg az emberi kéz ujjait, körmeit utánzó, helyettesítő gereblye, bármikor előkapható riasztófegyver az élősdik ellen. "A természeti népek fából és bambuszból faragott, változatos formájú fésűt használtak; a tengerparthoz közeli tűzföldiek pedig a hajukat a delfin kirovátkázott állkapocscsontjával fésülték. A legszélesebb körben elterjedt eszköz a kemény fűből, fa- és bambuszszálakból készített lapos köteg, amelyet felső végén kézben tartható foglalatba szorítottak."
A fenti, "elsődleges célja mellett, már az emberi kultúra kezdetén megjelenik a fésű díszítő funkciója, ékszer jellege is, melyet számtalan régészeti lelet bizonyít." Az egykor általánosan elterjedt hit szerint a haj levágása, megkurtítása az egyén valamely testrészének csonkításához hasonlított. Ugyanakkor a fölöttébb hosszú hajzat gátolta a fej könnyed mozgását, de még inkább megnehezítette a hajlongva végzett munkafolyamatokat. Ez utóbbiból következik, hogy befonással kurtítani kellett rajta, majd gondoskodni a fejtetőre vagy a halántékra helyezésről, sőt, rögzítésről. A nők arra is rájöttek, hogy hajuk megfelelő kezelése, formálása kitűnő alkalom a másik nembeliek figyelmének fölkeltésére. Ez a felismerés már a természeti népeknél megtapasztalható, és tetőzött az ókori görögök leányainál, asszonyainál, de még inkább a római hetéráknál, akik fésűk és hajtűk segítségével szépségüket hangsúlyozó frizurákat rendeltek fodrászaiknál. Ez a törekvés vezetett a hajviseleti divatokhoz, és a változatok kétezer év alatt sem merültek ki.
A magyar férfiak ide kapcsolódó szokásait - néprajzi kutatóinknak köszönhetően - a honfoglalás korától nyomon követhetjük. Ekkor még a törökös tar fej dívott, de a keresztény vallás elterjedésével szokássá vált a krisztusi hosszú haj. Ezt - néhány évtizednyi nyugati hatást leszámítva - a 19. század derekáig megtartották. Hajuk hosszát - babonás hiedelmek miatt - nem kurtították. Éppen ezért a régi büntetések között - a fent említett időpontot megelőzően - a hajvágás elrendelése súlyos fenyítésnek számított.
A századokon át megőrzött hosszú hajviselet hátrányát őseink is a már említett módon csökkentették: a változatos helyi szokásoknak megfelelően befonták, halántékukra vagy tarkójukra rögzítették zsinórral vagy 10-12 fogú "kerekített fésűvel".
A nők az egész magyar nyelvterületen hosszú hajat hordtak, amit sohasem rövidítettek. Tájegységenként, falucsoportonként egy, két vagy három ágba fonták, különböző színű szalagokkal illesztve a szokásos helyre. Az asszonnyá válás külső jele a felkontyolás volt, amit idősebb nők végeztek a hagyományoknak megfelelően, mondókás szertartás keretében. A fonatokból alkotott kontyot összecsavarással, másutt vékony és rövid fa-, vas-, rézpálcika segítségével rögzítették a tarkó fölé vagy a fejtetőre. Felénk, a Nagyalföldön és Biharban az áttört díszítésű kontyfésű szolgálta ezt a célt, amelynek - hasznossága mellett - ékszer jellege is volt. Mivel ezt a fésűs kismester művészi alkotásaként értékeljük, dolgozatunkban külön fejezetet szentelünk a kontyfésű elkészítési módjának és párkánya mintáinak bemutatására.


SZÓTÖRTÉNETI KITÉRŐ

Tanulságosnak tartok egy rövid nyelvtörténeti kitérőt ama néhány szó eredetének föltárására, amely eddig és a továbbiakban a leggyakrabban fordult/fordul elő.
A csont névszónk vitatott eredetű. Filológusaink mérvadó hányada finnugor örökségnek tekinti. Ösi alakja a "chutte" (olv.: csutte) lehetett, ami a "csomó" alapszó származéka. A középkorban - névátvitellel - embert, személyt is jelentett. Ezt őrzi az "öreg csont", "vén csont", "rosszcsont" hangulatfestő kifejezés. írásbeli alakja jelentős változáson ment át a "suntei"-től (1138-1329), a "Chanta"-n (1289) s
a "chuntus"-on (1337) keresztül a "chont"-ig (1391). Erdélyi okiratokban gyakorta felbukkan a "csak a csontja s bőre volt" szókapcsolat, egykori írásmódja szerint: "chak a czontia beore volt" (1642).
A szarv a finnugor együttélés óta alapszava nyelvünknek. Erre vall a "szarvas állat" jelzős kapcsolat, amely mellől a jelzett szó lekopott ugyan, de érzékeljük, hogy ezt az állatot a kezdet kezdetén körülírással határozták meg, ami rokon nyelveink sajátossága. - Az idők folyamán a szarv helyébe olykor a szaru változat lépett. Alaki és jelentésben elkülönülésük a 19. század elejére fejeződött be. Ezentúl a szarv az egyes állatok fején lévő csontképződményt jelentette. (Kivétel a csiga mozgatható, puhány "szarva".) Az is elsőszülöttségére vall, hogy számtalan ízes szólásmondásban lép elénk. Ilyen például: "eltalálta szarva közt a tőgyét", "letöri valakinek a szarvát", "megnő a szarva", "felszarvazzák", "szarvakat visel". - Bár az összetartozás vitathatatlan, de a szaru némileg mást jelent: a föntebb említettnek ipari nyersanyagát. Ilyen például a szarufésű, a szarugomb, a vadászok használta lőporszaru és a mitológiai képzeteket idéző bőségszaru. Meglepő módon belépett az orvosi szakszókincsbe is: szaruhártya, szaruréteg, elszarusodás; az ácsok pedig a szarufát emlegetik.
A fésül valószínűleg a fejt -> feslik igék folyamatos melléknévi igeneve: fejtő -> feslő; megközelítő jelentése: bontják a hajat. Az így létrejött fésű főnévből terebélyes szócsalád keletkezett: fésül, fésülködik, fésületlen, fésűsmester, amely mellől a jelzett szó elhagyható, és lesz fésűs. - A korabeli leltárakban, vallomásokban megörökített alakja igen változatos: "feosseo" (1589), "fűsű" (1678,1684), "fésű" (1736), "fűsű" (1824). A szóösszetétellel gazdagítás mellett (fésüscéh, fésűslegény, fésűsmesterné, fésűtartó, fésűtok, fésűgyártó, fésülködő köpeny, fésülködő asztalka) megjelent egy új lehetőség: a szó átvitele a szálas anyagok, a gyapjú ipari feldolgozására. Ilyen a fésűsfonoda, fésűsfonó, fésűsfonal, fésülőgép. - Az utóbbiakkal itt nem foglalkozunk, de annál inkább a fésűfajtákkal, mint amilyen.a bontófésű, borbélyfésű, oldalfésű, kontyfésű és társaik.


PARASZTI MESTEREK, KÉZMŰVESEK SZALONTÁN

Miután megismertük a szaru hasznosításának és a hajápolásnak történelmi útját, sőt a leggyakrabban felmerülő szavak múltjára is vetettünk egy futó pillantást, mutassuk be azt a helységet, annak korabeli társadalmát, amelybe "főhősünk", a Csabáról ideérkező fésűsmester került.
A Bocskai István fejedelem által 1606-ban alapított hajdúváros férfilakossága - az állandó harci készenléten túl - földműveléssel, de még inkább állattenyésztéssel foglalkozott. Ez utóbbira előző állathajtói foglalatosságuk predesztinálta őket, és azok a nagy kiterjedésű puszták, amelyeket - hadi szolgálatuk fejében - Erdély későbbi fejedelmeitől kaptak. Tárgyi szükségleteiket (ház, annak berendezése, ruházat, munka- és használati eszközök stb.) családi munkamegosztással saját maguk állították elő, esetleg ügyes kezű társaikhoz fordultak. Az ezen felülieket a vándorárusoktól és a vásárokon szerezték be. Tudjuk, hogy a fejedelmektől vásártartási, sőt a Köleséren s a Korhányon vámszedési jogot kaptak. Mindezek 1658-ig, Szalonta elestéig tartottak. A harmincnégy évet átfogó török uralom időszakában - már a lakosság részbeni elmenekülése miatt is - az ipari tevékenység természetes fejlődése megtorpant.
Várad és Szalonta mezőváros, illetve a Partium 1692-es fölszabadítása után esztendők teltek el, míg a közélet visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Azonban gazdasági haladását ekkor két újabb társadalmi változás akadályozta: kisnemesi kiváltságaik ellenére a derecskéi Esterházyak jobbágyaikká tették őket, másrészt pedig belső villongás tört ki a kiváltságaikat vesztett, de visszaszerzésükért perlekedő hajdúutódok és a nemtelen beköltözöttek között.
E mezőváros lakóinak paraszti gazdálkodását - a munkaeszközök és munkamódszerek csököttségén túl - másfél százados mozdulatlanságra ítélte a mindenütt jelen lévő hajdúhagyomány és az egyházzal, a hadnagyi székkel összefonódott magisztrátus. Mivel a kereskedelemhez nemigen értettek, sőt művelőit némileg le is nézték, az árucserét már a 18. század derekán macedónoknak, görögöknek engedték át.
Amikor a tőlünk nyugatabbra eső területeken a céhes szervezkedés a felbomlás jeleit mutatta, mert további fenntartása már a termelés érdekeit s a technikai tökéletesedés lehetőségeit fékezte, Nagyszalontán akkor indult meg a harc az első érdekvédelmi szervezet létrehozásáért. A kezdeményezők a legnagyobb számban lévő mesterek, a csizmadiák voltak. 1819 januárjában ők fordultak instanciával a Derecskén székelő "földesurasághoz", valamint a mezőváros főbírájához. Amint az újat akarókkal ez történni szokott, ennek a tervnek is jócskán akadtak ellenzői. A városi tanács - többek között - így indokolta ellenvetését: "Mindezen Mester Emberek, kik itten laknak, Nyárban paraszti munkával élnek, és csak Télben folytattyák valami Mesterségeket, akkor is, ha Bort tudnának venni. (...) Hogy itten Czéh állíttasson fel, helyben nem hagyhattyuk." - Azonban a csizmadiák, hosszú huzavona után, 182l-re mégiscsak kiharcolták céhüket. Tekintélyük és anyagi helyzetük fokozódó erősödését bizonyítja, hogy hamarosan saját elárusítóhelyet kértek a várostól. Közös pénzen telket vásároltak, s 1839-ben fel is építették a csizmadiaszínt. - 1835ben a tímárok is megszervezték a maguk céhét. E kettőn kívül más foglalkozási ágnak nem volt annyi művelője, hogy hasonló önvédelmi szervezetet alapíthatott volna, de arra sem mutattak hajlandóságot, hogy négy-öt rokon szakma egyesüljön.
Egészen a 19. század derekáig - még a tehetős kézművesek is - jövedelmüknek csupán töredékét fordították műhelyük fejlesztésére. Inkább földet vagy szőlőt vásároltak, ezt tartván agyagi gyarapodásuk bizonyítékának, egyben biztosítékának.
E tipikus alföldi parasztváros lakói ipari szükségleteit a "görögök" boltjaiban, a hetipiacon, de még inkább a máshonnan érkező kismesterek benépesítette őszi és tavaszi nagyvásárokon szerezték be.


A KISIPAR FELTÖRÉSE E PARASZTVÁROSBAN

Az 1848-1849-es forradalomnak - eltiportatása ellenére - vízválasztó szerepe volt a feudális és a korai kapitalista termelés, társadalmi szerkezet, árucsere, valamint életforma között. A feudális viszonyok felbomlottak, s utána megszabadultak a hercegi uradalomnak évente fizetett taksa anyagi terhétől; anakronisztikussá, túlhaladottá lett a nemesek és nemtelenek belső harca, az őshonosok és a beköltözöttek közötti megkülönböztetés, sőt az újabb jövevények ellen már nem emelhetett vétót a hatalmát vesztett magisztrátus. 1859-ben a korábbi 8-15 helyett 106-ra emelkedett a katolikusok száma. 1840-ben érkezett Léwy József, az első zsidó kereskedő, de egy rövid évtized leforgása alatt már 90 családot, mintegy három és fél száz izraelitát tartottak nyilván. Mindezeknél többet jelentett az, hogy az ötvenes évek elején kiépítették a városon átvonuló, Nagyváradot Araddal összekötő országutat. Ennek következtében fokozódott a forgalom, az árucsere; a helyben termelt gabonát távoli piacokon drágábban értékesíthették, ahonnan pedig soha nem látott portékák, ipari termékek jutottak el a piacra, boltokba. Az addig otthon maradó lakosságnak mind nagyobb csoportjai léptek ki a világba, és magasabb igényekkel, fejlettebb ízléssel és más életformamintát követve tértek haza.
A cívisházak legtöbbjének frontját üzlethelyiségekké alakították, ahol két gyógyszertár, szakosodott üzletek, borbélyok, rendelésre dolgozó iparosok, közszolgáltató vállalatok és hitelintézetek ütöttek tanyát. A mind nagyobb számban betelepülő kereskedők érdeme a város áruforgalmának növelése, a falusi vásárlóközönség idecsábítása volt, ami folyamatosan magával hozta a kisiparos réteg szélesedését, megerősödését. A fiatalabb mesterek felhagytak a korábbi kétlakisággal, vagy legalábbis szakmájukat a paraszti gazdaság elé helyezték. A környező városokban feleslegeseknek bizonyuló, megélhetési, értékesítési gondokkal küzdő iparosok áttelepedtek (e kategóriába tartozott nagyapám is): új mesterségeket megalapozó kontárok, vállalkozó kedvű ügyeskedők tűntek fel.
A népes vásárok a kisipari készítményeket közvetlenül juttatták el az őstermelőkhöz, a széles falusi tömegekhez, s ennek nyomán hatással, befolyással voltak a parasztízlésre, a háziipar formaés motívumkincsére, a parasztság tárgyi kultúrájának alakulására. A napjainkban becsben tartott népművészet ezeknek a mesterembereknek az ízlését, szépérzékét, keze nyomát is magán viseli.
Végül, de nem utolsósorban szólnunk kell a köztisztviselők s az értelmiségi foglalkozásúak, az úgynevezett polgárok létszámának látványos felfutásáról, ami korszerűbb kulturális és civilizációs igények megjelenését hozta magával.
A társadalmi fejlődéssel, az emberi kapcsolatok intenzívebbé válásával, a csoportérdekek megjelenésével Magyarország- és Erdély-szerte együtt járt a különböző egyletek, egyesületek, érdekvédelmi szervezetek alakítása. A továbbra is működő csizmadiacéh mellett 1867-ben kimondták a mintegy száz tagot számláló Vegyes Iparosok Egylete megalapítását (az elnevezés hibás szórendje nem az én vétkem! - D. E. III. megjegyzése), amelynek szabó, cipész, asztalos, ács, kőműves, kovács, lakatos, bádogos, kerékgyártó, szűrszabó, gubás, szűcs, kalapos, kádár stb. tagjai voltak. E kezdeményezés hatására két év múlva már az iparossegédek is létrehozták a maguk Önkéntes Egyletét, majd nem sokkal ezután a lelkes és tevékeny Költő László tanító vasárnapi iskolába gyűjtötte az inasokat, lerakván ezzel a későbbi szervezett tanoncoktatás alapjait. További közösségek is formálódtak: ilyen az iparos ifjak Önképző és Segélyező Egylete, az Ifjúsági Dalárda és az Általános Ipartársulati Temetkezési Egylet.
A hetvenes évek elejének két országos eseménye a szalontai kisipar fejlődésének újabb lendületet kölcsönzött. 1871. szeptember 14-én ünnepélyes keretek között adták át a forgalomnak az első vasútvonalat, amely Nagyváradot Fiumével (ma Rijeka, Horvátország) kötötte össze; ennek révén a Körösök táján termelt gabonát akár a nemzetközi piacon is értékesíthették. Vidékünk így kapcsolódott be a tőkés gazdálkodásba. Ezzel tovább fokozódott az iparosodás és az árucsere: helyben föl nem lelhető nyersanyagokat hozattak, és újabb szakmák társultak a meglévők mellé.
A kisipari termelők önszerveződése szempontjából nem kisebb a fontossága annak az 1872-ben életbe lépett ipartörvénynek, amely a céheket véglegesen eltörölte, szabályozta az iparűzés feltételeit, és nagyobb fejlődési lehetőséget nyitott a tőkés vállalkozások számára. E törvény értelmében már december folyamán megalakult a különféle mestereket összefogó egyesülés Általános Ipartársulat néven; kerek másfél évtizeden át működött, egészen 1887-ig. Elődjével szemben ennek az volt a feladata, hogy valamennyi Nagyszalontán élő iparost, így a megszüntetett csizmadiacéh tagjait is magába fogadja. Ok azonban erre nem voltak hajlandók, már a múltbeli önállóságuk, saját értékes ingatlanuk (a csizmadiaszín) és létszámuk döntő súlya miatt sem; ezért külön társulatot hoztak létre.
A nyolcvanas években megközelítően 340 iparengedéllyel rendelkező kisiparos működött, akiknek jó harmada csizmadia volt. A családtagokkal, az inasokkal, a legényekkel együtt mintegy kétezerre tehető az iparból élők száma, ami az itt lakó 12 000 embernek körülbelül a 16-18%-át képviselte. A 19. század elején a szinte kizárólagosan parasztvárosnak tekintett Nagyszalonta társadalmi struktúrájában ez az új réteg rövid idő alatt meghatározó, a további fejlődés irányát befolyásoló tényezővé erősödött. Ez főként azzal magyarázható, hogy az iparosok mindig is a mozgás, az alkotás, a haladás letéteményesei voltak. Munkájukkal tovább örökítették az évezredes tapasztalatokat, de ugyanakkor új munkaeszközökkel kísérleteztek, és a korábbinál célszerűbb, az embert jobban szolgáló használati tárgyakkal jelentek meg a piacon. Szorgalmuk, szerénységük, szaktudásuk környezetük számára követendő példakép lett.


A FÉSŰSMESTERSÉG MEGJELENÉSE NAGYSZALONTÁN

Nincs adatunk arra vonatkozóan, hogy ebben a városban mikor tűnt fel az első önálló fésűs. Azonban egy 1808. szeptember 15-én kelt főszolgabírói átiratban szó esik Fűsűs Nagy Jánosról, aki a boszorkánynak tartott Veres Rebekát kegyetlenül megkínozta. Teljes bizonyossággal nem állítható, de joggal feltételezhető, hogy emberünk a "fűsűs" megkülönböztető nevet mestersége okán kapta. Ellenben arról már bizonyítékaink vannak, hogy a 19. század hetvenes éveiben telepedett át Békés mezővárosból a szlovák származású Duchon Károly. Idős korában bekövetkezett halála után az anyai ágon unokaöccse, Danielisz Endre I. foglalta el a helyét a hetivásárokon. A harmincegy éves legényember 1887 nyarán költözött át Békéscsabáról, magával hozva mesterségbeli tudását és kéziszerszámait. Ennek ellenére az özvegytől a teljes műhelyfelszerelést megvásárolta, nehogy egy vetélytárs kezébe kerüljön. A szarufésű időálló. Egyetlen kisiparos el tudta látni a Fekete- és a Fehér-Körös menti falvak lakóinak szükségletét. így is történt. Danielisz Endre I., majd fia, egyben mesterségének örököse magános fésűsként is 60-65 éven át családjának csupán a létminimumot tudta előteremteni.
Dédapámat még a céhes világ szóhasználata szerint kismesternek, a kézművesipar egyik gyakorlójának tekintették, és "mester uram"-nak szólították. Amikor nagyapám Szalontára települt, az idő tájt kezdtek a kismesterek a polgárosodás igényeihez igazodni. Ezt a változást a mindennapi nyelvhasználat is jelezte. A századvégi nemzedék tagjainak beszédében a kismesteri minősítés iparossá, máskor kisiparossá rangosodott; ellenben a vevők, futó ismerősök ajkán - jobb híján - tovább élt a "mester úr!" megszólítás.
D. E. I. a községi státusát még évtizedeken át őrző Nagyszalontán tagja lett annak a létszámában gyarapodó, polgárosuló társadalmi csoportnak, amely életmódjában, szokásaiban, emberi kapcsolataiban egyre távolabb került a népesség zömét alkotó, közel tízezres paraszti tömegtől. "A kisiparosok falun elkülönültek a földművesektől, ha jóval szegényebbek voltak is mint ők, és inkább a polgári és kispolgári rétegeket tekintették társadalmi emelkedésük céljának." - állapítja meg Kosa László.
A hozzájuk való viszonyulás az őstermelők részéről ehhez hasonló volt. A 19. század második felében kialakult helyzetet így látta a szociológus Erdei Ferenc: "Az ipari tevékenység lebecsülése a kisvárosok parasztsága részéről megnyilvánul az iparosság társadalmi elhelyezkedésében is. (...) A kisiparosok és segédeik a kispolgárságnak és a munkásságnak a legkevésbé becsült osztályához tartoznak. Egyedül a gyáros és a vállalkozó polgár presztizse honosodott meg, (...) anélkül, hogy komolyan gyökeret vert volna mezővárosainkban."
Családunk tudata szerint Nagyszalontán ugyanez volt a helyzet. A maga során az iparos lenézte a parasztot, különösen a szegényt, a gyámoltalant. Ha tehette, vagy ha elfogadást remélt, szívesebben barátkozott a polgárságnak a tanítók, kistisztviselők, kiskereskedők alkotta, hozzá közelebb eső rétegével. Ám a felkapaszkodás, a bolyból való kiemelkedés gyakran a fent levők ellenállásával találkozott, amire városunkban, sőt családunkban is adódott példa. így alakult ki közöttük egy önbecsülést, méltóságtudatot biztosító, belterjes barátkozás. Ha ezt nem zavarta meg az azonos szakmabeliek féltékenykedése, konkurenciája, a kapcsolat őszinte összetartozássá nemesedett.
D. E. I. is csakhamar tagja lett az érkeztekor alakult, jogvédelmet ígérő Ipartestületnek. Ennek keretében tárgyalták meg közös gondjaikat, cserélték ki eszméiket, tapasztalataikat, sőt művelődésre, családias jellegű szórakozásra is itt találtak alkalmat, lehetőséget. A beilleszkedést jótékonyan elősegítette az, hogy Békéscsabán hasonló kollektivitásnak volt a tagja, másrészt pedig a valamivel korábban ideköltözött földije, a kötélverő Havran János vezetőségi személyként egyengette a magános fiatalember útját.


FÉSŰKÉSZÍTÉS KÉZI ERŐVEL

D. E. I. minden termékét egymaga, a saját erejével állította elő. Majd negyed század múltán fia tért át a gépesítésre, így növelve a termelékenységet, és könnyítve, gyorsítva a fésű előállítását. Azonban ez a munkafolyamatoknak kevesebb, mint a felére hatott ki.
Nagyapám teljes életében a fésükészítés Békéscsabán elsajátított, hagyományosnak mondható módszereit, technikáját alkalmazta úgy, amint az alábbiakban bemutatásra kerül.


Nyersanyagbeszerzés

A családi és egyéni használatú fésűket, valamint a közvetlen rendelésre előállított csonteszközöket elődeim ökör, tehén, ritkábban bivaly és bika szarvából készítették. A mások által emlegetett lópatát és kosszarvat sohasem használták. Egy-egy alkalommal 3-5 mázsányi nyersanyagot rendeltek többnyire tímároktól, ritkábban bőrkereskedőktől. Az előbbitől 45-50%-kal olcsóbban jutottak hozzá, mert ők a tülökben levő csonttal együtt adták el, míg a bőrösök kicsontolva. E vidék fésűsei szívesen fordultak a románok lakta helységek tímárjaihoz, mert azok fejlett, nagy állatok bőrét készítették ki, s ezeknek szép, hosszú szarvuk volt. (Ez a románság bocskorviselésével függött össze. A falusi férfiak, főleg az idősek, vastag állatbőrből szabott bocskort fűztek a lábukra. Az asszonyoknál ez ritkábban fordult elő. Az 1920-as, 1930-as évek után ezt fölváltotta a használt autógumiból készített tartós és olcsó bocskor.)
D. E. I. és II. a leggyakrabban a báródi, tenkei, váradi, aradi tímároktól szerezte be nyersanyagát, akik többnyire ritka szövésű kenderzsákokba rakva, vasúti teheráruként juttatták el a megrendelőkhöz. Közelsége folytán Tenkéről piacozó szekérrel is hozattak alapanyagot. Mészárosoktól nem vásároltak, mert azok bőröstől adták át a tímároknak. Nagy ritkán esett meg, hogy egy-egy paraszt levágott tehene szarvát elhozta a fésűssátorba, és kérte: ebből ilyen meg ilyen fésűt készítsen neki a mester, a szaru többi része maradjon a munkadíj fejében.
A 19. és a 20. század fordulójának két-három évtizedében D. E. I. Bécsből is rendelt nyersanyagot, ahonnan a szarut kiegyenesítve, kveccsolt állapotában szállították. így négy munkafázist ugorva, belőle azonnal dolgozhattak. Igaz, ez drágább volt.
Az előállítható végtermék szempontjából a fésűsök a szarukat minőségileg így osztályozták:
I. fehér ökör (alföldi magyar ökör);
II. fehér vagy magyar tehén és tarka ökör;
III. tarka tehén, más néven: busa (svájci marhákkal való keresztezésből) és bivaly;
IV. három- vagy négyéves tinó.
A fehér ökrök szarvát azért tették az első helyre, mert a mérete a legnagyobb, és belőle a legszebb, legértékesebb fésűket készíthették. E szarv vékonyabb alja igen alkalmasnak bizonyult a 18-20 cm hosszú, keskeny borbélyfésűk számára.
Az ökröknek nagyobb volt a szarvuk, mint a teheneké, s így nem csupán több platnit, hanem igényesebb árut lehetett belőlük előállítani. - A bikáé rövidebb, parazsabb, eresebb, ezért csak szálára lehetett szabni. Egyébként még a munkában kitört volna a foga.
A bivaly szarvával ugyanúgy kellett bánni. Nem lehetett keresztbe tenni a mintát, szaknyelven szólva: cvergert kapni. A kézi erővel dolgozó mester csak szükség esetén fogadta el a tímártól, mert göcsörtös, kivölgyelt és vastag volt. Sokat kellett faragni, vékonyítani, és a hulladék pocsékba ment. Még a géppel gyaluló D. E. II. számára is gondot jelentett a megmunkálása. Ellenben alkalmas volt egyéb csonteszközök (kés- és borotvanyél, esernyőés sétabotnyél, nagyobb gombok, fogantyúk stb.) készítésére.
A tarka jószágok előnye, hogy szarvuk világos, s ha a mester kiegyenesítés után a platnit még kveccsolta is, szép, áttetsző fésűt állíthatott elő belőle. Egy másik kedvező tulajdonsága: szálára merőlegesen is lehetett szabni. Nem oly parázs, mint a bivalyé s a bikáé.
A levágott lábasjószág életkora erősen befolyásolta szarvának minőségét. Legalább ötévesnek kellett lennie. Az ennél fiatalabbé "húsos, nincs megérve"; az ilyen fésú szálkásodott, pikkelyesedé. A két-, hároméves tinó szarvát csupán kaszatokként értékesíthették.


Csontolás, szortírozás, szárítás

A tímártól a belső, szivacsos csonttal együtt érkezett meg az áru, ama részével, amely az elszarusodott tülök belsejében a vérkeringést biztosította. A fésűkészítés első munkafázisa a kicsontolás volt. A mesternek ehhez szüksége volt egy 70-80 cm magas favágótőkére és egy éles kisbaltára. Bal kezével a szaru hegyét fogva 45 fokos szögben megdöntötte, jobb kézzel az alját megfaragta, körülvágta, majd a balta fokával kiverte, eltávolította a fölösleges belső csontot. Ha a vágás néhány hónappal korábban történt, az már a tímárnál is száradt, azaz "ki volt pálva", s így könnyen kihullott a belseje. Ellenben, ha friss vágású volt, nehezen boldogultak vele. Esőmentes hetekben ezen úgy segítettek, hogy 6-8 napon át az udvaron hagyták. A kihullott szarubelsőt a lakott területen kívüli szeméttelepre hordták.
A következő lépés a szaru szortírozás szétválogatása volt. A régi vágásból eredő szárazakat a műhely zugába vagy a préselés tűzhelye alá hordták, és szükség szerint egyenesítettek belőle. A többit levegőjárta színben vagy a műhely padlásán tárolták, szárították. Négy-öt hónapra volt szükség, amíg munkába lehetett venni. Ha nyersen használta, már az egyenesítésnél megrepedt, eltört. Ellenben, ha mégis minden munkafolyamaton átment, az a piacon, a sátorban meggörbült, s így senkinek sem kellett. Selejt lett belőle.


Darabolás

A kiszárított szarvakból egy-egy alkalommal annyit hoztak le a műhelybe, amennyi két-három napi préseléshez és három-négy heti feldolgozáshoz kellett. Ezt a darabolásnak kellett megelőznie, aminek egyetlen munkaeszköze a daraboló fürész. Ez az asztalosok kézifűrészéhez hasonlítható, de annál nagyobb és durvább. Hossza egy méter, s a lapja, a platni 8 cm széles, amazokénál vastagabb fémből, ritkább fogazattal, amit vasreszelővel gyakran élezni kellett. Spannolása, feszessé tétele itt is az ellentétes oldalon lévő kötél segítségével történt.
A fésűs e munkaeszközt az asztalossal ellentétes módon használta: nem a fűrészt mozgatta, hanem fölötte a felvágandó szarut. Ehhez persze egy biztosan álló konyhaszékre kellett ülnie, aminek a szélére helyezte a fűrész merevítő lécének egyik, kiugró sarkát, míg a másiknak egy azonos magasságú.tartót keresett. Miután D. E. II. a fésűkészítést kétharmadában gépesítette, ezt egy vízszintesen futó vasrúdra tette, s hogy el ne mozduljon, a merevítő léc kiugró részébe két fogat, csapot erősített.
Itt adjuk át a szót D. E. II.-nek, aki idős korában a fésűkészítés teljes munkafolyamatát megörökítette (8. kép). Vonalas füzetébe a kezdetekről ezt írta: "Amikor a mester a kicsontolt szarut a kezébe veszi, már tudja, hogy abból mit lehet készíteni, de azt is, milyen fésűfajtát keresnek a vevők. Hasonlóképpen figyelnie kellett a csont minőségére is. E három szempont alapján döntött."
A fésűsnek mindenekelőtt az üreges rész mélységét kellett lemérnie, amihez alkalmas volt egy kiszuperált esernyődrót. Ezzel állapította meg, honnan kezdődik a tömör, számára használhatatlan szaruhegy, s ide a körmével jelet húzott. A hegy hosszúsága 8-9 cm-től 20-25 cm-ig váltakozott, a levágott marha korától és fajtájától függően. Legnagyobb szarva a magyar ökörnek és tehénnek van, s
így a hegyének is, amely mindenkor fekete. Ellenben világos a tarka jószágé.
A mester a széken ülve a szarut két kezébe fogta, előre-hátra történő mozdulatokkal először ezt fűrészelte le (9. kép). Utána - az ismertetett elvek szerint - többnyire 6-10, ritkábban 20 cm hosszúságú, henger alakú darabokat szabott le belőle. Ezeket hosszában is bevágta, hogy melegítéssel majd kiegyenesíthető legyen.
Ez a szálára vágás sem eshetett akárhova, mert "a szaru belsejében, vagyis a hasában ér is szokott lenni, ami a sima felületből kiemelkedik. Itt kellett befűrészelni, hogy a szabásnál ez a szélekre, a fésűn kívül essék, esetleg a táblájába. Mert ha nem, akkor kitört a foga; selejt lett belőle."
"A darabolásnál még egy körülményre kellett figyelni: a réteges, más szóval a kétszeres szarura. Ezt a vöröshagymafejhez hasonlíthatjuk, viszont a szarunál csak a középső és a felső hengernél fordult elő. Az ilyeneket fejtőkéssel szétbontjuk, és kapunk egy háta- és egy hasa részt. A háta az értékesebb, mert sűrűbb a szála. A hasa ritkább, s a fogvágásnál láthatóan felszakad, amit ezt követően ki kell fálozni, a bemélyedést el kell tüntetni. Ha egyik kényszerítő jelenség sem mutatkozik, akkor a vékonyabb oldalán fűrészeljük be a darabot."
Olykor megesett, hogy a mester az üreges rész hosszúságát tévesen állapította meg, és a tömör szaruhegyből fél vagy egy centi a végső hengeren maradt. Ezt kézifúróval kellett átlyukasztani.
A szaruhegy nem ment veszendőbe. Összegyűjtötték, s amikor a csontgombokat készítő iparos, vállalkozó igényelte, zsákokba varrva juttatták el hozzá (10. kép). Ellenben, hogy a fűrészelt alj meg ne rétegeződjék, faggyúval, avas zsírral, majd a gépesítést követően fáradt olajjal kenték be.
A Danieliszek gçmbkészitéssel nem foglalkoztak, mert ahhoz külön szerszámokra, esztergára lett volna szükségük. Viszont egy-egy hosszabb, formás szaruhegyet félretettek, amiből - a ritkán adódó igénylés esetén - sétabot- vagy esernyőfogantyút, cigarettaszipkát ügyeskedtek. D. E. I. idejében még dívott a pipázás. Tőle csutora-, azaz szopókakészítők is megvették az alapanyagot. A kötélverőknek teljes életükre elegendő volt egy "csülök", amivel az istrángon hézagot tágítottak, viszont a halászok már gyakrabban keresték, mert hálósúlyként igen megfelelt.


Préselés

A bevágott szaruhenger puhításának, majd kiegyenesítésének több módját ismerjük. A távolabbi országokban, így a németeknél s a finneknél a kifőzés dívott. Magyarországon ez a fölmelegítés nem terjedt el, kivéve a sváb, Erdélyben a szász fésűsöket. Talán az utóbbiak hatásával magyarázható a bánffyhunyadi kismester eljárása, aki bádogtepsibe apró szemű homokot szitált, majd a szarudarabokat ebbe rakta, s az egészet a lobogó tűz fölött hevítette.
Viszont Békéscsabán és természetesen Nagyszalontán, Hajdúböszörményben, Miskolcon, Kiskunfélegyházán a befűrészelt szaruhengereket a nyílt láng fölött melegítették. Ehhez mindenekelőtt egy jól huzatoló szabad kéményre volt szükség. Mind nagyapám, mind apám műhelyének bal sarkából a hentesek füstölőjéhez hasonló fülkét választottak le vályog-, illetve téglafallal. A befele néző falba olyan széles nyílást vágtak, hogy előtte két személy kényelmesen mozoghatott. A fülke teljes mélységéig húzódott az a téglával borított, 70 cm magasságba épített tűzhely, ahol a préselés első két munkafázisára került sor. A szabad kémény alatt téglákra helyezett, vékonyra hasogatott bükk- vagy gyertyánfa lobogott. A préselés befejeztével a nyílást ajtóféleséggel fedték el, a szabad kémény húzását kiküszöbölendő. - Használhatósága érdekében a tűz fölött futó léceken mindig száradt egy-két napra való vékony fa. Az inas vagy a kisegítő munkaerő (a kisiparos erre családja tagjait, feleségét, gyermekeit fogta be) a felső részén behasított, némileg kihegyezett, 100-120 cm hosszúságú gömbölyű rúdra, melegítő fára két szarudarabot húzott. A szabadtéri szalonnasütéshez hasonlóan a láng fölött forgatva ez fölmelegedett, képlékeny lett. A mester a tűz előtt egy konyhaszéken ülve dolgozott. A forró szaruhengert egy kalapposztódarabbal levette, és a combján tartott hosszú nyelű (80 cm) présfogó orrát a vágásba helyezte. A szaru aljából, közepéből származó hengereket az említett posztódarabbal óvatosan szétnyitotta, ami csupán a vékony hengereknél ment könnyen. A közepes vastagságúakat ismételten a tűz fölé tartotta, és a jobbjába vett kisebb (22 cm) /bgóval nyitogatta. A legmakacsabb a magyar ökör szarvának 15-20 mm vastagságú felső része volt. Egy "sütős darab" kinyitása 5-6 percet is igénybe vett. A mindig parázsban tartott sütővas izzó hegyével a szűk lyukat kiégette, bővítette, majd a kézifogóval - nagy erőfeszítéssel - egyenesítette (11. kép). (A fésűkészítés menetének ez volt a "legillatosabb" mozzanata. A műhelyt perceken át az égett csont szaga töltötte be.) Ha a kinyújtott szarulap igen vastag, a mester a keze ügyében lévő görbekéssel vízszintesen bevágta, majd afejtőkést e résbe illesztve erőltetve feszegetni kezdte, míg ketté nem vált egy hát- és egy hasrészre (12. kép). Természetes, hogy az eredendően réteges középső vagy felső darabbal könnyebben megbirkózott. E műveletből kettős előny származott: a fölösleges vastagságot nem kellett lefaragni; továbbá egyazon darabból két fésű készülhetett.
A mester a szaru puha állapotának előnyét hasznosította akkor is, amikor a fent említett görbekéssel az olykor előtűnő ereket kimetszette. Az ide eső fésűfog még a munkában kitört volna. - Említettem, hogy darabolásnál az értékes bontófésűt igénylő, 15-20 cm hosszúnak hagyott hengereket nem fűrészelték be, mert kinyújtásuk nyomán "alaktalanok", romboid formájúak lettek volna. Ezt elkerülendő a mester a görbekéssel enyhén s alakú, hosszanti metszést végzett. Ugyancsak e szerszámmal vágta le a kisebb szarudarabok sarkait, ha úgy látta, hogy a szabásnál ezek amúgy is kívül esnek a mintán.
A kinyújtott darabbal az inas a satuhoz szaladt, és két 30 x 30 cm nagyságú, 5 mm vastagságú vasplatni közé helyezte, majd függőleges helyzetben présbe szorította. Egy műhelyben két, de még inkább három satura volt szükség, mert csak így hűlt ki annyira, hogy vissza nem görbült. A közelben egy kis dézsában víz volt, s a vaslapok közül kikerülő, immár egyenes darabot ebbe dobta a teljes kihűlésig. Amikor megtelt, kiszedte, szaruforgáccsal megtörölte, és függőlegesen a műhely valamelyik csöndes zugába helyezte.


Szortírozás, megfaragás, kraccolás

A két- vagy háromnapos préselés befejeztével a mester a kiegyenesített szarukat, platnikat ismét szortírozta aszerint, milyen fajta fésű készíthető belőlük, majd élére rakva a stelázsi polcain tárolta (13. kép). A vevők igénye s a raktári készlet alapján döntött arról, milyen fésűtípust készít legközelebb. Ennek tudatában válogatott a platnik közül, majd e mennyiséget egy-két órára vízbe állította. így puhult meg a felülete a következő munkafázishoz.
A kraccolás kezdeti lépése a faragás volt, amit a már bemutatott tőkén éles szekercével végzett a kisiparos, baljával tartva a platnit. Ehhez egy faragófogó kellett, ami hasonlított egy fakopáncshoz (14. kép). E művelet célja a fölösleges vastagság, a behasadás s a rétegződés megszüntetése, a göcsök eltávolítása volt.
A munka a sikálónak nevezett bakon folytatódott (18. kép), ahol a platni hasa részéről a felpuhult hártyát lesikálták, a melegítés során keletkezett hólyagokat, az égett felületet a kraccer segítségével kikaparták (15. kép). Ehhez a következő eszközökre, szerszámokra volt szükség: egy háromlábú bakra, amelynek felső felétől 1 cm széles, 30 cm hosszú, függőleges vágás haladt lefelé. Ebben mozgott a platnit leszorító, csőrösre faragott darabmegállító, amit a bak alá helyezett szíjjal lehetett rögzíteni. A bak fejét 3-4 cm-rel magasabbra készítették, hogy a platni egyik felét a bevésett vájatba helyezzék, míg a másikat a "csőr" fogta le mindaddig, amíg a mester a lecsüngő szíj kantárába illesztett lábfejével ezt spannolta, megfeszítette. Az így rögzített platni fölött a kraccolást a két kezébe fogott kraccerrel végezte. Ez egy 40-50 cm hoszszú vékony vaspálca, két végén fából készült függőleges fogóval, középen kiszélesítve, ahova egy szárnyas csavarral rögzítették a gyalukéshez hasonló kaparót. Elének tompulása után kicsavarták, és a megnedvesített fenőkövön élesítették. - A munkafolyamatok sorában a kraccolás a könnyebb s a tisztább feladatok közé tartozott.


Ausztrukkolás és kveccsolás

Az általam tanulmányozott fésűsök munkamódszerei közül az alábbiakban ismertetésre kerülő fázis csupán a kiskunfélegyházinál szerepel. A többiek beérték egyetlen melegítéssel és préseléssel. Úgy takarékoskodtak, hogy a forró darabot a satuban egy vasplatni s egy vele egyazon nagyságú deszka közé helyezték.
A békéscsabai, a szalontai fésűs még egy melegítést iktatott be, amit német szóval ausztmkkolásnak vagy egyszerűbben: asztrukkolásnak, magyarul: másodszori egyenesítésnek neveztek. Ez szintén a szabad kémény alatt történt. A platnikat a préselésnél használt kisebb fogóval megragadva mindkét oldalán melegítették, forgatták a lobogó tűz fölött, egészen addig, "amíg úgy nem hajlott, mint a jó krupon talp". Ekkor ismét satuba szorították, azonban most az alsó vasplatnira betlit helyeztek, hogy a szaruplatni hátának kiemelkedő részei ebbe benyomódjanak, viszont a vaslaphoz kerülő felület tökéletes simaságú legyen. (A betli a vaslapoknál kb. 2 cmrel kisebb, négyzetes betét. Az alul-felül ritka zsákvászon között a szaruforgácsréteg az ismételt satuba fogás következtében összeállt, és rugalmasságot biztosított. Használat előtt vízbe mártották. D. E. II. - az ésszerűsítés jegyében - a betlit göcsmentes, colos fenyőfadeszkával váltotta föl, amit két-három nappal korábban szintén vízbe áztatott.)
Az igényes csabai fésűsök ide még egy munkafázist iktattak, a kveccsoldst. Ezt csupán a világos színű szarudarabokkal végezték, elsősorban azoknál, amelyek alkalmasnak mutatkoztak a nagy és drága fésűfajták számára. Ehhez szükség volt egy, a kávézásnál a kockacukor megragadásához használt, ahhoz hasonló fogóra, persze óriási méretben. Az egymással szemközti lapok 15 x 22 cm nagyságú és 10 mm vastagságú fémből készültek, amelyeket két 80 cm hosszú, rugalmas végű kar fogott össze. A szabad tűz fölött ezt megmelegítették, majd a szélső satuba helyezték. A mester ennek vízszintes, erős vascsavarját bal kezével nyitotta-zárta, míg a jobbjában tartott kalapposztó segítségével a fölmelegített platni szélét a forró vaslapok közé helyezte, majd a csavarral beszorította, kiengedte. Ez így folyt, amíg a szarulap mindegyik része megjárta a kveccsolót. Azért, hogy meg ne piruljon, egy-egy helyen csupán 3-5 másodpercig tartotta, a vaslapok hőfokától függően. Utána a már ismertetett betlibe szorította, majd kihűlése után a vizesdézsába dobta további hűtésre. A kveccsolással az anyag elveszítette nyers természetét, és puhább lett; a fehér foltok áttetszővé váltak. A belőle készített fésűt - szépsége okán - jobban kedvelték, keresték a vevők.


Körülrajzolás

Az eddigi tizenegy munkafolyamat eredményeképpen az ökör és a tehén hengeres szarujából (a néprajzosok szóhasználata szerinti tülökből) 100-500 cm nagyságú, 3-10 mm vastagságú platnikhoz, sima darabokhoz jutott a mester. Amint említettem, ezekből 3-4 hétre elegendő mennyiséget préseltek ki egyszerre, majd polcokon, stelázsin tartották, szárították. Alkalmanként csak annyit fogtak munkába, amennyit egy, esetleg két nap alatt áruvá dolgozhattak fel.
A szó szoros értelmében vett fésűkészítés a tizenkettedik fázissal, akirajzolással kezdődött. Ehhez munkaeszközre volt szükség: egy karcoló ra és az elkészítendő fésűtípus sablonjára. Az előbbi egy kihegyezett szeg vagy egy kopott, háromélű reszelő volt, amelynek alsó végét jól kihegyezték, majd - többszöri használat után újraélezték. Az utóbbi vékony falemezből készült. A mester most széken ülve dolgozott. Térdére sűrű szövésű zsákvásznat terített, ruháját kímélendő, de előbb a platnikat s a sablonok sorozatát a keze ügyébe helyezte. A szarulapot hasával, azaz a sima belsejével fölfelé fordította, s a minták közül mindig a legnagyobbat helyezte rá, hogy minél kevesebb hulladék keletkezzék. Utána a sablont körülrajzolta., karcolta (17. kép). Ez a fölöttébb egyszerűnek tűnő munkafázis tapasztalatot, szakértelmet igényelt. Tanulóra nem bízták. Amikor a mester a darabot kézbe vette, először a fény felé fordította, hogy az esetleg megégett részt, a rejtőző törést vagy eret kikerülje. Tévedését a selejtes áru bosszulta meg.
Amikor a sablonokat nem használták, egy 100 x 75 cm nagyságú, falra akasztott, festett deszkalapon tartották, amelybe fej nélküli hosszú szegeket vertek. A kilyukasztott sablonok ezeken függtek fésútípusok és méretük szerint. A polgárság használta nyeles bontó és frizér 3-4 nagyságban, az inkább keresett zsebfésű, parasztbontó 6, a népszerű fancni szintén 6 nagyságrendben készült. Közöttük általában 5-20 mm volt a különbség, és elnevezésük mellé - belső használatra - még egy számot is kaptak: például 3-as frizér, 6-os fancni.
A kézi erővel dolgozó kismester és az árutermelést gépesítéssel megkönnyítő 20. századi utóda által végigvitt munkafolyamat eddig a pontig mit sem változott. A korszerűsítés csak innentől hatolt be a fésűkészítés hosszadalmas menetébe, ami egy külön fejezet tárgya. Most azonban folytassuk D. E. I. kézművességével úgy, amint azt a 19. század második felében elsajátította, majd maga is gyakorolta!


Kiszabás, faragás, sikálás

Az ezt követően sorra kerülő szinte valamennyi munkafolyamatot a mester a kraksznin ülve végezte. A szaknyelv magyarosítására törekvő iparosok - például D. E. II. - ezt műhelynek is mondták (19., 27. kép). így e szónak két jelentése támadt: 1. tágas helyiség, a mesterek tevékenységének színtere; 2. munkapad, ahol az egyes műveleteket elvégzik.
Ez utóbbi - eredetét, szerepét, részben külsejét tekintve - a fát megmunkáló kézművesek faragószékéhez hasonlítható, s e kapcsolódás nem véletlenszerű. A faragópadot Európa iparosodó tájain már a középkorban széltében használták. Magyar földön a 16-17. században terjedt el. Amikor pedig - az 1600-as évek második felében s az 1700-as évek elején - a kétlaki ügyeskedők fésűkészítésre vállalkoztak, alkalmas munkahelyként az osztrákoktól a nevével együtt átvették a kraksznit, a némileg átalakított faragószéket. Ez egy 60 cm széles és 150 cm hosszú, kétcolos vastagságú deszkapad, négy becsapolt lábon. Legfontosabb tartozéka a felső végétől befele, 40 cm távolságban, 20 cm magasra emelt, dupla lapból álló asztalka, a klupni, amely 20 fokos szögben lejtős (20. kép). E lapokat alul két szárnyas csavar tartotta össze, amelyeket a befogott munkadarab vastagságához mérten szorítottak vagy lazítottak. A mester a satuféleség felső szélei közé helyezte a szaruplatnit, máskor a körülvágott fésűkezdeményt, míg az alsó rész nyílásába öklével beverte a khah, egy faéket, s ezáltal a szarudarab beszorult. Lehetett rajta dolgozni. Később majd sor került olyan munkamenetre is, amikor a készülő fésűt az asztalka fölé kellett emelni. Ehhez egy 12 cm magas, 1x4 cm széles, egy helyen bevágott (egyfogú) oszlopocskára volt szükség, amit a felső asztallapba fúrt lyukba vertek, majd amikor fölöslegessé vált, kihúztak. A mester a műhelyen lovagló ülésben helyezkedett el; bal lábát a deszkába vágott ellipszis alakú lyukon dugta ki. A krakszni felső harmadát 6 cm-rel fölé magasodó deszkával szegélyezték, hogy a munkába vett darabok le ne hulljanak; másrészt legyen mihez támasztani az élükre állított készülő fésűket.
A kraksznin végzett első munkafázis a kiszabás volt. A mester a klupniba befogta a platnit, s a minta utáni karcolás, rajz vonalán kézifűrésszel kivágta a formát, megadva ezzel a fésű körvonalait. Amikor a szabással végzett, a már említett faragótőkéhez ment. A darab felső szélét a csőrszerű fogóval megragadva a jobbjába fogott éles szekercével megfaragta, azaz levékonyította azt a szélét, ahova majd fogat vágott. (Erdélyben inkább bárdot használtak.)
E művelet nyomán a szarudarab felülete ismét egyenetlenné vált, helyenként behasadt. Ezt kellett lesikálni, póksábolni a préselés után már használt bakon. Ezt viszont nem a kraccerrel, a keskeny vésőféleséggel végezték, hanem egy 42 cm hosszú sikálókéssel. Ehhez a mester a szarudarabot a facsőrrel s a kengyelbe helyezett lábfejével leszorította, majd a két kézre fogott éles póksábolóval simává tette, így véglegesítve azt a vastagságot, amelyet a sűrű, illetve a ritka fog megkívánt (16. kép).


Custráfolás, fálozás

A fogvágás előtt a mesternek még két apró teendője akadt: a custrdfolds és a fdlozds. Ezeket elvégzendő vissza kellett ülnie a műhelybe, majd az asztalkába, a klupniba be kellett szorítania a függőleges "kokast". Ennek csőre közé helyezte a vízszintesen tartott darabot, majd custrdfolóvdX végig-végighúzva eltüntette a kiszabófűrész nyomát (23. kép). Ez egy sajátos fésűsszerszám. Kemény fából készítették, hossza 40 cm, amelyből 12 cm a fogója, a 28 cm-nyi folytatásba pedig 55 vasfogat szorítottak, amit 20-25 "fésű" legyalulása után egy rövid, késhez hasonló acélfenővel ismételten megéleztek.
A custráfolás után a szarudarab szélei sarkosak, vállasak lettek, amit - főleg a fésűfogak helyén - le kellett gyalulni, szaknyelven szólva: fálozni. Ehhez az előbbihez igen hasonló szerszámot, a handfält, azaz a kézigyalut használták (24. kép). Rendeltetése, technikai megoldása teljesen megegyezett a custráfolóéval; a különbség csupán annyi, hogy a farész fölé egy szintén fából készített fogantyút erősített az egykori szerszámkészítő.
Ezek után következett a fogvágás, e mesterség legtöbb türelmet és figyelem-összpontosítást megkövetelő munkamenete. Ez érthető is, hiszen a fésű lényegét, legfontosabb elemét érintette.


A fogvágás

Azért, hogy a fogak egyforma hosszúak legyenek, a darab belső oldalán egy körzőhöz hasonló eszközzel egyenes vonalat karcoltak, megjelölve a bevágás mélységét. A körzőféleség tompa szára 15 mm-rel hosszabb volt a másiknál, és a leendő fésű szélén futott. A rövidebb szárát viszont kihegyezték, hogy "rajzolni" lehessen vele. Ennél a fázisnál a mester a darabot a kezében tartotta, a körző nyitását pedig a fog hosszától függően tágította, szűkítette.
Következett a gondosan előkészített fésűforma beszorítása a klupniba, hogy duplafűrésszel fogat vágjanak rá. Ennek a különleges szerszámnak két pengéje van: a jobb felőli följebb van rámájába szorítva, hogy a következő hézagot, fogat kissé bevágja. Jogosan jutott a "jegyző fűrészlap" névhez. A bal felőli végzi a valódi fogvágást a már ismertetett bekarcolt vonalig. A két penge közötti távolságot a közéjük szorított cérnaszál vagy vékony spárga biztosította attól függően, hogy milyennek kívánták a sűrű fogak közötti távolságot.
A gubancos haj kibontását elősegítő ritka fogak bevágásához erősebb fűrészéi szükséges és közéjük vastagabb zsineg. Valamenynyi kivágott munkadarabot először ritka fogakkal láttak el, majd újabb kézbevétel árán készültek el a hajsimításhoz használt sűrű fogak. Akárcsak a szabásnál, a fűrészelés most is a szaru belseje, azaz hasa felől történt, mert az anyag itt ritkább; nem szakadozik, nem morzsálódik. Végül pedig azért, hogy a fogak töve mindkét oldalon egyforma hosszú legyen, egy vastag, majd egy vékony szimplafűrésszel a háta részén is megadták a mélységet.
E munkafázishoz D. E. II. az alábbi megjegyzést fűzte: "Ha az anyag túlontúl száraz, pár órára vízbe tesszük, a kevésbé kiszáradtakat csak bemártjuk. Ennek az az értelme, hogy fogvágásnál a szaru nem szakad fel; egyébként is így könnyebb a megmunkálása."


Fálozás, kallézás, spiccelés, grundolás

A fogvágást a fálozás követi, amelynek során az óvatosságunk ellenére is bekövetkezett felszakadásokat legyaluljuk, eltüntetjük. Munkaeszközünk a már ismertetett handfál, kézigyalu, amelyből négy darab állott D. E. I. rendelkezésére. Hosszuk 32 cm-től 38 cm-ig változott, szélességük 5 cm volt. A kemény fahasábba egymástól 5-8 mm-nyi távolságra, 2-3 mm-re kiálló acélkéssorozatot szorítottak. A mester ezt jobb kezébe vette, és erővel több ízben végighúzta a baljában tartott, immár fogazott darabon. Ha szálára végezte a mozdulatokat, sem a ritka, sem a sűrű fog ki nem tört, kárt nem szenvedett.
A következő folyamat a kallézás, azaz a fogak kihegyezése. A munkadarabot ehhez is klupniba szorították, majd a káliéval egészen a fogtövig lementek. (A kallé ráspolyhoz hasonló, 44 cm hosszú, amelyből 30 cm az egyoldalú él.) Amikor a fésű egyik fele megvolt, kilazították és átfordították a másikra. A fancni, a parasztbontó s a polgárság kedvelte frizér és nyelesbontó esetében az előbbi munkát követően a spiccfállal, a háromélű reszelőféleséggel (hossza 40 cm, amelyből az él 27 cm) a ritka fogakat külön kihegyezték (25. kép).
A drágább és igényesebb termékeknél egy harmadik szerszámot is kézbe vettek: a grundolót. (Hasonló egy ráma nélküli kis kézifűrészhez; hossza 40 cm, amiből az apró, sűrű fogak 30 cm-t foglalnak el.) A két oldalról történt fogvágás után a fogak között egy ék alakú csontrész emelkedett ki. A grundolássA ezt kellett eltüntetni (26. kép).
A magára valamit is adó fésűs, amilyen a nagyapám és az apám is volt, a handfált, a kézigyalut még harmadszor is elővette, most hagyva meg a fésű végleges vastagságát; utána még a spiccfált is használta (nagyon finom vágású lapos reszelő), amellyel a fogak tetejét könnyedén átdörzsölte. Erről így ír D. E. IL: "A sűrű fogak hegyére nagyon kellett ügyelni, mert ha vastagnak maradt, nem hatolt be a hajba; végigcsúszott a felületén."


Levakarás, fényesítés

A fésűkészítés végső mozzanatát, a fényesítést még egy sikálás előzte meg, amivel a harmadik fálozás nyomait is eltüntették. Ehhez egy 25 cm hosszúságú, 4 cm széles, nem nagyon kemény, lapos acélból készült vakarókést használtak, amit reszelővel, majd fenőkővel borotvaélessé tettek. Csak így vezethetett teljes sikerre a következő, a befejező munkafázis. Ellenben maradtak olyan iparosok, akik a levakarással elkészültnek nyilvánították hosszadalmas tevékenységük termékét, hiszen mind a bontófogak, mind a sűrű fogú serkehúzók megfeleltek céljuknak.
A Danieliszek másként vélekedtek. Ok el nem hanyagolhatónak ítélték a fésű külső megjelenítését, szépségét, csillogását. Műhelyükben a végső teendő a pucolás, a fényesítés, aminek két változatát gyakorolták: a szárazat s-a vizeset. Az előbbit a tömegáru, utóbbit a drágább és nagyobb méretű fésűk esetében.
Mindegyikhez egyazon szerepű és megoldású szerszámot használtak, a hegedűt. Ez egy 50-60 cm hosszúságú, 6 cm széles és 2-3 cm vastag, simára gyalult lécdarab, amelyre szűrposztót feszítettek. A fésű felületét előzőleg megnedvesítették, hogy oltatlan mészporba mártva ebből valamennyi rátapadjon. Utána a mester ezt jobbjába véve a függőlegesen, ferdén tartott hegedűn ötször-hatszor erős kézzel végighúzta, s a portéka már fényt kapott. E száraz és rövid módszert az olcsóbb, a piacokon értékesített árukkal kapcsolatban alkalmazta.
Az igényes közönség számára készített drága termékeket - ilyen volt a nyeles és a női bontó - még glancohák is, ami az előbbinél nagyobb fényt, csillogást szerzett a fésűnek. Ehhez két hegedűre és más segédanyagokra volt szükség. Az első hegedű posztóját vízbe áztatták, majd lisztté tört, kiszitált téglaport szórtak bőven reá, amin a fésűt többször végighúzták. Amikor a munkafázison valamennyi fésű átment, a posztót cserélni kellett, hogy azt is beáztatva, finomra szitált fahamut hintsenek rá. A dörzsölés a már ismertetett módon folyt. Azonban a két művelettel csupán a sűrű és ritka fogak tisztultak. A fésű táblájával külön foglalkoztak, s ehhez mindegyiket ismét klupniba kellett fogni. Itt is két vizes posztódarabra volt szükség: egy téglaporosra és egy hamusra, melyeket hatszor-nyolcszor végighúzott a fésű felső csontrészén. Utána száraz szűrposztóval, majd negyedszer egy flanellal vagy kalap karimával folytatta a müveletet. Ezt a fázist slájfolásnak mondták, aminek utolsó mozzanataként a mester a fésűket a kisdézsába, tiszta vízbe dobta (31. kép).
Amikor 10-12 darab összegyűlt, a kimosás következett. Egy sörtekefével a fogak közül eltávolította a tégla- és hamuüledéket, utána a dézsa széléhez ütögetve kivette, majd száraz törülközőbe hajtogatta, hasonlóan a mákos-, dióstekercshez. Míg a következő darabokat slájfolta, ezek itt megszáradtak, de ún. tompa fényt kaptak. Hátra volt még a glancolás befejező fázisa. A fogakat ekkor is a száraz hegedűn huzigálták, utána klupniba szorították, hogy a táblája is megkapja az elbocsátó gondozást. A mester most nem szűrposztóval, hanem csupasz tenyerével dolgozott. Ecettel kente be, majd enyhén mészporba tenyerelt, és utána összefente, hogy mindkét kezére jusson. Markával s hüvelykujjával simította, dörzsölte a fésű tábláját, míg úgy nem ragyogott, mint a tiszta tükör. Már csak flanelruhás letörlésre volt szükség ahhoz, hogy sikerélmény kíséretében dobozba rakja hosszas fáradozásának végeredményét.


A NŐI KONTY DÍSZE

Az ismertetett munkafázisokon, szám szerint huszonötönharmincon a kontyfésűnek is át kellett mennie. Sőt, a többihez képest még kettővel meg is pótolták. Mivel díszül is szolgált, felső táblájába mintákat karcoltak - ami által szebb és értékesebb lett -, a díszek közeit kifúrták (20-21. kép), majd lombfűrésszel kicifrazták, s végül a tarkó alakjához alkalmazva görbítették (22. kép).
A D. E. I.-től reánk maradt jó száz évvel ezelőtti csabai papírminták nagy száma és népművészeti jellege egyaránt arra mutat, hogy a fésűsök leleményessége, szépségre való törekvése, művészi érzéke a kontyfésű készítésében csúcsosodott ki.
Amint valamennyi használati tárgyunk alakja és szépsége a munkaeszközök fejlődésének és az ízlés változásának függvénye, úgy a kontyfésű létét, virágzását, majd kihalását a női hajviselet alakulása és a szeszélyes divat határozta meg.
"A lányoknak, asszonyoknak megközelítőleg a 18-19. század fordulójáig országosan elterjedt hajviseletét - a középen elválasztott előhaj és a hátul csüngő fonatba, illetve kontyba igazított hátihaj divatját - biedermeier hajviseletből származtatják. (...) Polgári hatásra terjedt el az előhajat, majd a kontyot rögzítő fésű és hajtű." - írja Flórián Mária. Az előbbiek hangsúlyozottabb szerepe szorosan összefügg a díszes főkötő és a kivarrott, hímzett fejkendő időnkénti lekerülésével. Az így szabadon maradt hajcsomó újmódi díszítéséről a női ízlés és a fésűs kisiparos gondoskodott. Kialakult a mintázott táblájú kontyfésű.
Szokatlanul hosszú, 6-8 cm-es fogai hasznos szerepet töltöttek be: a fej hátsó részén rögzítették az egy vagy két ágba fonott, s itt kerekedő csomóba foglalt dús női hajat. A kendő vagy kendőcske eltűntével szabaddá vált fésűtábla szinte felkínálta magát a díszítésre. A korábbi keskeny felső rész 3-7 cm-essé szélesedett, amelyre karcolták, préselték, festették vagy lombfűrésszel vágták ki a mintát.
A karcolásos eljáráshoz csak fekete (többnyire bivaly) szarut használtak, mert ezen jól meglátszott a körzővel, cirkulával rajzolt stilizált világ. Ezeket csak a Békés megyei és az Arad környéki német (sváb) asszonyok keresték.
A minta préselése már bonyolultabb művelet volt. A már ismertetett korábbi munkafázis során kinyújtott platnit újra melegítették, és a szerényen mintázott sablont ráhelyezték. Ez készülhetett fémből, azonban D. E. I. lombfűrésszel körülvágott szarut használt. E kettőt satuban összepréselték; kihűlés után a platni jól megőrizte a mintát, s így rajzolás nélkül körül lehetett vágni a fésű íves vagy cakkos tetejét. Noha tábláját a továbbiak során még vékonyították, pucolták és fényesítették, a benyomott minta az utolsó munkafázisnál, a görbítésnél - érdekes módon - "kiadta magát" (33. kép). Ez a díszítési mód csak kezdetben volt divatban.
Itt említem meg, hogy képet kívánván kapni a kontyfésűk alföldi elterjedtségéről, a szegedi Móra Ferenc és a debreceni Déri Múzeum teljes fésűanyagát és dokumentációját áttanulmányoztam. Ekkor derült ki, hogy míg a Szegeden őrzött, Kiskunfélegyházáról származó gyűjteményben alig találunk efféle présmintát, addig a hajdúböszörményi eredetű gazdag választékot kínál. Többsége levél- és virágmotívumok sorozata, füzére, de számottevő az ügyesen összeállított mértani elem is (körök, egyenes és hajlított vonalak, recézés).
A 20. század elejéig a szaru festését Békéscsabán, Nagyszalontán is alkalmazták. A svájcer tehén szarvából készített világos színű kontyfésüt sárgító lébe mártották. Ez boltból vásárolt, egyszerű porfestékből készült. így az eredetileg tarka, csíkos szaru egységes, sárgás színt kapott. A barna hajú nők inkább ezt keresték, mert jobban kiviláglott sötét hajukból.
Ezt az eljárást mind Miskolcon, mind Debrecenben ismerték, gyakorolták. N. Bartha Károly leírása szerint "a festett, spriccolt, levélmintás fésűk már nem forma után készültek; szabad kéz volt engedve a mester ügyeskedésének." A Déri Múzeum egy igen szép festett fésűt őriz. Az áttetszően világos táblára barna levélmintákat rajzolt a mester, sőt a fogakat is széles ecsetvonásokkal barnította, tarkította.
A legelterjedtebbek s a leginkább keresettek a lombfűrésszel vágott, áttört díszítésű kontyfésűk voltak. A mester ehhez előrajzolta a mintát, a papírt enyvel a platnira ragasztotta. Cakkos vagy íves tetejét a ceruza nyomán lombfűrésszel körülvágta, majd táblájának díszeit vágta ki. Ez a tevékenység a fésűforma fogazásakor odafigyelést, gyakorlottságot és kézügyességet kívánt. A minta körülragasztása után valamennyi kivágandó elemnél a szarut át kellett fúrni, hogy a vékony fűrészlapot ezen át be tudják fűzni.
- D. E. I. a lyukasztáshoz egy meglehetősen kezdetleges eszközt használt: erős férfi tenyeréhez hasonlító deszkadarabot, amelynek elvékonyított alját a klupniba rögzítette. A szélső "ujjak" közé acéldrótból tengelyt helyeztek, amelyre egy nagy gurigát, cérnaorsót szorítottak. Ezt egy íjhoz hasonló pálcával és zsineggel váltóforgásba hozták. Az orsó tengelyét bal felé megnyújtották, végét laposra hegyezték. A mester jobbjával az orsót s a fúrót hozta forgásba, miközben a baljában tartott fésúformát a kivágandó részeknél átfúrta. Egy-egy finom ornamentikájú fésűtáblán 60-70 lyuk is volt. Ebbe kellett külön-külön befűzni a fűrészélt, majd a rajz vonalán kivágni, ami - az olyan kemény nyersanyagnál, mint a szaru - csak kettőzött türelemmel és erőfeszítéssel sikerülhetett.
D. E. II. ehhez a művelethez már iparilag előállított rugós kézifúrót használt, amelyet függőlegesen le s fel kellett mozgatni.
A legyalult, slájfolt, fényezett kontyfésűket az iparosok dobozba rakták, és portalan helyen őrizték. Hátramaradt görbítésük, amire csak nagyvásárokra készülve kerítettek sort. Ehhez szükségük volt 4-5 cipősámfához hasonlítható görbítőre és a sparherd, konyhai tűzhely közepesen meleg vaslapjára. Erre újságpapírt terítettek, és a kontyfésűt, cipőhúzót - gyakori forgatással - hajlít hatóvá tették, majd a fából készült, bőrrel borított gömbölyítőbe szorították. Miután nagyjából kihűlt, fellazították és hideg vízbe dobták, ahol teljesen megszilárdult. Végül szárazra törölték, flanellal átfényezték és csomagolták.
Térjünk vissza a minták sokszorosításához. A fésűsök ezt igen egyszerűen, ötletesen oldották meg. Az elkészült kontyfésűt még görbítés előtt higított kékítőbe, lila tintába vagy barna festékbe mártották, és jó minőségű papírra nyomták. Adandó alkalommal ezeket ragasztották a szaruplatnikra; a lombfűrészelés befejeztével a papírmintát enyhős vízben leáztatták, hogy még néhány alkalommal felhasználhassák.
E kismesterség a kontyfésűkkel emelkedett az iparművészet magasságába. A D. E. I.
által használt száznál több minta a formák eredetiségével, változatosságával és a díszítőelemek bámulatos gazdagságával tűnt ki. Ezt nem az utódi elfogultság mondatja velem, de az értő ipartörténész, N. Bartha Károly hasonlóképpen vélekedett: "Bármennyire is dúskálhatunk ezekben a kontyfésű mintákban, mégis meg kell állapítanunk, hogy a debreceni mesterek e tekintetben is megmaradtak debreceni egyszerűségükben. Ezt igazolja könnyen az összehasonlítás, ha csak futólag is egybe vetjük a miénket például a békési mintákkal, melyek valósággal pompáskodnak a díszesnél díszesebb formákkal." A csabai s a szalontai szakmabeliekre teljes joggal vonatkoztatható az említett személy további megállapítása: "Mindazok az eljárások, amelyekkel a mesterek a készítményüket ékesebbé akarták tenni, úgyszólván összpontosultak ennél a fésűnél. A hajakasztó (így nevezi a kontyfésűt - D. E. III. megjegyzése) készítéséhez való papírminták meglepően nagy száma, e minták változatosságában tapasztalható termékeny leleményesség kétségtelenül arra mutat, hogy a fésűsmesternek szépségre való törekvése a hajakasztó készítésében csúcsosodott ki."
A már említett múzeumok fésűanyagának vizsgálata fokozottan aláhúzza a fenti megállapítás helyességét. - A kiskunfélegyházi készítmények díszítési technikája és cifrázata erősen eltér a csabaitól. Ott gyakrabban találkozunk az igénytelen "karcolással" és a kevésbé munkás "préseléssel". Ellenben szerepel a félkörös vésővel bemélyített levélminta, valamint a préselt és lombfűrészelt minta kombinációja.
A Déri Múzeumban kétféle anyagot őriznek. Bizonyára a Hajdúböszörményből származóra vonatkoznak N. Barthának az előzőekben idézett, a debreceni egyszerűségről írott sorai. Ezt vethette össze a Békésről, Duchon Károly hagyatékából odakerült fésűkkel.
Duchon és D. E. I. kontyfésűinek hasonlósága a 80-90%-ot is eléri, ami a két család sógorsági kapcsolatával, a földrajzi közelséggel és az azonos vevőkörrel magyarázható.
D. E. I. reánk testált lombfűrészes mintái a következőképpen csoportosíthatók:

Mértani jellegű motívumok:
- egyenes vonalak és lándzsahegy 14 változat,
- körök láncszerű kapcsolódása 13 változat,
- hajlított vonalak, barokk felsőrész 7 változat,
- hajlított vonalak, fent gömbökkel 9 változat,
összesen 43 változat (34-36. kép).


Növényi motívumok:
- levélfüzér, levélcsokor 11 változat
- barokkos minta levelekkel 5 változat
- 3-5 szirmú virágok 9 változat
- leveles ágak, füzérek 8 változat
- áttört tábla apró levelekkel 12 változat
- trapéz alakú táblában levél, virág 12 változat
- kerek táblában virágok 4 változat
összesen 61 változat (37-41. kép).


Ezek szerint - nagyvonalúan számítva - a mértani és a növényi motívumok aránya: kettő a háromhoz.
E kisipari termék díszítésében is ugyanazok az elemek fordulnak elő, mint amilyenekkel a magyar és a nemzetiségi népművészet egyéb ágaiban találkozunk. A paraszti világ közhasznú tárgyainak esztétikussá tételéhez a közvetlen környezet szépsége nyújtotta az élményt, a mintát. így kerültek a geometriai elemek, majd a virágok és levelek, madarak és erdei állatok az ünnepi viseletre, szőttesekre, kerámiára, bútorokra, egészen a munkaeszközök karcolt, festett, faragott díszítéséig. Innen nem nehéz tovább keresni és megtalálni a kapcsolatot a kismesterekig, akik ugyanezeknek a parasztasszonyoknak készítettek díszül is szolgáló használati tárgyakat.
A barokkos cikornyák, hajlított vonalak beépülését a díszítmények közé részben a kisiparosoknak a polgársághoz fűződő kapcsolatával, részben a barokknak népivé válásával magyarázhatjuk. (Vö. a falusi építészet népi barokkjával!)
Köztudott, hogy bármely terméknek a nyersanyaga döntő módon határozza meg a rajta alkalmazott díszítőtechnikát és az elemek, vonalak elnagyolt vagy aprólékos voltát. Nos, a D. E. I. készítette kontyfésűkön az akác és más levelek finom vonalai - éppen ellenkezőleg - látszólag meghazudtolják a csont keménységét.


E fésűtípus bemutatása után néhány mondat erejéig vissza kell lépnünk a női hajviselet korábbi állapotára, amikor a háthajat kontyfával rögzítették a nyakszirt fölé. A mesterségbeli tudás fejlődése és a kisiparosok találékonysága megteremtette ennek tartósabb változatát, a kontyvasat. A 19. század elejétől kezdve rendszerint az ügyesebb kovácsok vállalkoztak az enyhén hajlított, középen elkeskenyedő fémlap elkészítésére. Később a domborodó oldalát karcolt mintával díszítették.
A fésűs kismesterek ezt az új lehetőséget fedezték föl, amikor a kontyvas méretét, formáját megtartva, a rögzítőt szaruból kezdték készíteni, így bővítve és változatossá téve árukészletüket.
Mivel ez a "találmány" Felső-Magyarországon eresztett gyökeret, természetes, hogy a Békés megyébe áttelepült szlovák aszszonyok a kontytartó alkalmatosságot, az iblicdt az Alföldre magukkal hozva, nevükkel együtt tették ismertté (42. kép).
A gyermekpiskóta alakú, 16-18 cm hosszú, két szélén díszített, enyhén meggörbített szarulap közepére tekerték a hajukat, s ezzel mintegy odafogták felső nyakszirtjükhöz.
A 19. század második felében a békési és a csabai fésűsök az ihlicát vagy ilicát folyamatosan gyártották. Amikor D. E. I. 1887 nyarán átköltözött Biharba, Nagyszalontára, magával hozta a kontyfésűk és az ihlica mintáit, és mivel a vásárokon a parasztaszszonyok errefelé igényelték, őket is ellátta. - Az 1919-es államhatalmi változás s az országhatár véglegesítése után D. E. II. már csak az Arad megyei román menyecskéknek készítette. A 20. század harmincas éveitől kezdve már ők sem keresték.


A 19. század második felében érezhetően változott a közízlés, a hajviselet s a "modern" divat elsősorban a városi lakosságra, jelesül a polgári réteg asszonyaira hatott. Legkorábban ők váltak meg a kontyfésűtől, hogy helyette egy újszerű díszt karoljanak föl. Ilyen volt e század fordulóján a két- és háromfogú kontyfésü, amelynek hossza 12 cm, táblájánál 6 cm széles (44. kép). Ez utóbbi tény tette lehetővé D. E. I. számára, hogy e sima felületbe finom vonalú növényi motívumokat fűrészeljen. Alul a két fog közötti távolság csupán 2,5-3 cm - ezáltal inkább hasonlít a néhány évtized múlva általánossá váló hajtűhöz, mint fésű elődjéhez. Ezt a készítményt joggal tekintjük a két hajakasztótípus közötti átmeneti formának. Az 1920-as éveket követően egyre kevesebben keresték a sátorban. D. E. II. ezt megelőzően fűrészelte, görbítette az utolsó példányokat.
Rövidebb időt élt a dísztű (43. kép). A 19. század végén lett divatossá, és családunkból csak nagyapám készítette. Ehhez világos szarut használt, melynek hossza 17 cm; 7 x 5,5 cm-es felső részén lombfűrészelt levélutánzat, fölötte királyi korona. Ötletességről, de főképpen kivételes kézügyességről tanúskodik az a kardot utánzó dísztű, amelynek a hajból kiálló része cifrázott markolatot utánoz.
Fél századnál is hosszabb idő telt el, amikor - a 20. század derekán - feltűnt a lófarok és a tupírozott frizura. A már nyugalomba vonult D. E. II. ekkor a család néhány fiatal nőtagjának hajcsatot lombfűrészelt, 10 x 4,5 cm-es méretűt (45-46. kép). Ehhez világos svájcer szarut használt, és az egykori kontyfésűk stilizált virág- és levélmotívumaiból tervezett újat. A megajándékozottak díszként tűzték a hajukba, és egyediségükkel fölkeltették a környezetükben élők figyelmét.
E díszes csontfaragványok létrejöttét a fésűkészítő Danielisz dinasztia hattyúdalának tekinthetjük. Miután az olcsó műanyag fésűk a piacról kiszorították a hosszas munkával előállított szarufésűket, a család utolsó iparos tagja dísztárgyaival adta bizonyságát művészi érzékének és mesterségbeli tudásának.


A GÉPI ERŐ FELHASZNÁLÁSA

Nagyapám mindkét fiát kisgyermekkorától bevonta a fésűkészítés gyakorlatába. Az inaskodásból felszabadulva, az érvényes ipari törvények szerint vándorútra kellett indulniuk, hogy segédekként világot lássanak, más mesterektől is tanuljanak. Messze nem mentek. Csupán a két csabai nagybácsiig, akik gépekkel, fejlettebb munkamódszerekkel dolgoztak. Mire apjuk mellé állhattak volna, kitört az 1914-es háború. Mindkettejüket besorozták, s a harctérre irányították, ahol kerek négy éven át szolgálták a hazát.
A műhelyben D. E. I. ismét magára maradt. Lányai csupán a préselésnél, a kimosásnál voltak segítségére. Azt sem tehették sokáig, mert a tata (tizenegy gyermeke szólította így) betegségben meghalt. Az elárvult szerszámokat közel két éven át senki sem vette kezébe. Csak az őszirózsás forradalom s a fegyverszünet hozott fordulatot a Danielisz család szalontai ágának életébe.
Édesapám a fronton naplót vezetett. Ide illenek az utolsó lap zárósorai: "1918. november elején érkeztem haza. Boldog voltam; nem sebesültem meg, nem fájt semmim. Csak az a nagy szegénység, ami itthon fogadott. - Pár napi pihenés után elfoglaltam a Tatám helyét a munkapadon, és lassan beleszoktam az egyedüli munkába. (...) így teltek hetek, hónapok, és beilleszkedtem az önállóságba, az iparba."
Az elkövetkező fél évtizedben ez a változtatás nélküli, hagyományos kézművességet jelentette, ami viszont termelési zsákutcát ígért. Ám pillanatnyilag érvényesült egy másik tényező is. Noha Erdélynek Romániához való csatolása gazdasági visszaesést eredményezett, ez csupán késleltette, de meg nem akadályozta az Európa-szerte tovaterjedő törekvést, mint amilyen a belső tőkefelhalmozás, a technikai fejlődés, a megtermelt javak kivitelének és behozatalának a megélénkülése. Bennünket közelebbről a nagyipari, gyári termelés előretörése érintett, amely fokozatosan átvette az áruellátás különböző ágazatait. Meggyőzően bizonyítja ezt az a tény, hogy míg a századfordulón Erdélyben a munkásoknak több mint a fele a kisiparban dolgozott, negyedszázad múltán ez utóbbiak aránya 35-40%-ra csökkent.
A szarufésűk esetében a kismesteri termelés nagyipari felfuttatása el nem képzelhető. Az okok közül mindenekelőtt a nyersanyag vesződséges alakíthatóságát s a ki nem küszöbölhető kézi munkafolyamatok túlsúlyát szükséges megemlítenünk. így csupán az alkalmazottak, inasok, segédek számának növelése, valamint egyes munkafázisok gépesítése által lehetett a termelékenységet s az árutermelést fokozni.
D. E. II. számára az első út - anyagiak híján és egyéb okok miatt - nem volt járható, de a másodikra Békéscsabán követendő példát látott. Danielisz Mihályhoz - ahol vándorsegédi éveit töltötte - már betört a modernizálás szelleme. Ettől kezdve dédelgetett álma volt, hogy a görnyesztő és szaporátlan kézi munkát - ahol lehet - gépivel váltsa fel. Önállósodása első jeleként meg is rendelt Budapesten egy fogvágógépet és Aradon egy spindlit, egy kétkarú, körforgdsos munkagépet. Mivel motorra jó ideig nem telt, az előbbit úgy szerkesztették, hogy az 5-10 cm átmérőjű vékony kis körfűrészeket lábbal is hajtani lehessen (30. kép). Ezekkel vágta ki a fésű ritka és sűrű fogait, tizedannyira csökkentve e fázis időtartamát. A másik gépet már nem lehetett becsapni. A gyaluló, fálozó, slájfoló, polírozó korongoknak csak motor biztosíthatott megfelelő fordulatszámot. Ennek beszerzésére még négy évig kellett a pénzt gyűjtögetnie.
Átmenetileg egy legénykori cimborája segítette ki, aki - előnyös házassága révén - asztalosműhelyét gépekkel szerelte föl, sőt benzinmotort is vásárolt. Ha már forgott a transzmissziós tengely, a fésűt tisztázó, fényesítő alkalmatosságokat is reá lehetett kapcsolni. Megegyeztek a bedolgozás időpontjában és a költségviselés arányában. 1925 és 1928 között, három éven át tartott ez a szükségmegoldás. D. E. II. kevesebb idő alatt több fésűt készített, mint édesapja azelőtt. A legyártott áru is gazdára talált, mivel a kisiparosokra konjunkturális évek köszöntöttek. Mintha a fésű is jobban kelt volna, mint korábban (59. kép). A sokáig megtűrt, hiányos fogúakat az asszonyok, legények újakra cserélték. Ugyanakkor a gyárak még nem ontották a szarumunkát feleslegessé tevő celluloidfésűiket.
Ezenkívül a fiatal mester bizonyítani akart: új fésűtípusokat vezetett be, formájukat korszerűsítette, és portékáját 60-80 km-es körzetbe vitte el. Mindezek szilárdnak tűnő alapot, gazdasági fedezetet látszottak biztosítani a gépesítés költségeinek megtérüléséhez, s azt követően az árutermelés többletének felvevőpiacához.
A takarékos életvitel pár év alatt újabb eredményhez vezetett: a beszerzett két szerszámgép meghajtásához sikerült egy használt benzinmotort vásárolnia. Mivel saját házra még nem tellett, az apai műhelyben rendezkedett be. Ujabb öt év múlt el, amikor nélkülözések árán vásárolt háza telkén egy 25 m területű épületet emeltetett (32. kép). Ide hozta át a motort, a gépeket, a szerszámokat, nem válván meg a tatától örökölt ősi munkahelytől, a kraksznitól. Végre 41 éves korára sikerült valóra váltania legénykori álmát, és - bár kissé fellengzősen hangzik - megnyitotta "géperőre berendezett fésűs kisüzemét". Pazarlás lett volna a motor nyújtotta lehetőségeket kiaknázatlanul hagyni, ezért a kis család termelőközösséggé alakult. A feleség azon nyomban a fálozó kerék elé állt, a két fiú pedig - amint növekedett és erősödött - egyre bonyolultabb feladatokat oldott meg. Mire elérték az inaskort, apjuk már segédi teendőket is reájuk bízhatott (29. kép). Minden munkafázissal megismerkedtek. A gépesítés s az "alkalmazottak" száma gyarapodásának eredményeként az előállított áru mennyisége megnégyszereződött.
Említettem, hogy a kezdő tizenkét munkafázis D. E. II. idején is az elődök által kitaposott úton haladt. Miután a hengeres szarudarabot sík lappá nyújtotta, csak akkor vehette igénybe a szerszámgépek segítségét. Sőt, még ekkor is ülve, hagyományosan végezte a sablonok körvonalainak platnira karcolását, viszont kiszabásukat már a gépre és feleségére, majd a fiára bízta.
Mindenekelőtt a fogvágó munkaeszközöket kellett beszerelnie, és az 50 cm hosszú tengely közepére egy 10 cm átmérőjű, vékony körfűrészt szorított be. E fölé helyezte a rögzíthető, de használat után leszerelhető asztalkát, amelynek közepén egy hasíték volt a fűrész számára. Ennek segítségével szabták ki a szarulapból a leendő fésűt.
A fűrész nyomát a már megismert custráfolóval a "műhelyen", a kraksznin kézi munkával kellett eltüntetni.
Következett az egykori faragást és fálozást helyettesítő gyalulás. Ezt a másik munkagépen, a spindlin végezték el, amelynek jobb karjára egy 20 cm átmérőjű, 5 cm széles, tömör fogaskereket szereltek. A sűrű, 1 cm-re kiálló fogakat borotvaélesre kellett reszelni, amit 50-60 fésű után ismételten éleztek. A motor hajtotta transzmissziós szíj ezt hozta gyors forgásba, miközben a mester a kivágott szarudarabot mindkét kezének hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, s a gyalu alá tartotta, megadva a munkadarab vastagságát, legyalulva a többletet, a bivalyszaru barázdáit és elvékonyítva az egyik vagy mindkét oldalát, ahova majd fogat vágnak. A fésűkészítés hosszas munkafolyamatának ez a legveszélyesebb mozzanata. Ha a gyalu kése a szarudarabot kikapta a munkás kezéből, mindkét tenyerének bőrét, húsát csontig levitte. E tragédiát csak úgy lehetett megelőzni, ha mindkét könyökét oldalához szorítva, tenyereinek távolságát a gyalu alatt rögzítette.
Innen vissza afogvágóhozl Az 50 cm hosszú tengely ritka fog esetében egy 15,5 cm átmérőjű, sűrű fogaknál akár két 6,5 cm átmérőjű, igen vékony körfűrészt forgatott. Előtte két klupni, amelybe az egy vagy két darabot befogták, szorították, majd jobb kézzel lassan a fűrészre engedték. Bal kezével egy igen ötletesen megszerkesztett továbbítót emelgetett a dolgozó, amely - beállításától függően - 3-4 mm szélességű ritka vagy 1-2 mm-es sűrű fogak kivágását tette lehetővé. Természetes, hogy a ritka és sűrű fogakkal egyaránt ellátott fésűtípust külön-külön kellett klupniba fogni.
Ezt afálozás követte, amikor a körfűrész nyomát, apró felszakításait tüntették el. Ehhez vissza kellett térni a kétkarú spindlihez, ahol a két tengely egy-egy 24 cm átmérőjű és 8 cm széles fakereket forgatott. A bal oldalira durva, a jobb kerékre apró szemcséjű, finom csiszolópapírt ragasztottak. A fogazott fésűt éppen úgy tartották a kerék alá, mint a gyalulásnál, viszont ez kevésbé volt veszélyes. A fésűnek most adták meg a végleges vastagságát, a sűrű fogakat pedig annyira levékonyították, hogy könnyen járja a hajat. E munkafázis során a szarupor jobban belepte az itt dolgozókat, mint a liszt a molnárokat.
Ismét vissza a fogvágóhoz! A körfűrész helyére spiccolót, foghegyezőt szereltek az 50 cm-es tengelyre. Ezek 6-9 cm átmérőjű, tömzsi kerekek voltak, 5-7 rovátkával. A kézben tartott fésűk fogát könnyedén reá kellett ereszteni, s a vájatokban ülő, kitüremlő apró fémgátak kihegyezték. Csupán a legsűrűbb, a legvékonyabb fogak nem kértek külön hegyezést. Ezek nyomán a kismesteri termék használhatóvá lett. Bárki könnyen fésülködhetett vele. Feltételezhető, hogy két évszázaddal korábban eme állapotában adták el vagy ajándékozták.
Az igényes kisiparos azonban az esztétikus külsőt, az ízléses megjelenítést hasonlóképpen fontosnak tartotta. Ezt a következő két művelet, a slájfolás és a polírozás biztosította. A teljesség érdekében még iktassuk ide a legegyszerűbb díszítési módot, a falcolást, amihez egyetlen eszközre, falcolókésre volt szükség. Ezt egy 15 cm hosszú, 3 cm széles vaslapból (hordóabroncsdarab) készítette a lakatos úgy, hogy élének két végébe egymástól eltérő mintát, hullámvonalat reszelt. Ezt kellett élessé tenni, majd a régi klupniba rögzített fésű tábláján egyszer-kétszer erősen végighúzni. Nyomában bemélyedés, minta támadt. Az effajta díszítést csak a széles táblájú készítményeken lehetett alkalmazni, mint amilyen a nyeles bontó, a frizér és a nagyobb zsebfésű volt.
A fényezés két munkamenete egyazon géphez, a spindlihez kötődött. A két karon egy-egy 30 cm átmérőjű, 6 cm szélességű puha kerék volt. A bal oldalit vastag katonaposztóból, zsineggel varrták össze, és a slájfoló teknőben forgott, amelynek alján átnedvesített massza volt. Ezt három anyag alkotta: szitált téglapor, a kerék posztófoszlányai és annyi víz, amellyel híg habarcshoz hasonló pépet alkotott. A mester dupla zsákvászonból készített, szinte állig érő kötőt akasztott a nyakába, a csapódó sártól önmagát megvédendő. A két markába fogott fésűt a sárba mártotta, felületére a masszából is tett egy keveset, s ekkor a posztókerék alá tartotta. Ez a művelet minden egyes fésűnél 2-3 percet igényelt, miközben a fésű két oldaláról még a finom fálozás nyomát is eltüntette, s
a készítmény tompa fényt kapott. Utána a közelben lévő vizesdézsába dobta, ahonnan a gyerek kiszedte, "kimosta", majd vászontörülközőbe csavarta, szárította.
Ha a slájfoló teknő csak alsó részből állt volna, a posztókerék téglaporos sárral csapkodta volna be a műhely falait, a gépeket, a dolgozót. Védekezésül egy keskenyebb teknőt a hátához, egy hasonlót fölé szereltek, míg elöl egy zsákfüggönyt eresztettek le. Kötőjén kívül ez védte a mestert, aki emiatt a teknőben végbementekből semmit sem látott. Csupán tapintással állapította meg: teljesen síkos, sima lett-e a fésű? E mesterségnek ez volt a legmocskosabb mozzanata.
Mintegy kárpótlásként, ezt a fényezés, a legtisztább müvelet követte, amit akár a feleség, akár a serdülő fiú elvégezhetett. A polírozó kerék ruhagyári hulladékból, vékony vászonból készült. Húsz-harminc darab utánpolírpasztával megkenték. A fésűt - a már ismert módon - úgy. tartották a kerék alá, hogy mindegyik oldalával, sarkával érintkezzék. Ezáltal olyan fényt kapott, amit néhány éven át megőrzött. A sátorban, a vevő kezében mindenképpen jól mutatott. Kínálta önmagát.


FÉSŰFAJTÁK ÉS ELNEVEZÉSÜK

Előzőleg már szó esett arról, hogy az egyes korokban kialakult életforma - többek között - hatással volt a ruházkodás és a hajviselet módosulására. Mivel e dolgozat egyetlen fésűscsalád két nemzedéke termékeinek vizsgálatán alapul, az általuk készített kisipari áruk időben behatárolhatók. Az alábbiakban bemutatásra kerülő fésűfajták a 19. század derekától a 20. század közepéig mintegy évszázadot fognak át.
Parasztbontó - ősi, egyszerű formát őrző, célszerű fésűfajta. Többnyire bivalyszaruból készült, 8-12 cm hosszúságban. Színe fekete. A gubancos haj kibontására alkalmassá tették ritka, vastag, hosszú fogai. Tartós volta miatt főként a parasztok és a szegény emberek vásárolták. A 20. század harmincas éveiig keresettsége egyre csökkent. Debrecen és Miskolc fésűsei is gyártották, azonos formában és megnevezéssel. Az első világháborúig az ő sátraikban még fellelhető volt egy régebbi típus, a görbefésű, amely szintén egyoldalas, de melegítéssel a tarkó görbületéhez idomították.
Fancni - a legkelendőbb fésűfajta az egyszerű nép körében, mivel ritka és sűrű fogak egyaránt találhatók rajta. A hetivásárokon a kisipar betiltásáig igen keresték. Téglalap alakú, 6-9,5 cm hosszú szarulemezből, hat nagyságrendben készült, többnyire svájcer tehén szarvából. (Debrecenben és Miskolcon gramplinak vagy gyengefogúnak mondták, Bánffyhunyadon parasztfésűnek.) A ritka fognál az eredetileg sarkosan megtört szélét D. E. II. a fálozó keréken legömbölyítette, és 1936 után ezzel az íves két széllel szebbé, "modernebbé" tette.
Simítófésű vagy sűrűfésű, ritkábban porfésű. (Mind a négy város iparosa sűrűfésűként említette; Debrecenben és Miskolcon simítófésűnek is mondták.) Alakja, mérete a fancniéhoz hasonló, de mindkét hosszú szélére sűrű fogat vágtak, csak más-más vékonyságú fűrésszel, így téve indokolttá a két rész egymás szomszédságába helyezését. Mindegyik társadalmi réteg vásárolta. A polgárság körében főleg ott, ahol iskolás gyermek volt. A hajukat megszabadította a korpától, a tetűtől, sőt annak tojásaitól, a serkéktől is. D. E. II. a nagycsalád tagjainak szánt vagy rendelésre készült simítófésű oldalait barokkos cifrázattal látta el. Ez volt a. fajin sürü.
Kósedli - az előbbi kistestvérének tekinthető, mivel csak az egyik oldalán fogazott. Fölötte ívelt, széles tábla. Tréfából és némi kajánsággal D. E. II. tetűpuskdnak és serkebúzónak is mondta, mert "ha ezzel megsűrűzték a kibontott hajat, kiszedte a tetűt, de még a serkét is". (Fh. -fele sürü; Debr. -faros- vagy félfésü, féloldalú.) Vékony, világos tehénszaruból készült; még a szaru gyenge minőségű alja is felhasználható volt. Ezért, s mivel csak egyik oldalára kellett fogat vágni, az olcsó áruk közé tartozott. Az első világháborút követően főként cigányok vásárolták.
Konty fésű - a kisiparos művészi alkotása, amelyet előzőleg részletesen ismertettünk. (Fh. - díszített kontyfésű; Debr. -hajakasztó, hajbavaló, hurkafésű; M. - ugyanúgy nevezték, mint Debrecenben, de olykor kontyfésűnek is; Bh. - a mester ezt nem készítette.) Az elmondottakat egészítjük ki a Debrecenben burkafésűként emlegetett típus leírásával, amelyet kezdetben D. E. I. is készített. Ehhez egy 15 cm hosszúságú, 7-9 cm szélességű, vékony szarulapra volt szükség, amelyből lombfűrésszel egy gyermekfej és váll körvonalait idéző kontyfésűt vágtak ki. A fejrészét díszítették: a fekete színűeket körös, félkörös karcolással, a világosakat áttört mintával. Az alsó felébe 7-8 fogat vágtak. Lapos, kinyújtott állapotában simították, fényezték, majd vásárra készülve a konyhai tűzhelyen fölmelegítették, középen (a nyakrésznél) a fogak fölé hajlították, majd a fogakat görbítő fára szíjazták, kötötték - hasonlóan a többi kontyfésűhöz. Használatban az asszonyok a fogazott részt tűzték a hajukba, míg a ráhajtott, díszített tábla szabadon maradva az ékesítést szolgálta. A 18-19. század fordulójáig tehetős gazdánék vásárolták.
Ihlica - a szlovákok kedvelte, de a román nők által is elfogadott kontyvas szaruváltozata. A korábban leírottakhoz tartozik, hogy D. E. I. hagyatékából egy olyan hajcsavaró is előkerült, amely szélességében - 6-7 cm - tér el az ihlicától, s így a látható két terjedelmes véget apró, finoman kifűrészelt mintával tették széppé, figyelemfelkeltővé (42. kép).
Zsebfésű - a társadalmi fejlődés, a polgárosulás tette szükségessé bevezetését, s az a közösségi elvárás, hogy az utcára lépő, társaságba, emberek közé kerülő férfi hajzata gondozott, "jól fésült legyen". A felmerülő igény kialakított egy zsebben hordható, kezünk ügyében található fésűt, amellyel eligazíthatjuk a szél kuszálta hajszálakat, majd le is simíthatjuk. (Fh., Debr., M. iparosai ugyanígy nevezték, és alakjuk is egyezett a szalontaival.) A 8-14 cm hosszúságú és 2-3 cm szélességű zsebfésű hét nagyságban készült, többnyire világos anyagból. Elsősorban legények vásárolták. A harmincas években D. E. II. ennek alakját is korszerűsítette: a tábláját valamivel szélesebbre és vastagabbra hagyta, amit legömbölyített, "áramvonalasított". A vásárban mindkettő keresettsége a fancniét közelítette meg.
Kis nyeles fésű vagy férfi nyeles - az alább bemutatandó nagy nyeles mintájára készült, zsebben hordható méretben: 13 és 15 cm hosszúságban, négy változatban. Csupán ritka, de erős fogai voltak; a sűrű helyén ívelt, lekerekített nyél. A polgári középréteg férfiúi kedvelték. Vidékünkön ezt a típust D. E. II. vezette be, sőt tervezett egy díszesebb, barokkos táblájú változatot is (47. kép). Azonban ez nem nyerte el a vevők rokonszenvét. (A vizsgált négy helység kisiparosai a férfi nyelest nem említették.)
Nyeles bontó - a fentiekhez hasonló, de mérete amazét jóval meghaladja, akár 20 cm-es is lehet (28. kép). A vastag szarulapba csak ritka, erős fogat vágtak a göndör vagy hosszú női hajak kibontásához. Ez és a nagy frizér volt az iparos legdrágább készítménye, viszont egy életen át tartott. A sátorban közszemlére nem tették; ládában vagy csomagoltan árnyékban őrizték. A polgárságnak is csak az igényes és tehetős tagjai vásárolták. (Fh. - nagy bontófésű; Debr., M., Bh. - nyeles fésű.)
Frizér - ritkábban női bontó. (Fh. - nem említi; Debr., M. - nagy frizérbontó; Bh. - női hosszú fésű.) A formafejlődés egy későbbi, múlt századfordulói szakaszán alakult ki, és a fancni kettős rendeltetését igényesebben, magas fokon teljesítette. Hossza 14,5-19 cm, szélessége 4-5 cm; nyolc nagyságban készült, fele ritka, fele sűrű foggal, de nem annyira, mint a "serkehúzó". Egyébként e sűrűséget a nagyságosasszonyok, később az iparos, kereskedő és nagygazda feleségek nem is igényelték. Lakodalmi ajándéknak gyakran vásárolták, mivel családi fésűként akár évtizedeken át szolgált. - Egyébként D. E. II. ennek is megváltoztatta a szabásmintáját. A 20. század első harmadában tábláját lóháthoz hasonló hullámvonalban fűrészelte ki, apjától örökölt sablonok szerint; végül falcolással díszítette, amint tette a zsebfésűkkel. 1935 után a frizér szélesbített tábláját enyhe ívvel vágta ki, majd a széleit a fálkerékkel lekoptatta, gömbölyűvé, kellemes fogásúvá tette.
Pántos frizér - D. E. II. ifjú menyeinek készítette. A föntebb ismertetett világos női bontó tábláját bivalyszaruból kivágott két párkánnyal erősítette meg, s ezeket fehér szaruból reszelt "szögekkel" fogta össze. Ma is megvannak, használhatók. Rendelésre néhányat másnak is ügyeskedett. (Debr. és M. - borított frizér; a másik két mester nem bajlódott vele.)
Borbély fésű- csupán férfifodrászok használták; többnyire személyes rendelésre készült. A régi típusú zsebfésűhöz hasonló, de hossza a 20 cm-t is elérte. (Debr. és M. -
borbélyfésű.) D. E. II. szerint ez a fésűfajta még a női bontónál és a nyeles bontónál is nagyobb figyelmet és hozzáértést kívánt. Az alkalmasnak ígérkező fehér színű platnit már a préselés után félretették, és legalább fél éven át szárították. "Nem volt baj, ha egy évig is így maradt - jegyezte meg édesapám -, mert akkor nem hajlott el. Nem minden iparos fordított rá akkora gondot, mint mi. Már az apám is oly elismert borbélyfésű-készítő volt, hogy Ungvárra, Nyíregyházára, a dél-dunántúli Barcsra s az ország sok városába küldte a keskeny csomagokat." Az utódról hasonlóan nyilatkozhatunk. A trianoni békeszerződést követően új felvevőpiacot kellett kialakítania, főként Nagyváradra, Aradra, Kolozsvárra szállított. Találkoztam olyan szalontai borbéllyal, aki 2000-ben büszkén mutatta fel megsárgult, de kopott fésűjét: "ezt még az öreg Danielisztől vásárolta az apám, de most is kezembe veszem".
Stílfésű - a 20. század harmincas éveitől D. E. II. kizárólag női fodrászoknak készítette. Alakja, hossza azonos az előbbivel, de a sűrű fogak helyett hegyes nyelet kellett kifűrészelnie, hogy a fodrász ezzel válassza ketté középen a dús női hajat. Egyébként a német "Stiel" jelentése: nyél - tehát ez is nyeles fésű. Bizonyára a már ismertetett, ilyen néven szereplő fésűtől való megkülönböztetés érdekében őrizték meg az összetett szó német előtagját.

EGYÉB SZARUMUNKÁK

A fésűs kisiparos termelőtevékenysége 90%-át a felsorolt alaptermékek előállítására fordította. Ellenben olykor akadt olyan felkérés, rendelés, amely anyagismeretét, mesterségbeli tudását, ügyességét és alkotóképzeletét tette próbára, sőt egyike-másika lehetőséget nyújtott iparművészeti jellegű tárgyak előállítására (7. kép). A mesterek ezeket már a fenti okok miatt is szívesen vállalták, de azért is, mert változatosságot hoztak az egyhangú munkába, továbbá a különleges kérést jobban megfizették. A nem fésűt eredményező foglalatosság főleg a húszas évek után bővült, amikor a bakelit és celluloid alapanyagú, olcsóbb gyári készítmények megszüntették a szarufésű egyeduralmát. Ugyanakkor a nagyipar még nem tudta átfogni a polgári életforma támasztotta valamennyi szükségletet, sem a felbukkanó új foglalkozások eszközigényét. Ekkor egyik-másik szemfüles kisiparos vállalta a mutatkozó űr kitöltését. Ezenkívül akadtak olyan egyedi igények is, amelyek csak kézműves készítményekkel voltak kielégíthetők. Ezeket az úgynevezett egyéb szarumunkákat - az áttekinthetőség kedvéért - három csoportban mutatom be.

Más foglalkozásokhoz készített kiegészítő munkaeszközök

A bevezetőben szó esett arról, hogy a kézműipar önállósulása előtt a föld népe jórészt maga állította elő használati tárgyait, s ehhez nyersanyagként az állatok szarvát is felhasználta. Például a 19. század derekáig a kaszával dolgozó parasztok a fenőkövet a derekukra erősített tokmányba tették, amit elhullott vagy levágott tehén szarvából alakítottak ki.
Az említett időszaktól kezdve gondjaikon a fésűsök könnyítettek. A tímároktól nagy tételben vásárolt szaru között fiatal jószágoktól származó, fésűkészítésre alkalmatlan darabok jócskán akadtak. A mester ezekből kaszatokot, teljesebb nevén kaszakőtartót készített, amelyet kizárólag szénamunka és aratás idején kerestek a sátorban. D. E. II. évtizedeiben a bádogosok is előállottak a maguk gyártmányával. A földművesek többsége kitartott a szaru mellett, mert értékelték ama előnyét, hogy a kaszakő nem lyukasztja át úgy, mint a bádogot, s nem veszíti el a nedvesen tartáshoz szükséges vizet, sőt nem is rozsdásodik. Annak is hagyománya volt, hogy a fésűs csülkölővel látta el a kötélverőket, azaz olyan vaskos szaruheggyel, amelynek segítségével a vastag kötélfonatban hézagot tágítottak a szükséges hurok számára. A jelentős iparoscsoportot alkotó csizmadiák és cipészek használták, keresték a kármentőt. Ez egy 20 cm hosszú és 3 cm széles, egyenes csontlap, amellyel vágás közben a készülő lábbeli bőrét óvták a kártól.
Az alábbiakban felsorolásra kerülők - újabb keletűek lévén szinte kizárólag D. E.
II. ügyeskedésének az eredményei:
- lisztlapát vagy lisztsimító - amire a molnár mintát vett, hogy a liszt finomságát vizsgálja;
- üstkaparó - cukrászok, szakácsnők számára. Alakja a nagyobb sűrűfésűé, de sokkal vékonyabb és fogat nem vágtak reá;
- szörpkavaró kanál - bodegások, vendéglősök rendelésére;
- csontkanál - a ruszli (apró, heringféle hal ecetes hagymával eltéve) "kihalászásához" vendéglátóegységeknek;
- szaruborotva - razolos borotváláshoz. (Debr., M. - zsidóborotva.)


Használati tárgyak

A mindennapi életben szükséges tárgyak megannyi nyersanyagból készültek. Ha nem is nagy számban, de akadtak olyan személyek, akik vagy azért, mert különlegességre vágytak, vagy mert ismerték a szalontai fésűs e téren megnyilvánuló képességeit, sajátos kérésekkel, elképzelésekkel fordultak hozzá.
A számtalan egyéni rendelés felsorolása előtt szóljunk egy olyan szarumunkáról, amely mind az apa, mind a fia sátrában állandóan szem előtt volt: ez a cipőhúzó vagy cipőkanál. A fémből, később műanyagból készült vetélytársai előtt szinte egyedül uralta a piacot. Az iparos már azért is szívesen foglalkozott vele, mert a fésűkészítésre alkalmatlan, vékony platnikat és az 5 cm szélességű hulladékot is hasznosíthatta. A D. E. I.-től reánk testált körte alakú minta 18 cm hosszú, a hasánál 6 cm széles, ami a felső résznél 2 cm-re keskenyedik. Akár a kontyfésűt, ezt is a karcolás nyomvonalán lombfűrésszel vágták körül, majd a vékonyítás, fényezés több fázisú munkafolyamata végeztével langyos melegítés után gömbölyíteni kellett. Ehhez kaptafa alakú formázókra volt szükség, amelyen az emberi sarokhoz idomították, a felső végét pedig a mutatóujj számára behajlították.
D. E. IL a cipőhúzók fogóját korszerűsítette. Ez utóbbi görbítést úgy küszöbölte ki, hogy felső részét félkörrel zárta, amelybe a mutatóujjnak kerek lyukat fűrészelt. Egy másik újítása a 8 cm hosszú, 4 cm széles kicsi cipőhúzó, amit az utazgató polgár mindig keze ügyében tartott (48. kép).
Az egyéb szarumunkák megtervezésére, elkészítésére mindkét D. E. szabadidejét csonkította meg. A lombfűrészelést késő délután vagy este végezték, a kontyfésűk és a cipőhúzók görbítését pedig vasárnap délelőtt, ha nem mentek templomba.
E keresett portékákhoz viszonyítva az alábbiakat már meglehetősen ritkán igényelték:
-bicskafésü - a csupán bontófogú zsebfésűt tokba bújtatták, amely világos szaruból készült. Használat előtt "kinyitották", utána visszazárták. Apa és fia teljes működése során ötnél többet nem készített;
- bajuszigazító - a kis nyeles fésűhöz hasonló, de közepes sűrűségű fogakkal, nyele pedig a fésű táblájával 30 fokos szöget zárt (49. kép). A két nemzedéknyi idő alatt jó, ha ebből féltucatnyit rendeltek;
- borotva- és késnyél - az előbbit borbélyok, az utóbbit a mészárosok és a családtagok igényelték;
- szemüvegráma - csak D. E. I. bajlódott vele fiatal korában; a századfordulón megjelent műanyag fölöslegessé tette;
- görbebot fogója és koptatója - többnyire idős emberek és saját maguk számára; fekete szaruhegyből állították elő;
- esernyő nyele és koptatója - világos szaruból is;
-sétapálca - a 19-20. század fordulójának divatja, "selyemfiúk", rangos polgárok státusszimbóluma, amelyhez hasonlót - vasárnap délutáni korzózásukhoz - békéscsabai fésűssegédek is ügyeskedtek, közöttük D. E. I. A világos és sötét szarulapokból 10-12 mm-nyi karikákat vágtak ki, amelyeket egy összetartó, szögletes acélpálcára fűztek, majd e sorozatot összepréselték, kidolgozták, fényesítették;
-fényképráma - D. E. I. családi fotográfiákhoz szerkesztette bivalyszaru és fehér színű platnik kombinációjával. Ezeket a maga reszelte fehér és fekete csontszegekkel farámára rögzítette, ami fölöttébb próbára tette türelmét és kézügyességét;
- cigarettaszipka - ritkán befutó rendelésre;
- römikövek - bivalyszaru-hulladékból; D. E. IL készítette a harmincas években, amikor e társasjáték elterjedt. A számokat színes olajfestékkel rajzolták rájuk;
- bútorfogantyú - ajtókra, fiókokra; D. E. II. munkája, ritkán adódó rendelésre;
- ruhafogas, kulcsfogas - D. E. IL a nyersanyagszállítmányból olykor kiemelte a szép színű és formájú magyar ökör vagy magyar tehén páros szarvát. Ezeket nem darabolta fel fésűnek, hanem félretette. Az előbbiből - alkalomadtán - ruhafogast, az utóbbiból kulcstartót készített;
- íróasztal-fölszerelés - D. E. II. a fiát ajándékozta meg a következőkkel: toll- és ceruzatartó, tollszár, papírvágókés, vonalzó, itató a tintát beszívó papírcsík számára; alapanyaguk bivalyszaru, fehér díszítéssel;
-játékok, csontfigurák - D. E. II. lombfürészelte gyermekeinek szarulaphulladékból.


Díszek, "ékszerek"

Az első, amelyről az új alcím keretében szólnom kell, a használati tárgyak és a díszek közé egyaránt besorolható. Ez az övcsat (50. kép). Keresettsége és kismesteri előállítása két tényezővel függött össze: a városi strandot 1933 nyarán adták át a közönségnek.
Reich Sándor, a kötöttárut készítő vállalkozó felismerte a konjunkturális helyzetet, és férfi-női fürdőruhákat kezdett nagyban gyártani. Azt nem tudhatom, saját ötletéből fakadt-e vagy a változó divat hozta magával az övek bevezetését, de két-három nyáron át a nagyiparos édesapámat bízta meg: készítsen csatokat az övek elejére. Anyagi haszna mellett ennek is előnye volt, hogy a másra nem alkalmas vékony szarulapokat, sőt a szélesebb hulladékot is felhasználhatta. Ama vonzata sem hagyható említés nélkül, hogy D. E. II. most szabadjára engedhette alkotóképzeletét: tucatnyi, egymástól eltérő formájú övcsatot tervezett. Volt közöttük téglalap, négyzet, rombusz és kör alakú, barokkos díszítésű. Főleg a világos színűeket keresték. A csatos öv divatja áttevődött a komoly női ruhákra, kosztümökre is, ami egy-két éven át megnyirbálta a fésűs szabadidejét.
D. E. II. a nagy család nőtagjai számára meglepetésként egyéb apróságokat is lombfűrészelt:
- ruha- és kabátdísz;
- hajcsat - a 20. század hatvanas éveinek frizuradivatjához alkalmazva, amelyhez D. E. II. a hajdani kontyfésűk mintáit használta fel új formában;
- dísztárgyak - fényezett fa alapon széttárt szárnyú madár, vázaféleség művirág számára, lámpaernyő éjjeliszekrényre;
- tülök - falra vagy vállra akasztható; a pásztortülök díszes, fényezett mása. A rendőrfőnök készíttette fiának 1935 karácsonyára.
A műanyag nem csupán a fésűsmesterség holnapjára hatott ki, de beleszólt a dísztárgyak készítésébe is. D. E. II. Nagyváradról vásárolt celluloid lapokból családi használatra fűrészelt fényképrámát, falidíszt, íróasztalra tinta- és tolltartót, olykor eladásra hajcsatot, hajtűt. - Mindezek a kísérletezés, a műanyaggal való ismerkedés szintjén maradtak, ígéretes folytatás nélkül.


A felsorolt csontmunkák, valamint a fésűk változó, megújuló formái egyaránt arról tanúskodnak, hogy a két Danielisz jól ismerte a szaru feldolgozásának titkait, és alkotó módon folytatta, fejlesztette az elődök által reájuk testált mesterséget (51-54. kép).


A FÉSŰSSÉG KIHALÁSA

A gép, a nagyipar uralomra jutása az alkotómunka lehetőségét s a szakmai siker örömét ragadta ki a kismester kezéből, amikor a minőség helyett a mennyiségi termelés lett a cél. A 20. század első évtizedeiben e folyamat felőrölte a kézművességet, s a műanyagból áru, a társadalmi megbecsülést kivívott mesterből a gyártulajdonos alkalmazottja, egyszerű munkás lett.
D. E. II. számára mindenekelőtt a nagyváradi fésűgyár jelentett kihívást, amely olcsóbb termékeivel ellátta Bihar s a szomszédos megyék rövidáruüzleteit. De miként léphet ki e fojtogató helyzetből az a kisiparos, aki majd egy órán át melegíti, faragja, fűrészeli a szarulapot, amíg egyetlen fésűt elkészít belőle?
Első kísérletéről már számot adtam: gépeket szerzett be, hogy munkáját termékenyebbé téve kevesebb költséggel több portékához jusson. Azonban még ezzel sem szűnt meg az előállítási költségek között támadt szakadék, mivel egy műanyag fésű elkészítése csupán néhány másodpercet igényelt. Kanálnyi barna por a forró automatába, benyomnak egy gombot, s már dobja is ki a kész fésűt. Tetszetős, de főleg olcsó. A vásárlók egy része - sajnos - azzal nem törődött, hogy e kezdeti időszakban ezek még nem versenyezhettek tartósságban a szarufésűkkel. így a kisiparos vevőköre egyre szűkült. Lassanként csak a hagyományos típusokhoz (fancni, sűrű, kósedli) ragaszkodó falusiak, valamint a tartós és szép szarufésűt inkább megszokásból használó polgárasszonyok keresték föl a jól ismert sátrat.
Egy évtizeddel az első világháború befejezte után gazdasági válság tört a kapitalista országok lakóira, ami a kelet-európai államokat, jelesül Romániát fokozottan, annak polgári rétegét kettőzött erővel sújtotta. A nemzetiségi kisiparos a létminimumot is nehéz gondok között teremtette elő. D. E. II.
a család drámai helyzetének okát a gyári konkurenciával magyarázta, amelyből mielőbb szeretett volna kiszabadulni. Visszaemlékezése szerint két út állt előtte: vagy beadja az ipart, és meglett férfiként új szakmát tanul (de melyiket? - hiszen a válság a többit is érintette), vagy virtuális kompromisszumot köt a gyárral, és annak a termékeit is árulja.
Mindkét megoldást kipróbálta. Előbb ez utóbbit.
így jelentek meg sátrában az olyan fésűfajták, amelyeket a változó női hajviselet igényelt, de a szaru merevsége miatt ezeket elő nem állíthatta: a falusi román lányok számára a körfésű, a polgárasszonyoknak a fej formáját követő oldalfésű. Aki még kontyot hordott, az a fonatokat hajtűvel tartotta össze. A legények a bakelit fésűhöz zsebtükröt vásároltak, a borotválkozáshoz pedig álló tükröt, borotvaszappant és pamacsot. A szaru alapanyagú frizérek mellé a pultra kerültek műanyagból préselt másai, majd 1938-tól az átlátszó "üvegfésűk" zöld, kék, fehér, rózsaszín árnyalatban. A gyári termékek békességben elfértek a kisipari készítmények szomszédságában, választékot kínálva a vevőknek. Ha ezek keresettségét vizsgáljuk, megállapítható: a bekövetkezett helyzet ellenére 1938-ban a fésűs nettó jövedelmének 65-70%-át továbbra is a maga munkájának értékesítéséből valósította meg. Azonban ez az arány egyre romlott.
Az előzőekben már jelzett mesterségváltás 1941-ben következett be, aminek részben gazdasági, részben személyi oka volt. Az 1940. augusztus 30-án aláírt második bécsi döntés értelmében Nagyszalonta Magyarország része lett. Az új országhatár közvetlenül a város alatt húzódott, elzárva az árucsere megszokott útját, Dél-Bihar idetörekvő falvainak parasztságát, miközben a tőlünk nyugatra esők két évtized során Gyula és Békéscsaba felé új ösvényt tapostak. Kovács Imrének, az Ipartestület elnökének 1942-es beszámolójából idézek: "Nehéz a kisiparosság helyzete! Kereseti, jövedelmi, megélhetési viszonyaiban csökkenés mutatkozik."
A lakosság valamennyi rétegére kiható létfenntartási gondokat a háborús események súlyosbították. Mindezeket tetézte a családfenntartó balesete: D. E. II. lábát törte. Mivel a mesterség folyamatos állómunkát kívánt, a fésűsségről egy időre le kellett mondania. E helyett - a családi kapcsolatoknak köszönhetően - elvállalta a körösrévi (Vadul Crisului) turista menedékház és a Zichy-barlang gondnokságát, ahova felesége és gyermekei is követték.
Az új életkörülményeknek a harci cselekmények reánk törése vetett véget. Emberi településtől távol, az erdő kellős közepén mindannyiunk fizikai léte forgott veszélyben. Családunk a legközelebbi járásszékhelyre, Élesdre (Alesd) költözött. De mi biztosította itteni megélhetésünket? A kényszerből elhagyott kisipar! D. E. II. Szalontáról elhozatta gépeit, legfontosabb szerszámait, és műhelyt rendezett be egy bérelt lakásban. És a gyári konkurencia? Váratlanul egycsapásra megszűnt. Az üzemeket belövések, bombatámadások érték, többet kiraboltak; az újrainduláshoz szükséges, nyugatról érkező alapanyagok forrásai elapadtak. Az embereknek viszont fésülködniük kellett.
A háborúval együtt járó mostoha tisztálkodási körülmények kedveztek a parazitáknak. Sokan örvendtek a "tetűpuskát" készítő iparos feltűnésének. A kezdeti kereslet megnövekedett, aminek édesapám csak úgy tehetett eleget, hogy mindkét fiát munkába állította. Ekkor D. E. III. húszévesen - a családi hagyományokat folytatva - fésűssegédi munkakönyvet szerzett. Azonban a reánk szakadt politikai, gazdasági, társadalmi változások arra figyelmeztettek, hogy a kisipar 1945-1948 közötti feléledése hamarosan aléltságba, majd megsemmisülésbe csap át.
A pártdiktatúra első ténykedése a bankok, bányák, gyárak államosítása (1948. június 15.) volt, amit gyorsított ütemben a kisiparosok tönkretétele, majd szövetkezetekbe tömörítése követett. Ez történt édesapámmal is, aki 1950-ben iparának beadására kényszerült. A hatodik x-hez közeledve napszámossá kellett lennie ahhoz, hogy családjának a betevő falatot megkeresse. D. E. III. viszont értelmiségi pályára váltott át: pedagógussá lett. így és ekkor halt ki a Danielisz család több nemzedékének hagyományos mestersége, a fésűsség.
Azonban a szakmáját szerető, az alkotás örömét átérző kézműves nem egykönnyen nyugszik bele a vesztésbe, különösen nem az olyan tevékeny ember, mint D. E. II. Évtized múltán az őt alkalmazó Helyiipari Vállalat 68 éves alkalmazottjának kezébe adta a lezárt munkakönyvet. Valójában nem vonult nyugdíjba. A kiöregedett benzinmotort már rég eladta, s így az egykor nélkülözések árán beszerzett két gépet már nem használhatta. De megmaradt a krakszni, a fésűsök faragószéke, s az apjától örökölt kéziszerszámok. Beült a "műhelybe", és 85 éves koráig fűrészelte a fogakat, csiszolta, fényesítette a portékát, éppen úgy, amint elődei tették. Vevői is akadtak. Azok, akik még emlékeztek a tartós szarufésűkre, s a családosok, akik szükségesnek ítélték "megsűrűzni" gyermekük haját. Amikor az érdeklődőkből is kikopott, a menyeit látta el a különös gonddal készített fésűkkel, cipőhúzókkal, haj- és ruhadíszekkel. Utolsó éveiben vitrintárgyakat s az unokának játékokat lombfűrészelt. A közismert latin szólás parafrazált változata teljesen illett reá: "dum spirabat, semper laborabat", azaz: amíg élt, állandóan dolgozott.


A TERMÉKEK ÉRTÉKESÍTÉSE

Egy kisiparoscsalád három nemzedékének életútját e proverbiummal le is zárhatnánk. Megismerkedhettünk a fésűkészítés hosszadalmas munkamenetével, kezdve a csupán izomerővel végzett fázisoktól a részbeni gépesítésig. Ám tudatosan hallgattam az így előállított termékek értékesítéséről, a vásározásról, hogy befejezésül erre is sort keríthessek.
Iparostársaihoz hasonlóan a csabai, majd a szalontai fésűs egy személyben volt termelő és elárusító.
D. E. I. és D. E. II. heti munkaidejének csupán 37%-át tölthette műhelyében. A napok 40%-át a helybeli és egy-(két) környékbeli heti piacon, valamint az évente négy alkalommal 10-12 községben tartott nagyvásáron múlatta (55. kép). Mindezekhez hozzáadódtak a nyersanyagbeszerzés és szállítás gondjai, a ház körüli teendők. Az esztendő 365 napját - számokkal kifejezve - így hasznosították:
- árutermelő munka 134 nap;
- az áru értékesítése 144 nap;
- háztartás, kert 21 nap;
- pihenés, szórakozás 56 nap;
- állami, társadalmi, nagycsaládi kötelezettségek 10 nap.

Nagyapám a 19. század végén szerveződő manufaktúrával csak úgy vehette föl a versenyt, ha munkaidejét a kimerülés határáig növelte. Fiának legmaradandóbb emléke, hogy a mama és a lányok még a meleg ágyban szenderegtek, de a tata már a krakszniban ült, és fűrészelte a fésűfogakat. A késő este ugyanott találta: tíz óráig eldolgozgatott a petróleumlámpa mellett. Alapelve volt: ahány fésűt reggel munkába fog, azt félbe nem hagyja, hanem glancolva, kifényezve teszi felesége elé a szobaasztalra. Ez átlag 48-50 fancnit vagy dupla sorú sűrűfésűt jelentett.
A többi iparoshoz hasonlóan a Danieliszek is maguk ajánlgatták termékeiket a sátoruk előtt ácsorgóknak. D. E. I. viszonteladóknak nem dolgozott. Ehelyett portékáját távoli településekre is igyekezett eljuttatni, főleg olyan községekbe, mezővárosokba, amelyeket más fésűsök nem kerestek föl. Két hetipiacon folyamatosan jelen volt: Nagyszalontán (56. kép) és a tőle 20 km-re, nyugatra fekvő Sarkadon. Ez utóbbi helységbe a fiatal feleség vonaton jutott el egy kis méretű faládába szorított áruval. A sátrat egy ottani ismerősnél tartották. Erre a besegítésre mindenképpen szükség volt, mert a férj nem vonhatott el két teljes napot a termelésből, viszont mindkét bevételre nagy szükségük volt.
A kirakodóvásárok jogszokása olykor fura helyzetet teremtett. A sarkadi piacokat a gyulai és a békéscsabai fésűs is fölkereste, méghozzá mindketten rokonok, sőt idősebbek. El kellett dönteni, kié legyen a szélső, a jobb hely a sátrak utcájában. Azé, aki a kérdéses megyében fizeti az adót! - feleli a szabály. Mivel e nagyközség ebben az időben Bihar megyéhez tartozott, a vékonycsontú fiatalasszony megelőzte sógorait, a tekintélyes mestereket.
A trianoni palotában 1920-ban aláírt békeszerződés Nagy-Románia nyugati határát éppen Nagyszalonta és Sarkad között jelölte ki, elszakítva e lutheránus családot békéscsabai rokonaitól. Ám a bő három évtizede idetelepült mester özvegye és tizenegy gyermeke nem szándékozott e kálvinista várost elhagyni. A legidősebb fiú átvette az apai örökséget, a műhelyt, a szerszámokat, a piacokat és vásárokat a gránicon túl maradtak nélkül. Sarkad helyett a 25 km-re fekvő Tenke (Tinea) községet választotta. Mindkét heti piacon személyesen árulta fésűit. Ő már megcselekedhette, mert a részleges gépesítéssel munkáját termelékenyebbé tette.
Tenkére - harmadmagával - fuvarost fogadott, és az otthon is használt nagyobb ládáját tette a kocsiderékba. A sátort egy piacközeli rokonnál tartotta Nagyszalontán, a vásártérre néző csizmadiaszínben, amiért évi bért kellett fizetnie (57. kép). Még két sátort készített saját kezűleg: az egyikkel a nagyvásárokat járta, a másikat Élesden eszkábálta össze. Miután egyik húga ide férjesült, az itteni nagyvásárokat is fölvállalta, s a kisebbik ládával vonaton tette meg a 80 km-nyi utat.
A húszas években a kisjenői (Chisineu-Cris) piacokat is fölkereste, mert a gépesítéshez, házasodáshoz több pénzre volt szüksége. Jelentősebb bevételre az évszakonként meghirdetett országos nagyvásárokon számíthatott. Ezek sorából az ősziek emelkedtek ki, amikor a gazdák értékesítették termékeiket, apró- és lábasjószágaikat, s az árából beszerezték az addig nélkülözött ipari portékákat. D. E. I. augusztustól már "raktárra" dolgozott, ami valójában a kaszni alsó fiókját jelentette, D. E. II.-nél a tükrös szekrénykét. Ilyenkor kapóra jött egy-egy betévedt vándorsegéd, de nagyapám két-három hónapnál tovább nem tartotta őket. A vásározásból fizette a nyersanyag rendeléseket s a felgyűlt tartozásokat. Négy-öt kisiparos fogadott egy fuvarost, akik 60-70 km távolságra is elszekereztek (58. kép). Éjfélkor indultak, hogy korán érkezzenek, s idejében elfoglalják helyüket, vagy egy alkalmasabbért harcoljanak. A harmincas években akadt egy zsidó vállalkozó, aki teherautóra tett szert, és erre 10-12 kisiparost, rőföst, bazárost pakolt fel. Akár ezt, akár amazt választották a vásározók, a megkövecselt megyei utakon, máskor földutakon a lelküket is kirázta a szekér, az autó.
D. E. II. fésűivel tucatnyi községet, vásárhelyet keresett föl, mégegyszer annyit, mint apja. A határon túl maradt falvakat bőven pótolta Dél-Bihar és Észak-Arad megye piacaival, más szóval a Fekete- és a Fehér-Körös mentiekkel. Közép- és Észak-Bihart a nagyváradiak és a Sebes-Körös völgyében működő iparosok, rőfösök szállták meg. Ez utóbbi vidéken egyetlen kivétel a már említett Élesd, ahol versenytársra nem akadt. A Fekete-Körös mentén a következő vásárokat látogatta: Tenke (Tinea), Talpas (Talpos), Vadász (Vínatori), Zerénd (Zerind), Ökrös (Ucuris); próbálkozott a felső folyás két nagyobb helységével, Belényessél (Beius) és Vaskóhval (Vascau) is, de a távoli utazás költségei tetemesek voltak. A Fehér-Körös völgyében ezeket látogatta: Kisjenő (Chigineu Cris), Borosjenő (Ineu), Bél (Beliu), Csermő (Cermei) és olykor Simánd (Simand) (61. kép).
Összegzésként elmondható, hogy D. E. II. vevőinek köre hozzávetőlegesen 2500-3000 km-nyi területről, 50-55 helységből érkezett, és mintegy 120 000 román, magyar, kisebb arányban szlovák nemzetiségű lakos közül toborzódott.
A vásárkörzet nagysága, látogatottsága esetenként két napra terjedő árucserét tett szükségessé. így volt ez például Nagyszalontán, Kisjenőben és Csermőn. Ilyenkor a könnyen mozgó mesterek valamelyik parasztházba kéredzkedtek be ajándéktárgy vagy pénz ellenében. Miután divatba jött a teherautó, ennek rakterében bundán aludtak. A rőfösök sátrukat ponyvával körülfüggönyözték, és a végvászonhalmazokon pihentek.
A vásári rendtartásban benne foglaltatott, hogy a visszatérő árusok mindig egyazon helyen állítsák fel sátraikat. így a kialakult vevőkör kire-kire könnyen rátalált. Ha egy szakmát többen képviseltek, a sátorutca eleje a legidősebb mestert illette meg, utána a korban, rangban következőket. Ha valaki először jelent meg egy adott községben, a vásárbíróhoz fordult: jelöljön ki helyet számára.
A fésűs szomszédságában leggyakrabban a szappanost, a kefést, a bazárost, az ingvarrónőt találhattuk, olyan egyedi mestereket, akikkel nem lehetett önálló sort alkotni. Mi többnyire az útszélre kerültünk. Előnyünkre vált a feltűnő forgalmas hely, azonban ezzel együtt a bámészkodók, a lopási szándékkal kérdezősködők, a tumultust kedvelő tolvajok is hamar reánk találtak. A kárt úgy lehetett megelőzni, hogy D. E. II. feleségét, majd - mihelyt odanőttek - fiait vitte magával.
Szüleim nem voltak babonások, de egy vásári hiedelem erősen tartotta magát: az első vevőt nem szabad elengedni, kiváltképpen nem, ha roma! Nyomukban jár a szerencse. Erről a romák maguk is tudtak: elsőként érkeztek, s a lehető legolcsóbban jutottak a portékákhoz.
E szokást a mester a maga javára is kamatoztatta. Nem egy reggel befutó, alkudozó vevőjét győzte meg e szavakkal: "Csak azért adom ennyiért, mert maga az első vevőm." Máskor így: "Ha nem az első vevőm lenne, ennyiért nem is adnám." Valójában a szokásos árát kapta meg érte.
Mindkét Danielisz sátorban árult, amit a következőkből szereltek össze: két kecskeláb, elől-hátul függőleges furat, ami biztosan tartotta a 2 m, illetve 2,20 m
magas oszlopféleségeket. Ezeket három léc kötötte össze, hogy föléje feszíthessék a faggyúval vízhatlanná tett ponyvát, amely esőtől és naptól védte a kirakott portékát, némileg az árusítóját. A két kecskén egy 150 cm hosszú és 50 cm széles deszka, a pult feküdt. Háttámaszként egy azonos hosszúságú, de fele akkora szélességű deszkát helyeztek ferdén a pultra. A mester e mögé helyezte a drága frizéreket s a tartalékként hozott csomagolt egyéb fésűfajtákat (60. kép). Mindkettőt fehér lepedővel takarták le, hogy a reá helyezett portékára a vásárlók figyelmét jobban felhívják. D. E. I. a keskeny pult mögött középen állt, ahonnan a vevő keze mozdulatát szemmel kísérhette. Hibás árut ki nem állított, nehogy elriassza az érdeklődőket. Ha olykor akadt efféle, azt a nagyon szegényeknek s az alkudozóknak ajánlotta föl olcsóbban.
D. E. II. sátra abban különbözött az elődjétől, hogy a hátsó, ferde deszka szélesebb lett, azonos méretű a pulttal. A mester, miután a lepedővel ezt is letakarta, 3-4 párhuzamos sorban széltől szélig spárgát feszített ki, hogy reá helyezze a lányok körében ekkor fölkapott celluloid körfésűket, hajráfokat s a polgárasszonyok kereste oldalfésűket, műanyag hajtűket.
A 20. század kezdetének gyári portékái - kisebb arányban - már D. E. I. sátrában is feltűntek. Egyenesen Bécsből rendelte őket. Az első világháborút követő női hajviseleti változás, a polgárság divatjának utánzása s az ezt ügyesen fölkaroló gyáripar arról győzte meg D. E. II. -t, hogy minél nagyobb mennyiségben vegye át a váradi fésűgyár változatos formájú termékeit. 1925-ben piaci árukészletének negyedét, 1938-ban már harmadát alkották ezek a cikkek, amelyeket 20-25%-os haszonnal adott tovább.


Beszélhetünk-e a jelenség fordítottjáról, a Danielisz-fésűk nagybani árusításáról? D. E. I.-től a kereskedők csak borbélyfésűt vettek át, korlátozott mennyiségben. Az 1925-ös kisgépesítésnek tulajdoníthatóan fia a megtermelt többletet a sátorban már nem tudta értékesíteni. Az emberek, főképp a városiak rájöttek arra, hogy a szükséges dolgokat a hét bármelyik napján megtalálják a kiskereskedőknél, a fésűket a gyarapodó számú bazárokban, divatáruüzletekben. Az idősebbek eleinte még idegenkedtek a szokatlan színű, formájú gyártmányoktól. Inkább választották a drágább, de tartós megszokottat. Ezért került az üzletekbe D. E. II. fésűinek egyötöde. Ezt a piaci árnál 15-20%-kal olcsóbban adta, hogy a rövidárus is találja meg a számítását.
A viszonteladókkal teremtett kapcsolatoknak több előnye volt: ellenértékét egy összegben kapta kézhez; nem kellett naphosszat a hőségben, máskor fagyban, sárban álldogálnia; megszűnt a negyedórán át tartó alkudozás, amely ebben az időszakban az adásvevés elmaradhatatlan velejárója; nem volt kitéve egyik-másik helyi hatalmasság, csendőr, adóellenőr zaklatásának.
D. E. II. vásárlóinak többsége a szalontai, tenkei, élesdi kereskedők közül került ki, de szállított fancnit és parasztbontót a messze Nagybányára (Baia
Mare) is. Néhány évig a határon túli Sarkadra is átcsempésztetett apró csomagokat a jövő-menő kettősbirtokos szomszéddal.
Édesapám piacozásának utolsó szakasza az Elesden való tartózkodás 1945-1950 közötti éveire esik. Az itteni hetivásáron való jelenléte mellé csatolta még a 25-30 km-re lévő Mezőtelegd (Tileagd) és Nagybáród (Borod) olykori fölkeresését, s amíg tarthatták, a szentjobbi (Sâniob) és a fekete-erdői (Pádurea Neagrá) búcsún is próbálkozott.
Egy kiszámíthatatlan sorsfordulat Nagyszalontára is visszaterelte a Danielisz-féle fésűket. Az egyik sógor éveken át fogolytáborban sínylődött. Ekkor édesapám úgy segített húgán, hogy használatra átadta neki itteni sátrát, és jutányosán ellátta portékával. Azonban feltűntek a Kommunista Párt jelszavait magukévá tevő "kiskirályok", és pokollá tették a kisiparosok és kiskereskedők életét. Az új hatalombitorlók önkényesen szabták meg az árakat, a városházi elvtársak pedig az adó emelésével vívták osztályharcukat a kizsákmányolók ellen. Korábban a piacozó tolvajoktól kellett tartania, most a csendőröktől, majd a milicistáktól. Ha valamelyik megállt a sátor előtt, biztos, hogy megtetszett neki egy-két fésű, s azt fizetés nélkül elvitte. A következő hetekben az anyját, a nénjét, a babáját hozta: válogassanak bátran! Egy idő múltán más rendfenntartó jelentkezett, aki hasonlóan cselekedett. A fogyatkozó számú kisiparosok, kiskereskedők ugyan kihez fordulhattak védelemért? A "néphatalom" megbízottai igaz ügyet szolgáltak: tépázták az "osztályellenséget".
Így értek szomorú véget az évszázados múltra visszatekintő szalontai helyi piacok és az évszakonkénti országos vásárok. Az iparosokat négy különböző profilú szövetkezetbe tömörítették, és az árucsere módja, formája falun és városban egyaránt megváltozott. Szükségleteit a lakosság kisebb-nagyobb szövetkezeti boltokban, később állami áruházakban szerezte be. A piactér termésköveit fölszedték, s helyén parkot létesítettek. A Tónak nevezett vizenyős területen új piacot avattak, amelynek mérete, hangulata, árukínálata nefri hasonlítható az egykoriakhoz. Az 1990-es politikai, gazdasági fordulat után ismét kialakultak a sátorutcák, de már mindegyik gyári termékeket kínál. A fésússátrat hasztalan keresnénk. Csak emlékképét őrzi néhány ősz hajú idevalósi.


IRODALOM

BALASSA-ORTUTAY 1979
Balassa Iván - Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Budapest, 1979
BARTHA 1929
Bartha Károly, N.: A debreceni fésűsmesterség. Debrecen, 1929
BELLA 1980
Bella, Jan Pravdolub: Szlovákok Békés megyében, 1718-1900.
In: Szabó Ferenc (szerk.): Szlovákok Békéscsabán - Slováci
v Békésskej Cabe. Békéscsaba, 1980, 33-69. p.
BÍRÓ 2000
Bíró Donath: Szdszrégeni kézművesmesterségek. Marosvásárhely,
2000
BODROGI 1961
Bodrogi Tibor: Mesterségek születése. Budapest, 1961
BOGDÁN 1973
Bogdán István: Régi magyar mesterségek. Budapest, 1973
BOGDÁN 1989
Bogdán István: Kézművesek mestersége. Budapest, 1989
COVACI 1979
Covaci, Veronica: Din istoricul breslelor orasului Oradea. Cri
sia, 9. (1979) 745-765. p
CSÁSZTVAY 1950
Császtvay István: A magyarországi fésűs kismesterség. Makó,
1950. Kézirat. Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára, ltsz.:
2223
DÁNIELISZ 1979
Dánielisz Endre: Fésüfajtdk és egyéb szarumunkák. Művelődés,
1979. 7. sz. 28-30. p.
DÁNIELISZ 1981
Dánielisz Endre: A békéscsabai konty fésű. Békési Elet, 1981.
3. sz. 307-319. p.
DÁNIELISZ 1982
Dánielisz Endre: Szepességtől Szalontáig. Korunk, 1982. 240252. p.
DÁNIELISZ 1994
Dánielisz Endre: A Szepességtől Szalontáig. Egy kisiparos család három nemzedéke. Nagyvárad, 1994
DOMONKOS 1979
Domonkos Ottó: Fésűs. In: Ortutay Gyula (foszerk.): Magyar néprajzi lexikon. 2. köt. Budapest, 1979, 159. p.
ERDEI 1939
Erdei Ferenc: Magyar város. Budapest, 1939
FARAGÓ 1977
Faragó József: Fésűkészítés Bánffyhunyadon. In: Faragó József - Nagy Jenő - Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet. Bukarest, 1977, 114-123. p.
FLÓRIÁN 1979a
Flórián Mária: Fésű. In: Ortutay Gyula (foszerk.): Magyar néprajzi lexikon. 2. köt. Budapest, 1979, 158-159. p.
FLÓRIÁN 1979b
Flórián Mária: Hajviselet. In: Ortutay Gyula (foszerk.): Magyar néprajzi lexikon. 2. köt. Budapest, 1979, 411-415. p.
FRECSKAY 1912
Frecskay László: Mesterségek szótára. Budapest, 1912
FÜGEDI1980
Fügedi Márta: A miskolci fésűs mesterség. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 19. (1980) 271-292. p.
GAÁL 1978
Gaál Károly: Divat vagy népművészet? Cumania. A Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei. 5. (1978) 213-217. p.
GYŐRI 1988
Győri Lajos (szerk.): Iparosok, mesterségek, műhelyek. Budapest, 1988
HAAN 1858
Haan Lajos: Békéscsaba története. Békéscsaba, 1858. Kézirat.
Békés Megyei Könyvtár, ltsz.: 82816
JOMPAN 1972
Jompan, Aurelia si Dumitru: Gäteala capului la femei. Res.il ; a,
1972
KERESZTES 1992
Keresztes Gyula: Vásárhelyen vásár tartatik. Bukarest, 1992
KOSA 1984
Kosa László: Hagyomány és közösség. Budapest, 1984
KÓSA-FILEP 1975
Kosa László - Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1975 KOVÁCH 1958
Kovách Géza: A zilahi céhek története. Bukarest, 1958
KOVÁCH 1974
Kovách Géza: Ráspíndirea me§te§ugurilor ín comunele comita
tuluiArad ín secolele XVII-XIX. Arad, 1974
KOVÁCS 1943
Kovács Imre: Nagyszalonta és Vidéke Ipartestület jelentése az
1942. évről. Nagyszalonta, 1943
LIPS 1958
Lips, M. Julius: A dolgok eredete. Bukarest, 1958
MN 1933
Czakó Elemér (sajtó alá rend.): A magyarság néprajza. 1. köt.
Budapest, 1933
MN 1934
Czakó Elemér (sajtó alá rend.): A magyarság néprajza. 2. köt.
Budapest, 1934
MNL 1979
Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon. 2. köt. Budapest, 1979
NAGY 1971
Nagy Zsuzsa, L.: Iparosok, kereskedők és kispolgárok a két világháború között Magyarországon. Budapest, 1971
PASCU 1954
Pascu, Stefan: MesteSugurile din Transilvania pina ín sec. al XVI-lea.
Bucarest, 1954
PETŐ 1938
PetŐ József: A debreceni tímárok céh- és mesterség szavai. Debrecen, 1938
RÉPÁSI 1989
Répási Imre: Ipar és kereskedelem Putnokon a XIX. sz. közepétől 1945-ig. Debrecen, 1989
SONKOLY 1970
Sonkoly Pál: Az újjáéledt Csaba. In: Kristó Gyula - Székely Lajos (szerk.): Tanulmányok Békéscsaba történetéből. Békéscsaba, 1970, 41-47. p.
SZATHMÁRY 1912
Szathmáry Béla: A Nagyszalontai Ipartestület története. 18871912. Nagyszalonta, 1912
TÁBORI 1956
Tábori György: A tótkomlósi szlovák asszonyok ihlickája. Körös Népe, 1. (1956) 152-161. p.
ÚJVÁRYNÉ KERÉKGYÁRTÓ 1937
Újváryné Kerékgyártó Adrienn: A magyar haj- és fejviseletek. Budapest, 1937
VILKUNA 1984
Vilkuna, Kustaa: Apáink munkája. O si finn mesterségek. Budapest, 1984
VISKI 1934
Viski Károly: Díszítőművészet. Fésűsség. In: Czakó Elemér (sajtó alá rend.): A magyarság néprajza. 2. köt. Budapest, 1934, 296-298. p.


A MESTERSÉG NÉMET EREDETŰ SZAKSZAVAI

ausztrukkol - ném. ausdücken = kinyom, kisajtol; vagy ausstecken = kitűz, kinyújt; itt: másodszori melegítéssel a teljes kinyújtás
betli - ném. Bett = ágy, dunyha; itt: a másodszori egyenesítésnél a két vaslap közé helyezett rugalmas betét
cirkula - ném. Zirkel = körző
custráfol - ném. zustreifen = körülformál; a kiszabott szarudarab szélét simává gyalulja
cverger - ném. zwirchen = a deszkát keresztirányba gyalulja; itt: az igéből képzett főnév a műveletről átvivődött arra a szarurészre, ahol ezt végezték
falc - ném. Falz = mélyedés, rovátka; itt: a fésű táblájába mélyített hosszanti dísz
fálozás - ném. feilen = lecsiszol, simít; itt: a fésűforma szarut csiszolja, gyalulja a handfállal
fancni - ném. Fanze = kétfogsorú fésű; egyik szélén ritka, a másikon rövid, sűrű fogak
frizér - fr. frisier = göndöríteni, hajat fodrozni; ném. frisieren = fésül, fodorít; itt: az igét átviszi arra a tárgyra, amellyel a cselekvést végzi
grundolás - ném. Grund = völgy, valaminek a mélye; itt: a fogak közének kimélyítése
handfál - ném. Handfeile = kézigyalu
kallézás - ném. kahl = kopasz, csupasz; kahl machen = csupasszá tesz; itt: a fogak kihegyezése
khal - ném. Keil = ék; itt: a krakszni asztalkájába vert ék
kiszuperál - lat. superare = legyőz, túlhalad valami mellett; itt: kiselejtez, használatból kivon
klupni - ném. Kluppe = satuszerű prés; itt: a munkapad (krakszni) fölé emelt asztalka, amelybe a készülő fésűt egy ékkel beszorították
kósedli - ném. Kammschadel = homlokos fésű, vagyis olyan, amelynek egyik felén homlokszerű kiképzés van. Jelentésátvitellel alkotott szó; a fésű egyik részéről nevezték el a használati tárgyat.
kraccol - ném. kratzen = kivakar, kikapar; ebből alkotott főnév a Kratzer = kaparó
krakszni - ném. Kratzer vagy Auskratzer = kivakaró; az itt használt egyik eszköz nevét átvitték arra a munkahelyre (Kratz/Bank), ahol vakarással, fogvágással, gyalulással a szarulapból fésűt készítettek. Más szakmáknál faragószéknek nevezték
kródli - ném. Kragen = gallér, de méginkább a szász tájnyelvi Krade = perem, szegély, szél; ennek kicsinyítő képzős alakváltozata; itt: a szarv kevésbé értékes, perem csontanyagát illették e szóval
kveccsol / - ném. quetschen = összenyom, szétlapít; itt: megismételt préselés, forró vaslemezek közötti áttetszővé tétel
platni - ném. Platte = lemez; itt: szarulemez, kiegyenesített szarudarab
póksábol - ném. Bock = bak; schalen = lehánt; itt: a kraccolásnál használt bakon lesikálják a szarulap külső rétegét
políroz - fr. polir = csiszol; ném. polieren = csiszol; itt: fényesít
présel - ném. pressen = sajtol, összenyom; itt: a hengeres szarut lappá alakítja, kiegyenesíti
pucol - ném. putzen = tisztít, fényesít
sablon - fr. chablon; ném. Schablon = forma, kivágott minta
satu - a magyar sajtóból = nyomógép; itt: a munkadarab befogására, rögzítésére készített, csavarral összeszorítható vasszerszám
slájfol - ném. schleifen = csiszol, köszörül; itt: téglaporos sár segítségével csiszolja, köszörüli a fésűt
spannol - ném. spannen = feszít, beszorít
sparherd - ném. Sparherd = takaréktűzhely
spiccfál - ném. Spitz = hegye valaminek; Feile = reszelő; itt: háromélű reszelő a ritka fogak kihegyezéséhez
spiccol - ném. spittzen = hegyez; itt: a fésű fogait kihegyezi
spindli - ném. spinnen = fon; itt: körforgást végző kétkarú gép
stancni - ném. Stanze = bélyegző; itt: a kontyfésű táblájába benyomott, szaruba vésett dísz
steldzsi - ném. Stelle, Stellung = hely, állás; itt: polcos állvány
szortíroz - ném. sortieren = osztályoz, kiválogat


RÖVIDÍTÉSEK

Bh. Bánffyhunyad
D. Danielisz
D. E. I. Danielisz Endre (1856-1917)
D. E. II. Danielisz Endre (1893-1984)
D. E. III. Dánielisz Endre (1925-)
Debr. Debrecen
é. n. év nélkül
FL Kiskunfélegyháza
fr. francia
lat. latin
ltsz. leltári szám
M. Miskolc
magy. magyar
ném. német
olv. olvasd!
sz. szám
szerk. szerkesztő
szül. született
ún. úgynevezett
uo. ugyanott
vö. vesd össze!


KEPÉK JEGYZEKE

CSALÁDTÖRTÉNET ÉS OKIRATOK
1. A fésükészítő Danielisz-Ősök a Tátra aljáról telepedtek át Békés megyébe 88
2. A Danieliszek Békéscsabán állapodtak meg, ahol a rokonság néhány tagja ma is él, de immár egyik sem fésűsként tevékenykedik 89
3. A szalontaivá lett D. E. I. és felesége 89
4. D. E. I. Békéscsabán nagybátyjától sajátította el a "fűsős" mesterséget 90
5. D. E. II. Nagyszalontán, apja műhelyében inaskodott 91
6. D. E. III. szalontai érettségije után Élesden lett fésűssegéd 92
7. D. E. II. iparművészeti alkotásaival kiállításokon is részt vett. Először 17 évesen, utoljára 65 éves korában 92
8. D. E. II. 90 évesen magnószalagra mondja mestersége titkait. (A felvétel érdekessége, hogy rajta mindhárom D. E. látható) 93

A FÉSŰSMESTER SZERSZÁMAI ÉS MUNKAHELYE
9. A műhelyben az első munkafázis a szaru hasznavehetetlen hegyének s a vékony réteges végének a lefűrészelése 94
10. Egy pár közepes minőségű tehénszarv. Alatta csupán gombgyártásra alkalmas szaruhegyek 94
11. A fölmelegített szaruhenger kinyújtásához két erős fogóra volt szükség. Ez a kisebbik. Alatta a sütővas 95
12. A kinyújtott, vastag szarulapokat fejtőkéssel kettéfeszítették, a kitüremlő ereket pedig félkör alakú vonókéssel távolították el 95
13. A satuból kikerülő platnik megfaragásra, kraccolásra, majd második egyenesítésre várnak 96
14. A szarulapot a csőrös fogóval tartották a szekerce alá 96
15. A kiegyenesített szarulapokat először a kraccerrel tisztították meg 97
16. A póksábolóval, a sikálókéssel már a kiszabott fésúformát vékonyították 97
17. A platnira helyezett sablont a mester karcolóval rajzolta körül. (A bal oldali egykontyfésű, mellette a kósedli mintája) 97
18. A kraccolót, a sikálóbakot két ízben vették igénybe 98
19. A krakszni, a "műhely" az elkövetkező valamennyi munkafolyamat színtere. Föléemelkedik a klupni az egymást fedő, lazítható asztallappal; benne a beszorító ékkel, közepe táján a "kakas"-sal 99
20. A klupniba beszorított fúróval lyukasztották ki folyamatosan a kontyfésűk tábláját az átfűzendő lombfűrészéi számára 100
21. A fúró előre-hátra forgatását "ostor"-ral oldották meg 100
22. A kifényezett, befejezett kontyfésűt és cipőhúzót a görbítővel lehetett domborúvá, homorúvá alakítani 101
23. A custráfolóval simává tették a fésúforma széleit 101
24. A handfál, a kézigyalu a fésű alakját véglegesítette, vékonyította 101
25. A kallé vagy spiccfál a kivágott, ritka fésűfogakat hegyezte ki. (A két rajz a szerszám más-más oldalát mutatja be) 102
26. A grundolóval a fogak mélységét véglegesítették 102
27. D. E. II. 70 évesen is beült a krakszniba, és fálozta, gyalulta a leendő fésűt 103
28. A nyeles bontó fogóját félkörös reszelővel formálták, finomították 104
29. Műhelyben a család: a feleség a ritka fogat vágja, a férj és serdült korú fia (D.E. III.) a fálkerék mögött, a kisebbik utód új feladatokra vár 104
30. A mester - idős korára - egymaga maradt műhelyében. Motor híján lábbal hajtja a fogvágógépet 105
31. A slájfoló kerék katonaposztóból és a polírozó összevarrott vászondarabokból. Lent: a kézi fényesítéshez használt "hegedű" 105
32. D. E. II. műhelyének alaprajza 106

KONTYFÉSŰK ÉS EGYÉB HAJDÍSZEK MINTÁI
33. A kontyfésűk táblájába préselt domborművű minták 107
34-36. A kontyfésűk tábláinak lombfűrészelt mintái - mértani jellegű motívumok 108-110
37-41. A kontyfésűk tábláinak lombfűrészelt mintái - növényi motívumok 111-115
42. Az ihlica két változata 116
43. A polgárasszonyok kontyát ékesítő dísztűk 117
44. A kétfogú kontyfésű átmenetet jelez a rövidesen divatossá váló hajtűhöz 117
45. Lombfűrészelt hajcsat az 1920-as évekből 118
46. E hajcsatok a "lófarok"-frizurát a tarkó alatt fogták össze 118

SZARUFÉSŰK, ÖVCSATOK ÉS DÍSZEK
47. D. E. I. barokkos vonalvezetésű "kis nyeles"-ét D. E. II. egyszerűsítette, modernizálta 119
48. Zsebbe való cipőhúzó 119
49. A bajuszfésűt 1920 után már ritkán keresték 119
50. Övcsatminták az 1930-as évekből 120
51. D. E. I. ügyeskedésének eredményei a 19. század végéről: sétapálca, falcolással díszített "nagy nyeles", stílfésű, borotvanyél, kontyfésűk táblájába préselendő minták 121
52. D. E. IL legkapósabb készítményei. Jobb szélen a menyeinek kijáró pántos frizér 121
53. Dísztárgyak a fésűs lakásában: képrámák, virág- és kulcstartó 122
54. D. E. II. fiát íróasztal-fölszereléssel, menyét hajcsattal ajándékozta meg 122

A SZALONTAI PIACTÉR. VÁSÁROZÁS
55. Az 1885-ben készült felvétel a környékbeliek gabonapiacát örökítette meg Nagyszalontán 123
56. Vásár Szalontán 1910-ben. A fésűs szerény elárusítóhelye a legfelső sátorutca bal sarkán található 123
57. Az 1839-ben épített csizmadiaszín a fésűssátornak is helyet adott 124
58. A szalontai kisiparosok a fentinél egy méterrel hoszszabb, ekhó nélküli szekérrel vásároztak 124
59. Anyagi helyzetéről D. E. II. pénztári naplót vezetett 125
60. A fésűssátor faváza 126
61. A szalontai fésűs vásárkörzete 127


VON HORN ZUM KAMM
BLÜTEZEIT UND ABSTERBEN EINES KLEINGEWERBES

RESÜMEE


DievorliegendeArbeitbefasstsichmit dem Anfang, derBlütezeit und dem im 20. Jh. eintretenden Absterben eines durch mehrere Jahrhunderte existierenden Kleingewerbes des Kammherstellens. Die sowohl in den Bereich der materiellen Volkskunde als auch in den der Handwerksgeschichte gehörende Arbeit, stellt die aus Kuh-, Ochsen- und Büffelhorn angefertigten unterschiedlichen Typen der Kämme und die durch die Handwerker benutzten Werkzeuge sowie die sich ändernden, weiterentwickelnden Arbeitsmethoden bis zur partiellen Mechanisierung dar. Dies basiert auf die Datenmitteilung einer einzigen Familie, in der das Handwerk in dem zurückliegenden zwei Jahrhunderten vom Vater an den Sohn weitergegeben wurde. Das letzte Mitglied der Familie - im Besitz der Qualifikation als Kammherstellergehilfe - wurde zum Intellektuellen, zum Volkskundler und hat in seiner Rentenjahren, im Besitz der Fachkenntnisse diesen heute bereits ausgestorbenen Beruf verewigt.
Diese Geschlossenheit bedeutet aber keine Isolation von der Fachwelt, weil er neben der Darstellung der Werkzeuge, der Arbeitsmethoden und der Fertigprodukte auch die Kammherstellungsmethoden der Handwerker in Miskolc, Debrecen, Kiskunfélegyháza, Békéscsaba, Bánffyhunyad und sogar in Finnland behandelt. Ein mit Zeichnungen illustriertes Kapitel stellt das Kunstwerk, Haarknotenkamm des Kammherstellermeisters dar, indem er auch in andere Hornarbeiten (Schuhanzieher, Kleiderhaken, Bilderrahmen, Kunstgegenstände usw.) Einblick gewährt, die von der Handfertigkeit, der schöpferischen Phantasie und vom Künstlersinn dieser Kleinhandwerker zeugten.
Diese Arbeit entbehrt auch einen breiteren Ausblick auf die Gesellschaft nicht. Sie behandelt kurz das Erscheinen des Handwerks in Salonta und dessen aufkommen in dieser typischen Bauerstadt. Wir erfahren wie sich ein einsamer Kammhersteller in die Handwerkerkörperschaft einfügt, wir lernen seine Gemeinschaftsbeziehungen, seine Anwesenheit auf den Märkten und die Marktgewohnheiten kennen.
Dem Haupttext folgen eine Anmerkung, ein Literaturverzeichnis und ein Wörterbuchsteil zur Auflösung aus dem Deutschen entlehnten Fachbegriffe des Gewerbes. Zum Schluss belegen und veranschaulichen zeitgenössische Dokumente, Fotos und Zeichnungen das Geschriebene.

Übersetzt von Mária Egeresi


TARTALOM


Sorozatindító gondolatok 5

Bevezetés helyett elődeimről 7
A csont és a szarv hasznosítása az emberiség történelme folyamán 9
A hajápolás kezdete. A szarufésű megjelenése és szerepe a hajviseletben 12
Szótörténeti kitérő 14
Paraszti mesterek, kézművesek Szalontán 15
A kisipar feltörése e parasztvárosban 17
A fésűsmesterség megjelenése Nagyszalontán 20
Fésükészítés kézi erővel 23
Nyersanyagbeszerzés 23
Csontolás, szortírozás, szárítás 26
Darabolás 27
Préselés 29
Szortírozás, megfaragás, kraccolás 32
Ausztrukkolás és kveccsolás 33
Körülrajzolás 34
Kiszabás, faragás, sikálás 35
Custráfolás, fálozás 37
A fogvágás 38
Fálozás, kallézás, spiccelés, grundolás 39
Levakarás, fényesítés 40
A női konty dísze 42
A gépi erő felhasználása 50
Fésűfajták és elnevezésük 57
Egyéb szarumunkák 61
Más foglalkozásokhoz készített kiegészítő munkaeszközök 62
Használati tárgyak 63
Díszek, "ékszerek" 65
A fésűsség kihalása 67
A termékek értékesítése 70

Irodalom 79
A mesterség német eredetű szakszavai 83
Rövidítések 86
Képek 87
Képek jegyzéke 129
Családtörténet és okiratok 129
A fésűsmester szerszámai és munkahelye 129
Kontyfésűk és egyéb hajdíszek mintái 131
Szarufésűk, övcsatok és díszek 131
A szalontai piactér. Vásározás 132
Von Horn zum Kamm. Blütezeit und Absterben eines Kleingewerbes. Resümee
133















Kiadványterv: N. Varga Éva
A borító technikai kivitelezője: Timkó Bíbor, Rémes János
A tanulmány technikai előkészítője: Fekete András
Nyomdai előkészítés, tördelés: Grafikai Művek Bt., Békéscsaba
Nyomtatás: Kolorprint Kft., Békéscsaba
Felelős vezető: Petényi György, Knyihár János


https://library.hungaricana.hu/en/view/MEGY_BEKE_SK_2006_SZARU/?pg=1&layout=s
22293
Adatlap típusa: Tanulmány
A tanulmány címe: Egy vitatott életmű kezdetei
Szerző(k): Kugler József
Megjelenési időpontja: 2004
REGIO 15: (3) pp. 193-197. (2004)

KUGLER JÓZSEF
Egy vitatott életmű kezdetei
Edvard Beneš: Az osztrák probléma és a cseh kérdés (Az Ausztriában élő szláv nemzetek politikai harcáról szóló tanulmány). Sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Gulyás László, fordította Halmos Tamás. JATE Press: Szeged, 2003. (Documenta Historica, 61.)
A kilencvenes évek óta aligha találunk Magyarországon gyakrabban felemlegetett külhoni történelmi személyiséget, mint éppen Edvard Benešt. Az 1884 és 1948 között élt cseh(szlovák) politikust leginkább azon dekrétumaival hozzák összefüggésbe, amelyek a második világháború után egy tiszta szláv nemzetállam megteremtését tűzték ki célul, mégpedig egy olyan államterületen, ahol a lakosság több mint harmada nem tartozott az általa „államalkotónak” tekintett (szláv) etnikumhoz. Tervét tehát közel sem a néprajzi határok kijelölésével, hanem sokkal inkább a még napjainkban is a világ számos részén alkalmazott módszerrel, „etnikai tisztogatással” kívánta megvalósítani. A beneši dekrétumok végrehajtása mérhetetlen szenvedést okozott a csehszlovákiai magyarságságnak és németségnek, ezért nem meglepő a cseh politikus egyértelműen negatív megítélése Magyarországon, Németországban és Ausztriában, ahol a kárvallottak, illetve leszármazottaik többsége él. Ugyanakkor az érem, a politikusi tevékenység értékelésének másik oldala; a cseh parlament (feltehetően a hazai közvélemény nagyobb részének támogatását is maga mögött érvezvén), nemrégiben határozatban örökítette meg az egykori államelnök történelmi érdemeit.
Így a magyar olvasó számára is elengedhetetlen e vitatott életmű egészének megismerése, azaz hogy milyen okok késztethették a csehszlovák állam egyik megalapítójaként is számon tartott politikust arra, hogy kigondolója és politikus társaival egyben végrehajtója legyen a csehszlovákiai kisebbségek elűzésének. Az egykori államelnök magyarországi újraértékelést mindenképpen aktuálissá teszi továbbá még a Teleki-szobor várbeli felállítása körül kipattant országos vita is. A szobor ellenzői ugyanis mai szóval élve nem tartanak „eukomformnak” egy olyan politikust, aki hozzájárult, illetve nevét adta honfitársai egy részének kirekesztéséhez, értve ezalatt Teleki szerepét az ún. „zsidótörvények” meghozatalában. Ha azonban mindez az „antifasizmus” álarca alatt megy végbe, – mármint az állam polgárai egy részének meghurcolása, deportálása, vagyonának kisajátítása és szülőföldjéről történő elűzése, – akkor egyúttal legálissá, esetleg elfelejthető botlássá is válhat, – teszik fel nem kevesen a kérdést, és várják rá a választ a honi közvéleményt megosztó vitában.
Az Osztrák–Magyar Monarchia (OMM) Beneš fiatalkori éveiben, a XX. század elején egy különleges, számos vonatkozásban előremutató államalakulat volt. Bosznia–Hercegovina okkupációja eredményeként a birodalom területe közel hétszázezer km²-re növekedett, népessége pedig felülmúlta az ötvenmillió főt. A kortársak és a későbbi politikusok egy része mintegy nemzetek feletti integrációként értékelte e kelet-közép-európai, lényegében alkotmányos monarchiát, mivel az egy igen jelentős egységes piacot alakított ki az ipar és agrárgazdaság számára. Másrészt pedig egyfajta civilizációs küldetést is teljesített, hiszen az infrastruktúra (vasút), a köz- és felsőoktatás kiépítésével, a modern közigazgatás megteremetésével a keleti végek (Bukovina, Galícia és részben a történelmi Magyarország egyes vidékeinek) felzárkózását is viszonylag hatékonyan segítette a „maradék” Habsburg-birodalomból szerveződő dualista állam. A legnagyobb gondot az OMM számára a nemzetiségi kérdés megoldatlansága jelentette, mivel az ország lakosságának egyik felét olyan népcsoportok (német, lengyel, ukrán, román) alkották, amelyeknek jelentős nemzetrészei az államhatárokon túl éltek, míg mások (magyarok, csehek) elégedetlenek voltak a birodalomban elfoglalt helyükkel, a közös birodalmi politikára gyakorolt befolyásukkal.
Az 1870-es évek elejétől (a német és az olasz egység létrejöttét követően) évtizedekre stabilizálódott az európai hatalmi egyensúly, gondot leginkább a török uralom alól felszabaduló Balkán-félsziget, illetve az ottani, többé-kevésbé a középkori hagyományokon újjászerveződő kisállamok területi vitái jelentettek. Az OMM és Németország gazdasági felemelkedését és térhódítását azonban féltékenyen figyelték a kontinens nagyhatalmai, főként Franciaország és Anglia, valamint Oroszország is. Ezért ezeknek az államoknak a politikusai a XIX. és XX. század fordulójától előszeretettel karolták fel a dualista állam status quoval elégedetlen nemzetiségi mozgalmait. Noha a sors fintora, hogy ezen államok vezetőrétege már a korábbi évszázadok során az osztrák–magyar politikai elitnél jóval radikálisabban „lecsendesítette” a maga kisebbségeit (bretonok, írek, lengyelek). A kelet-közép-európai kisebbségek iránti érdeklődést részben a személyes tanulmányutak, pontosabban az azt követő „tényfeltáró riportok” jelezték. Elegendő csak Seton Watson magyarországi útjára és publicisztikájára gondolnunk. Részben pedig viszonylag jelentős számú román, cseh és délszláv fiatal tölthetett hosszabb-rövidebb időt egy-egy nyugat-európai, főként francia egyetemen. Tanulmányaikat ezek a fiatalok legtöbbször egy-egy disszertáció elkészítésével zárták le, vagy pedig az ország tekintélyes újságjaiban, folyóirataiban cikkeket, tanulmányokat jelentettek meg, amelyben népük kilátástalan helyzetét tárták a nyugati közvélemény elé. Számos egyéb ok mellett főként így válhatott fogékonnyá az angol és a francia közvélemény a megoldatlan kelet-közép-európai kisebbségi kérdések iránt, mintegy előkészítve a támogatást az első világháború utáni területi átrendezéshez.
A Szegedi Egyetem fiatal történészei 1992-tõl napjainkig a Documenta Historica sorozat részeként Pándi Lajos irányításával több mint hatvan olyan nemzetközi dokumentumot, egyezményt, szerződést tettek elérhetővé a múlt iránt érdeklődő nagyközönség és természetesen a történettudomány hazai művelői számára is, amelyeknek ismerete nagymértékben elősegíti az események objektívebb megítélését. E sorozat 61. kötete Beneš egykori köztársasági elnök egyik korai munkáját, a francia nyelven megírt, és 1908-ban megjelent disszertációját adja közre. A szerző által nyolc fejezetre tagolt munka magyar kiadása a terjedelmi korlátok miatt részben összefoglaló jellegű, míg a két legfontosabb fejezetét (a VII. és a VIII.) teljes egészében közli a kötet. A tartalmi és szószerinti közlés tipográfiailag is jól elválik egymástól. Rövid bevezető tanulmánya mellett Gulyás László, aki a tanulmány sajtó alá rendezést végezte, bőséges lábjegyzeteivel is segíti az olvasó tájékozódását. A szegedi történésznek – a már említett Documenta Historica sorozat részeként – ez a harmadik olyan kötete, amelyben Beneš életmûvével ismerteti meg amagyar olvasót. (E. Beneš: Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot. D. H. 5. Szeged, 1992., illetve Az 1943 december Beneš–Sztálin–Molotov megbeszélések dokumentumai. D. H. 11. Szeged, 1993.)
A prágai Károly Egyetemen bölcsészeti tanulmányokat folytató, majd pedig jogi ismereteit külföldön gyarapító Beneš 1907-ben készítette el a dijoni egyetem hallgatójaként disszertációját, amelyet már a következő évben meg is jelentetett. Éppen akkor állította össze értekezését, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia nyugati felében mélyreható belpolitikai reformok léptek életbe, ekkor vezették be ugyanis a korábbi vagyoni cenzushoz kötött helyett, az általános választójogot. Így kézenfekvő, hogy ezzel, illetve e választójogi reform lehetséges következményeivel zárta gondolait a doktori fokozat megszerzését célul tűző későbbi cseh politikus. A történeti és jogi-államelméleti összefüggésekkel egyaránt foglalkozó munka kezdőpontja pedig a XVI. első fele, I. Ferdinánd centralizációs törekvéseinek megjelenése. A szerző dolgozatában Csehország sajátos birodalmon belüli helyzetétének alakulásával ismerteti meg az olvasót. Az első három fejezet az abszolutizmus kiépítésének folyamát, a középkor századaiban nem kis európai befolyással bíró királyság függetlenségének fokozatos elvesztését mutatja be. Míg a IV.–VI. fejezet az 1848-as forradalmaktól az osztrák–magyar kiegyezésig követi nyomon a cseh nép és főként Csehország sorsának alakulását, fájlalva, hogy nemzete, illetve annak elitje képtelen volt a magyar nemességhez hasonló relatív birodalmon belüli önállóságot kiharcolni.
A disszertáció legfontosabb része mindenképpen az 1867 és 1907 közötti évtizedek eseményeit nyomon követő két utolsó fejezet. A VII. „Az 1867 óta folyó nemzeti küzdelmek és az alkotmányos revízióra tett kísérletek” címet viseli. Ebben a (prágai és bécsi látószögből egyaránt) Ciszlajtániának nevezett nyugati birodalom fél alkotmányos berendezkedéséről kapunk tájékoztatást, kiemelve, hogy a törvénykezésben ugyan már érvényesülnek a föderalizmus elvei, a végrehajtást azonban még a centralizmus jellemzi. A tartományi gyűlések (diéta) mellé ugyanis nincs önálló végrehajtó hatalom (tartományi kormány) rendelve, mivel ezt a feladatot kizárólag csak a központi kormány látja el. A kormány pedig nem vonható felelősségre a tartományi diétákon hozott törvények végrehajtásáért.
A XIX. század vége cseh–német ellentéteinek, illetve Beneš értekezése megértéséhez elengedhetetlen néhány demográfiai-statisztikai adat ismerete. Az első világháború előtti években az egykoron Szent Vencel koronájához tartozó három osztrák tartományban (Csehország, Morvaország és Szilézia), melyeknek területe meghaladta a 80 ezer km²-t, közel 9 millióan éltek. Az akkori népesség mintegy kétharmada volt cseh, egyharmada pedig német. Az etnikai összetételt a főként Sziléziában található néhány tízezres lengyel közösség tette teljessé. A németek döntő többsége a németországi és ausztriai német tömbbel összeforrva az egykori Cseh Királyság peremét (pl. Szudéta-vidék) foglalta el, mintegy körülvéve a cseh-morva lakosságú területeket. A cseh korona országainak igazi jelentőségét, súlyát az adta, hogy az OMM ipari termelésének (egyes kimutatások szerint) majdnem felét az itteni üzemek állították elő. A tanulmányt záró nyolcadik fejezet a cseh társdalom, illetve a szerveződő politikai csoportok főként pedig az ifjúcsehek, a realisták (a Masaryk által alapított Cseh Néppárt), az agráriusok és a szocialisták tevékenységét, a nemzetiségi és az alkotmányjogi küzdelemben elfoglalt álláspontját vázolja. A cseh–német viszonyról szólva pedig a szocialisták reformelképzeléseit bírálva megállapítja: „A nemzetek olyan szétválasztása, amely az egyugyanazon fajhoz tartozók által lakott területek alapján osztotta volna fel az országot lehetetlennek tűnt; Csehországban például vannak olyan német terültek, amelyek nagy cseh kisebbséggel rendelkeznek, és amelyeket nem lehet körülhatárolni a nemzetiségek alapján.” Más helyen pedig a különböző tervezeteket értékelve a fiatal cseh politikus megállapítja. „A történelmi tartományoknak át kell adniuk helyüket a nemzeti területeknek. Nevezetesen a cseheknek el kell hagyniuk az állam történelmi jogáról szóló ábrándjaikat. Feltehető, hogy e gondolatokkal a disszertáció szerzője már akkor sem azonosult, a második világháborút követő években pedig végképp nem.
Végül érdemes néhány sort idézni az értekezést záró „Konklúziókból”: „Gyakran beszélünk Ausztria felbomlásáról. Semmit sem hiszek belőle. A történelmi és gazdasági kötelékek, amelyek összekötik az ausztriai nemzeteket, egyiket a másikkal, túl erősek, hogy ez a felbomlás bekövetkezhessen. Az általános választójog és a demokratizálódás Ausztriában, illetve különösen Csehországban elő fogja készíteni a terepet a nemzeti küzdelmek meggyengüléséhez és a különböző nemzetek különböző osztályai gazdasági érdekeik által egyesülve, szükségszerűen erőltetik az ausztriai probléma és a nemzeti kérdés megoldását.” Az első világháború előtti években feltehetően még nem merült fel Beneš és politikus társainak rövid távú elképzeléseiben az Osztrák–Magyar Monarchiától való elszakadás igénye. A cseheknek a „német kérdésben” ugyanis számolniuk kellett az Európa első számú katonai hatalmává emelkedő Németország állásfoglalásával is. A Monarchia tehát a még számos megoldatlan kérdés ellenére is biztosabb fejlődési alternatívát kínált, mint az esetleges önállóság egy nagy szomszéddal a háta mögött. 1918 végére, amikor Németország és az OMM katonai veresége és a belső forradalom általi meggyengülése realitássá vált, már utópisztikussá vált a Beneš kortársának számító Jászi Oszkár tervezete az egykori európai nagyhatalom föderális átalakításáról. Az új világpolitikai helyzetben a Monarchia feldarabolása már elkerülhetetlenné vált.


< >
 
 

Orlai Petrics Soma Kulturális Központ Könyvtára


Cím:
5650 Mezőberény, Fő út 4.
Tel: (66) 515-558
Fax: (66) 515-560
E-mail: konyvtar@mezobereny.hu
Könyvtárközi kölcsönzés: konyvtar@mezobereny.hu

Új Széchenyi terv Magyarország megújul Közreműködő szervezet:
Nemzeti Fejlesztési Ügynökség